Temple Grandin

Attól, hogy a természet kegyetlen, nekünk még nem kell annak lennünk.

Egy ajtó mindig egy új világot nyit meg előttünk. (...) Kinyílt egy ajtó, és én beléptem rajta. 

éjjeli menedékhely

b: - kinek kell egy beteg ember?
e: - én is ezen gondolkozom.


(ha majd egyszer sikerül kinyomoznod, benc, akkor most, ebben a szent pillanatban megemlékezünk arról az estéről, amikor baromságokról beszéltünk, mert totál kábult voltál, és nagyon kérted, hogy mutassam ezt meg, valamint mondtad, feltehetőleg vérágas szemmel nevetgélve, hogy rólad ne tegyek említést. de ugye ami zárójelben van, az nem számít?)

a harmadik fiú alt

olyan zavarban voltam, hogy elkezdtem arról csacsogni, hogy tudnék ám tűzoltó lenni, és égő házakból fuldokolva mentenék kismacskákat. nem mondom, hogy sikert arattam.
inkább adatbázis-kezelést tanulok, közben varázsfuvolát hallgatok (operabuzi lettem) és mindjárt felteszek vizet forralni valami gyógyteához. elvileg napi egy bögre csalántea szinte mindentől megvéd és mindenre jó.
elvileg megyünk majd a bencével francia filmklubra. inkább csak remélem.
nem tudok enni. tengap elájultam. megalázó.
azért németül énekelni akkor is fura.
és miért van ugyanolyan hangjuk?

daniel keyes

Ne értsenek félre - folytattam. - Az intelligencia az emberiség egyik legnagyobb adománya. De a tudásra való törekvés túlságosan is kiszorítja a szeretetre való törekvést.

(Ui. kérem ha véletlenül aramennek tegyenek virágot Algernon sirjára a hátsoudvarba.)

Gyilkos-tó legendája

Élt valamikor Gyergyó környékén egy csodaszép lány, Fazekas Eszter. Haja kökény fekete volt, szeme szürkészöld, alakja, mint a szélben hajladozó büszke jegenye.

Egy napsütéses júliusi délelőtt Eszter elment a szentmiklósi vásárba. Ott találkozott egy olyan daliás legénnyel, aki két karjának szorításával kipréselte a medvéből a szuszt, és aki a legszívhezszólóbban furulyázott az egész környéken, de tudott házat ezermesterkedni és szekeret faragni is. Ahogy szemük összevillant- és mert a szerelem hirtelen jön a szíven üt, mint a villám- megszerették egymást.

A fiú égszínkék selyemkendőt vásárolt Eszternek a tükrös pogácsa mellé és megkérte, hogy legyen a mátkája. Az esküvőre nem kerülhetett sor, mert a legény elvitték katonának. A lány hűségesen várta kedvesét.

Esténként mikor a nap a hegyek mögé ereszkedett, agyagkorsójával kiment a fenyvesek alá a csobogóhoz és ott sóvárgott órákon át szíve választottja után. Még a közeli hegyeknek is meglágyult a szíve a sóhajozástól, fájdalmas szép énektől.

Történt azonban egyik vasárnap délután, hogy meglátta Esztert arra jártában egy zsiványvezér. Nyergébe kapta a gyönyörű lányt és elvágtatott vele mint szélvész a Kis-Cohárdhoz, az ezerarcú sziklák közé, ahol tanyája volt.

Aranyát, ezüstjét ígérte Eszternek, gyémántos palotát akart építeni, csakhogy megszeresse. A fiatal lány nem viszonozta a zsivány szerelmét. Régi mátkáját várta vissza, amikor felkelt a nap, és akkor is, amikor lehunyta a szemét a világ. Ennek láttán feldühödött a zsivány és kényszeríteni akarta Esztert, hogy legyen a felesége. Eszter a néma szemtanúkhoz, a hegyekhez kiáltott segítségért. Sikolyát megértették a sziklák és ezen a júliusi éjszakán eget és földet rázó mennydörgéssel válaszoltak. Zuhogott az eső, a cikázó villámok megvilágították a koromsötét éjszakát.

Hajnalban hatalmas robajjal óriási szikladarabok zuhantak a mélybe, és az iszonyatos földindulás maga alá temetett mindent, a lányt, a zsiványt, sőt még a pásztort is nyájastól, aki a szembelevő hegyoldalon legeltetett.

Július utolsó vasárnapjának hajnalán, a nap első aranyló sugarai bevilágították a sziklákkal borított vidéket.

A völgyet ahol tegnap még kristálytiszta vizével a Vereskő-patak csobogott, teljesen elzárta a leomlott hegyoldal. Amikor a megáradt patak zavaros vize elérte a sziklagát tetejét, megfojtotta a füveket, bokrokat és megölte a fákat. A keskeny völgy helyén tó keletkezett, amelynek vizéből máig is kiállnak a fenyőerdő maradványai.

A környék pásztorai Gyilkos-tónak nevezték el ezt a tavat.

Így lett a hegy halálából ez élet vize.

Ha napsütésben belenézel a tó vizébe, Eszter szürkészöld szemei tekintenek szelíden vissza rád…

vihar előtti szélcsend

nővér leült az ágyamra, összegyűrve néhány pólómat és azt kezdte el ecsetelgetni, hogy mennyire idegesítik a kócos, hipszter kontyok, amiket ő csak "igénytelen konty"-nak hív, mert szerinte olyan, "mintha rászartak volna valakinek a fejére".
reggel ment el, de már hiányzik.
és vettem egy detroit city feliratú pólót. majd megpróbálunk ráfesteni, hogy detroit rock city legyen belőle. újra meg kéne nézni, annyira rossz.

×××

borbálával megegyeztünk, hogy mindenki beleugrik a saját mélyvizébe és majd találkozunk az egyik áramlatnál. hagyjuk, hogy magukkal sodorjanak az események. de előtte nekünk is lépnünk kell, addig úszni, amíg el nem érjük azt a pontot, ahonnan nem vetődünk ki egy szeszélyes mozdulat miatt a partra. vissza a kezdetekhez.

nem tudom, hogy most éppen kihez kötik azt a mondást, hogy: "miért várod el, hogy változzanak a dolgok, ha mindent ugyanúgy csinálsz?"
ültem a kocsiban és felfelé hunyorogtam. néztem, ahogy egy sárgásszürke paplan hogyan takarja be az eget és a nyugovóra térő napot.

igen, eddig az a fajta ember voltam, aki csak ült, bámult az elérhetetlen messzességbe, és figyelte a vándorló felhőket. innen tudta, hogy nem állt meg az élet, ketyegett tovább. néha egy-egy új kátyú vagy tábla tanúskodott még erről, de minden alkalommal meg kellett róla győződni.

nem tudom, hogy attól ijedtem-e meg jobban, hogy remeteségem miatt kimaradok valamiből, esetleg úgy megváltozik a környezetem, hogy nem érzem majd magam odavalónak.

vagy attól ijedtem-e meg, hogy mit fogok kezdeni a végtelen időmmel. mi van, ha csak én érzékelem. a többiek nem tudnak róla, ezért lassan megöregszenek, megőszülnek, pedig nem is lenne szükségszerű. talán csak megszoktuk, hogy ez a rendszer, ennek így kell lennie, és nem maradhatunk fiatalok vagy kortalanok, mert akkor kilógnánk a sorból.

talán, ha elfordítom a fejem és becsukom a szemem.
talán nem kell mindennek úgy lennie, ahogy azt megszoktuk.
talán lehet szembemenni az árral, felúszni a vízesésen, örvényt kavarni magunk körül, miközben a közepén lebegünk.
nem tudom.
ha rájöttem, majd elmondom.

te és én

ahogy közeledünk októberhez, egyre jobban szűkül össze a gyomrom.

*wake me up when september ends*
apu: a green day ezt nem petőfitől plagizálta?



mindjárt kezdődik a dorian gray.
úgy tűnik, hogy szokásom lesz, hogy a könyvtárban megállok egy betűnél és elhozok két írótól egy-egy könyvet. múltkor vonnegut és wilde volt, most keyes és kesey.
szeretnék fotografikus memóriát.
vagy legalább villámolvasni.
azt hiszem, hogy bessenyeinek volt az a nézete, hogy ha az embernek nincs hite, akkor csak a kultúrához tud fordulni.
összegyűltek az újságot és franz ferdinand, ramones és beck hallgatás közben 81 garfieldot vágtam ki belőlük. mármint az újságokból. szeretem őket füzetekbe ragasztgatni és vonatutakra elcipelni. azt hiszem, nem ilyesmire gondolt bessenyei.


tervezgetünk, egymás mellett állunk, de kiabálunk, közben nevetve rázunk kezet, csapkodjuk egymás vállát, és biztosítjuk egymást, hogy igen, feltétlen, mindenképp, és akkor elhangzik a bűvös szó, a majd.


szélcsend van.

×

 

happy pills

a világ egy nagyon kicsi hely, főleg amikor kijössz a fodrászatból, nagyon összeszűkül. szinte hallani, ahogy fordul önmagába, a mag bódító vonzásába.
a teliholdak nekünk kedveznek, mert a mi életünk is kiteljesedik.
jó, hogy idegen emberekkel összemosolygunk az utcán.
jó, hogy nem tűnt el és felhívott, hogy megossza élete egy nagy eseményét (és hogy utána is sikongatva meséltem a körülöttem állóknak)
jó, hogy nem számít a fagyos szél, mert mi akkor is cigarettafüstön át akarjuk nézni a teliholdat, ami mindennek az alfája és omegája.
elköszönünk, lerakjuk a telefont, búcsú ölelésre tárjuk a karunkat és mosolyogva fordulunk el, dagadnak a holnapi tervekkel megtömött zsebeink.
nem nyálas, nem mesterkélt, csak őszinte.
degeszre ettem magam, egy könnyed mozdulattal letörlöm a számra ragadt maradék boldogság-morzsát.
megérdemelt.
életszerű.
de megyünk tovább.
mert fogy a hold.

HBD, WG!

A gyülekezet rémült csöndbe dermedt. Simon a közelében állt, a kagyló után nyúlt. Azt érezte, hogy okvetlenül beszélnie kell, de milyen szörnyű dolog az, nyilvánosság előtt beszélni.
– Lehet – mondta akadozva –, lehet, hogy azért mégis él itt egy állat.
A gyülekezet vadul elbődült, Raplh ámulva nézett Simonra.
– Te… te is hiszel ilyesmikben?
– Hát nem tudom – mondta Simon. A szíve akkorát vert, hogy majd megfulladt. – Tudniillik…
Kitört a vihar.
– Ülj le!
– Fogd be a szád!
– A kagyló!
– Megőrült!
– Fogd be a szád!
Ralph közbekiáltott.
– Hallgassátok meg! Nála van a kagyló.
– Tudniillik úgy érzem, hogy… hogy talán bennünk van az…

amerikából jöttem

this is your heart, it's alive
it's pumping blood

az a fajta lány vagyok, aki szeret évente egyszer elmenni masszőrhöz, hogy megbizonyosodjon róla, hogy nem szeret elmenni, mert utána leszakad a háta, inkább megmarad az amatőröknél, de az ilyen alkalmakkor mindig kifog valami fura embert, jelen esetben egy olyan emberkét, aki egy logikai - matek példát adott fel, amit még nagymamám mondott neki egy általános iskolai matematika szakkörön. mókusokról (!!) szólt .

az a fajta lány vagyok, aki hazafelé menet gondol egyet, és beugrik a boltba, hogy vegyen egy kiló krumplit, majd hosszan szemez a grapefruitokkal, de már csak egy rejtvényújságot és egy csomag öngyújtót pakol a szalagra. az eladó lány csak ráncolta a homlokát, kérdezett valamit, amire én ráztam a fejem és boldogan kivonultam az utcára, jól látható módón, nagy karmozdulatokkal lengetve a csomag újburgonyámat.

az a fajta lány vagyok, aki felhívja a zsuzsit, hogy "fos(ch) admirális" hol következik a töri jegyzetben, majd nyolc perc után azt vesszük észre, hogy csak christensen-t szidjuk, és obi-wan, valamint az ewokok említésére magas frekvenciára váltunk.

az a fajta lány vagyok, aki nekiáll éjszaka kézzel mosni, mert miért ne, majd nekiáll keringőzni egy csomag marimekko szalvétával.

és most az a fajta lány leszek, aki püspökfalaton rúgja magát és rendbe teszi az életét, mert ez már nagyon idegesítő.
és szánalmas.

et si on vivait tous ensemble?

"You are going to read an article about an adventurous cow."

(...)

"A cow called Yvonne, who has been on the run in Germany for nearly 10 months, has now found a home with a herd of deer."

    (ezért szeretek angol érettségire készülni)

voltam bagdy emőke előadáson.
(az részletkérdés, hogy a felénél kicsámborogtam az előtérbe, ahonnan a végén kiüldözött egy poloska és bemutattam az új magánszámomat, a "nekem varázs-pulcsim van, mert ha magam előtt hadonászom vele egy teremnyi ember megdöbbenésére, akkor távol tart a gonosztól")

este, a várba felsétálva, a tüdőm létezésével teljesen tisztában, elsírtam magam, hogy nem akarok semmi lenni, de azért minden is. talán, ha kihagyok egy évet. hallani sem akartam róla. talán, ha kihagyok egy évet. vennék egy nagy hátizsákot és átcouchsurfingelném európát. talán, ha kihagyok egy évet. pénzt gyűjtenék és felülnék végre a transzszibériai vasútra.

készíts 5 és 10 éves tervet.
nagyon szeretnék megtanulni varrni.

az a 'valami' még mindig itt terjeng a levegőben.
elolvastam a börleszket.
változásokat eszközöltem a blogomon és az életemen.
talán, ha kihagynék egy évet.
egyikkel sem vagyok elégedett.


csak egy kicsit... elfáradtam.

patch

Mosolyog rám az ég, 

Csak egy szín van felettem: a kék.

Pacsirta dala szól, 

Hangja a szívemig hatol.

A bús napoknak immár vége, 

Enyém az ég minden kékje.

szétszaggatom

when the lights go out is it the end

cause heartbreak is a longtime friend

a magyar kártya piros ásza, a tavasz lett a könyvjelzőm, ameddig rá nem állok a keringési pályámra. mostanság az jár a fejemben, hogy elmegyek inkább csillagászni, és csak néha rándult egyet a gyomrom a patch adams ezernégyszázhuszonnyolcadik megnézése közben. itt állok, vagyis ülök végzősként és haldoklik az idő.

talán jobban kéne értenem az anatómiához és akkor el tudnám mondani. az elmúlt idők legjobb beszélgetései egy hatodikos lánnyal és egy hetedikes fiúval történt. egyikőjükkel az ajtóban állva, egy nagyon szimpatikus kuka mellett cseréltünk eszmecserét egy könyvről, amiben a görög mitológia istenei többnyire öltönyben vannak.

minden másodlagos.
a kezemnek aurája van, ahogy éjjel hadonászom magam előtt, mintha az atomok tüsszentettek volna és ezért nem látták, hogy lemaradtak.
előfordul, hogy azon kapom magam, hogy azokat a képeket nézegetem, amik már elmúltak vagy meg sem történtek, közben azt mormolom magamban, hogy az akár én is lehetnék. valahogy mégsem szeretjük egymást, pedig olyanok vagyunk, mint akik lépten-nyomon ugyanazért az utolsó müzlisdobozért nyúlnak. és én mindig átengedem, mert tudom, hogy milyen finom és abban bízom, hogy az önfeláldozásomat most értékelni fogja. nem, hiszen ő volt a gyorsabb. ez tiszta győzelem, kérem.

belefulladok a száradó törülközők színkavalkádjába
ruhát hajtogattam a kezemmel, miközben a szánkkal azt hajtogattuk, hogy van valami a levegőben. összevont szemöldökkel néztem a plafon felé. vannak, akiket összenyom a levegő. talán éppen ez a 'valami'.
pestről hazajövet megállapodtunk a bartókon, ahol hair-t adtak, éppen akkor őrjöngték, hogy "peace, love, freedom, happiness". anyu mesélte, hogy egyszer meghívta az egyik osztályát magunkhoz, hogy dumáljanak és megnézzék a hair-t, de nem érdekelte őket. azóta felhagyott ezzel.

nem szabadna már fél egynek lennie.
nem változik semmi, végzetesen sodródom előre, mint egy mocskos uszadékfa, amit senkinek nincs kedve vagy gusztusa megállítani.
ma még wilde, holnap vonnegut. ez más.
de a sorokkal kitöltött lapok nem.
nem, nem, nem.

van felmentésem tesiből.
kaphatnék egyet érzékelésből is?

HBD, AC!!

GODDESS

baranyi ferenc

Hallgat az erdő, madár neszez
a barna csöndben.
Már nem epeszt magány, se vágy,
nem hull a könnyem.
Az őszi köd ölébe vesz,
fátylába burkol,
és eltemet, akár egy lágy
mosolyt a múltból.

elmaradtam

ellie már megint aranyos volt.
kérdések:

1.) Ha középiskolás vagy, szeretnél továbbtanulni? Hol, mit? Ha már 'továbbtanulsz', úgy gondolod, jó döntés volt? (és ugye milyen béna ez a Neptun?:D )
mostanság én sem tudom, mert nagyon az volt bennem, hogy Szegeden pszichológiát és akkor onnan valami ösztöndíjjal külföldre vagy a pető intézetben konduktorkodni, de ma már azon gondolkoztam, hogy elmegyek egy kiszáradt tóhoz vízimentőnek, annyira nincs kedvem semmihez. a neptunt pedig eleinte nagyon szidtam, mert ketten anyuval avászkodtunk, hogy rendezzük a nővér dolgait, mert mindig volt valami dolga, gondja, de ha beletanul az ember, akkor rájön, hogy néha egész hasznos is lehet.

2.) Ha szerveznél egy zenei fesztivált, ki az a 10 előadó, akit meghívnál (ha biztosan igent mondanak, és lehet élő vagy halott)?
beatles, chopin, janis joplin, édith piaf, illés együttes, fatboy slim, the who, supertramp, ac/dc, the commitments
(ez az egyik lehetőség)

3.) Kedvenc novella?
bőségzavarom van, de hogy mondjak valamit, legyen roald dahl - szuperpempő

4.) Szerinted most mi fog történni Szíriában? Mi a véleményed az ügyről?
követem az eseményeket, elég szomorú és megrázó, de nem tudom, hogy mi fog történni. a szépségversenyek világbékéjének híve vagyok: remélem minden helyreáll.

5.) Kedvenc Beatles-tag?
john lennon kivételével: gyertek a mamához!

6.) Mennyi ideig tudnál élni internet nélkül?
biztos hiányozna bizonyos helyzetekben, de mivel az emberek előtte is életben maradtak és többségükből normális felnőtt lett, szerintem bármeddig.

7.) Mi az az étel, amit képtelen vagy megenni?
amiben héjas vagy szálkás dolgok vannak

8.) Mi a véleményed Regina Spektorról?
eldülöngélek rá, de olyan érzésem van, mintha már hallottam volna más nevek alatt (értsd: szerintem annyira azért nincs egyedi hangja, de kétségtelenül nem rossz)

9.) Kedvenc idézet?
(olyanokat tudsz kérdezni, telány)
néha, ha rosszul vagyok, ezt ismételgetem magamban:

"Bármi görnyeszti hátamat,
Bármivel sújtják vétkemet,
Kezemben tartom sorsomat,
Irányítom a lelkemet."

10.) Kedvenc videó? 
most éppen ez:

lexana

terveket szövünk elalvás előtt az ágyban, külön-külön, szétszórva, egyedül a nagyvilágban.

én is táncolok

elmeséltem a két buszórányira lévő nővérnek, aki éppen répát rágcsált és a színes tollait nézte, amikkel majd elmetérképeket rajzol, hogy a világ tele van irracionális emberekkel, akik kincset érnek a szomorú hétköznapokban.

egyikük a postán fakasztott mosolyra, miközben vártam a levélre, amiben megdicsérgetnek, hogy milyen ügyes vagyok és legyek nyugodtan magántanuló (persze kicsit szakszerűbben megfogalmazva), sőt, már a mögöttem álló, egy fejjel alacsonyabb nénikével is megtárgyaltuk, hogy miért nem érdemes a másik sorba állni és hogy milyen hosszadalmas lehet egy maréknyi levelet feladni, amikor elkezdett kint szitálni az eső.
biztonsági őrünk letelepedett egy kényelmetlen székbe és az egyik ismerősét kezdte el zaklatni azzal, hogy: "kint szemetel az eső vagy csöpög? szemetel vagy csöpög?"
és ezt még vagy háromszor megkérdezte szegény szerencsétlentől, de olyan gyorsan, hogy esélye sem volt válaszolni, majd hátradőlt és filozófikus hangulatba lendült a szentem: "egyáltalán, van a kettő között különbség?"


egy házaspár sétált be a boltba, rögtön leragadtak a kenyerek előtt. a férfi elkezdett szaporán szuszogni, mert nem tudta értelmezni amit látott: "te, te... mi az a hosszú kenyér? egy bagett?"
a felesége éppen el volt foglalva azzal, hogy összevissza forgolódjon és pont oda ne nézzen. a férj persze éhezett a tudásra, mint egy falat kenyérre, ezért odalépett a polchoz és két karját kinyújtva mutogatta a nőnek, hogy mondja már meg neki, hogy mi az, amit ő most néz. majd megállapították, hogy bagett, megnyugodtak, bólintgattak, nézték még egy kicsit, és már el is döcögtek a szőlők irányába.

aranysárkány

valamikor a hét közepe/vége felé sikerült beszereznem néhány füzetet, de azóta is csak arra gondolok, hogy sokkal jobb felhasználása lenne, ha sok kis papírrepülőt hajtogatnék belőlük, összekötözném őket, majd hozzájuk magamat, felállnék egy dombra és hagynám, hogy a szél játszadozzon az irányíthatatlan tákolmányommal.
egy dombra.
mint a tegnapira. amit egy fejlámpával másztunk meg. a tetején leültünk a bogáncsosba. egyik oldalamon a három beszívott fiú egyike valószínűleg kipróbálta, hogy vajon ott mekkora a gravitáció (mert a tűz körül a legnagyobb, ezért nem lehet átugrani), és hogy ezt megvizsgálja, egy elegáns mozdulattal a másik srác elemlámpáját ledobta a mélybe, amit a harmadik keresett meg. igazi összehangolt csapatmunka. de ott ültünk, a vaksötétbe és a csöndben, mert mindenkinek ez volt a kívánsága, néztük a milliónyi csillogó lyukat a mennyország padlóján és elmerengtünk a fölöttünk futó tejútról, amin a "permetezők" járnak. a loknis odafordult hozzám és mosolyogva, kislányos bájjal izgatottan suttogta: olyan kicsinek érzem magam.
csak bólintottam.

csak bólintottam.
egyre kisebbnek és gyámoltalanabbnak tetszettem én is, ahogy vérágas szemekkel figyeltem egy pontot, mert úgy éreztem, ha máshova nézek, vagy ha megmozdítom fáradtságtól remegő végtagjaimat, akkor össze fog dőlni a világ, vagy legalább valami szörnyű dolog fog bekövetkezni, de azért kinyújtottam a lábam és elfordítottam a fejem a biztonság kedvéért.
nem is az a probléma, hogy nem találom a helyem a világban, vagy hogy nem tudok strófákat citálni a kedvenc költeményeimből, vagy hogy mi lesz az érettségivel, vagy hogy vannak-e még barátaim, hanem hogy úgy tartják, hogy nem szabad másokra támaszkodni, csak magadra, mindent önerőből stb...
de mi van akkor, ha cserben hagyom magam?
ha a saját testem fellázad ellenem?
ha van egy ország, félelem földe, és ott én vagyok a királynő?

a félős emberek egy külön világot építenek maguknak, mert nem tudnak egyik idősíkban sem élni, csak egy elképzeltben, a "mi lesz ha?"-ban. olyan, mint az insomnia. felemészti az összes energiát, félálomban kóválygok a folyosón, a gondolataim összegabalyodnak, és végül oda jutok, hogy nem úgy olvasom le az órát, hogy négy perc múlva nyolc, hanem hogy ezerkilenszázötvenhat.
felhúzom a vállaimat, görcsösen markolom a tollam és alig észrevehetően, szaporán lélegzem, amíg az arcom nem lesz lángvörös.

néha úgy érzem, hogy nem éri meg.
utána eszembe jut dórika, ahogy megy a büfébe forró vizet kérni a grízgombócos leveséhez, mert a dupla matek nagyon fárasztó, én pedig loholok utána a kanalát lengetve.
aztán csak azért is felkelek.
tudod, a biztonság kedvéért.

egy szakítás margójára - the sunset limited utánérzés

        "A lány egy hosszú pillanatig farkasszemet nézett a tükörképével, hátha az előbb pislog, majd lejjebb siklott a tekintete.

Végigmérte magát és arra a következtetésre jutott, hogy minden bizonnyal nem született szánalmat keltőbb emberi lény az elmúlt évszázadokban, vagy ha igen, akkor gondosan eldugva a szomszédok kutató pillantásai elől, valahol egy dohos padlásszobában, ahol a szerencsétlen foglyok azt képzelhették, hogy ennyiből áll a világ.

        Dús és vörös hajkoronája rakoncátlan loknik képében meredezett az égtájak felé, néhány közülük megpróbálta elérni a fellegeket is; smaragdok szikráztak a szemgödrökben; hosszú fekete szempillái légörvényeket kavartak maguk előtt és a szétszórt szeplők a Göncölszekeret rajzolták ki az egyenes orrcsonton. Legfeltűnőbb mégis a tejszínű bőre volt, melyet próbált átlyukasztani a tompán meredező kulcs- és medencecsontja. Elszürkült fehérneműje még jobban kiemelte teste fehérségét, szinte világított. Tekintete a combjaira vándorolt, melyek között át lehetne dobni egy dinnyét: a csontot és a bőrt csak a köztük lassan csordogáló vérerek tartottak össze, különben félő volt, hogy egy nagyobb sóhajtás hatására végleg atomjaira hullik a leányzó.

Ez a látvány fogadta két héttel később.

        Abbahagyta külseje vizsgálgatását, és újra a saját szemébe nézett. Azt vette észre, hogy minél tovább figyeli önmagát, annál inkább idegennek érzi; olyan, mint amikor megállás nélkül addig ismételgetünk egy szót, amíg elveszti az értelmét, vagy rácsodálkozunk, mintha először hallanák. Elfelejtjük, hogy a betűk és hangok azon összeállítása megtelhet értelemmel: mégis ismeretlenül cseng. Ő is így érzékelte, mintha a pillantása azt mantrázta volna, hogy "én, én, én", ameddig el nem vesztette a jelentését.

        Még akkor is állta önnön tekintetét, mikor felemelte a jobb kezét, és belevájta mutatóujjának körmét a szegycsont alatti puha völgybe, és addig húzta felfelé, amíg a nyaka alatti kis mélyedésbe nem ért. Egy hosszú vörös csík szelte ketté a mellkasát. Megismételte. Majd újra. És újra. Még mélyebben, még erősebben szántotta körme a bőr szöveteit, egészen addig, amíg bele nem karcolt a csontba. Kétoldalról belecsúsztatta karcsú kezeit a vágásba és elkezdte széthúzni. Ropogva engedelmeskedtek a sejtek. Látta a szivacsos lebenyeket, melyeket anyai gondoskodással őriztek a keresztbe futó bordák, de nem ezeket kereste, hanem azt a szervét, ahol állítólag, egy titkos kamrába elzárva élnek az érzések. A gyönyörtől elakadt a lélegzete és látta, amint szíve kihagy egy ütemet. A zöld fény csak úgy sugárzott a szempárból, hajtotta, űzte a tett akarata. Keze elindult a megszerzésére, hogy elvegye, ami a jogos tulajdona, ám a mozdulat félbemaradt, mert a tizenkét pár csontdarab hősiesen védte azt is a betolakodó ujjaktól. A lány nem lett ideges, csak szép arca torzult el kissé, amikor összevonta kusza szemöldökeit. Két hét alatt megtanulta, amire már az összes többi ember rájött, hogy semmi sem egyszerű, az élet akadályokat gördít a cél elé, a mesékben a királyfinak mindig le kell győznie egy sárkányt, vagy megoldania egy csavaros feladatot, azért hogy elnyerje a királylány szívét. Szív. Itt tartott. Ha egy hegy áll előtted, akkor vagy megkerülöd, vagy átmászol rajta, felkapaszkodsz rá, a csúcson élvezed egy kicsit a kilátást, már ha a felhőktől látsz valamit, mert ennyi a jutalom. Arra vajon gondolt valaki, hogy mi lenne, ha egyszerűen csak keresztül mennénk rajta? - okoskodott a vörös hajú lány, majd ökölbe szorította a kezét és egy könnyed csapást mért az összezúzandó bordáira. Kicsipegette a csontszilánkokat, és akkor meglátta. Teljes valójában. Olyan sebezhetően és pőrén, ahogy ő állt a tükör előtt.

        Várt egy-két percet, mélyeket lélegzett: át akarta élni a pillanatot. Még a szemét is behunyta. Tudta, hogy szíve is megérezte a veszélyt, mint mikor elhal a kakaskukorékolás és a csönd bántó lesz, a levegő megtelik elektromossággal, aztán hirtelen kiugrik a vörös róka a láda mögül és már reccsen is a baromfi nyaka. A szív is érezte ezt a csöndet, félelmében szaporábban lélegzett, adrenalinnal elárasztva környezetét, hátha így kifüstöli a bujkáló gyilkost. A sorsa viszont, minden igyekezete ellenére, már predesztinálva volt. A kéz lesújtott, erősen megmarkolta és kitépte nyugodt helyéről. A körmök eleinte kínzón fejtegették le az izomrostokat, de az izgalom túl nagy volt, inkább szaggatták, cibálták, a fogak is jöttek azonnal segíteni: tépték, rágták, marcangolták, kiköpték, de ez sem volt elég, nem jutottak vele semmire. A düh, a tehetetlen düh féktelensége felemésztette teste maradékát, és utoljára, minden erejét összeszedve megszorította a vörös izomcsomót, és addig szorongatta, amíg az egy halk pukkanással nem jelezte, hogy az a láthatatlan, titkos kamra is kidurrant, szabadon engedve a kavargó emóciókat, amik elszublimáltak új gazdát keresve.

        A lány megnyugodott. Vonásai kisimultak, csuklójával kitörölte az izzadságtól összetapadt hajszálait a homlokából, ám így is húzott véletlenül egy vércsíkot a kipirult arcára. Tekintete a kezében lévő mócsingra tévedt és úgy bámulta, mintha nem értené, hogy hogy került oda. Csak sejteni vélte, hogy egy szívdobbanásnyi ideig állt így, majd vállat vont és csak annyit mondott: - Ez már a kutya vacsorája.

        Oda sem nézve hátradobta a sarokba, nagy porfelhőt kavarva a becsapódás pontja körül. A lány felvette egyik elragadó, fehér nyári ruhácskáját és kilibbent az utcára.

        A nyitott ablakon egy fekete macska mászott be: megérezte az illatot. Odakullogott a sarokhoz és megszaglászta a tetemet. Elfordította szőrös fejét és fűszín szemét szomorúan az ajtóra függesztette. A lány már nem jött vissza. A macska viszont továbbra is ott kuporgott a szétmarcangolt szív mellett, tort ült, és halk, gyászos dorombolással töltötte be a szobát."

-

aki csinál nekem szép blogdizájnt, annak sütök kukoricapelyhes-csokis kekszet!
bárcsak lenne türelmem és érzékem az ilyenekhez.
a szépérzékem is kimerül annyiban, hogy már felismerem azt, ha valami nagyon randa.


a naptári nyár utolsó előtti napját azzal töltöttem, hogy jégszoborra fagyva fröccsöztem a város legmegközelíthetetlenebb kocsmája előtt, hogy majd az utolsó nap reggel a borbála telefonja ébresszen (egy életre megkaptam a pálkatapéter adagomat), hogy mi lenne, ha akkor most átmennék hozzá lasagne-t készíteni, elvégre ki ne vágyna arra, hogy nyújtsa a kőkemény tésztát, de azért jó lett.
és este elhatároztam, hogy idén kijutok helikonra, mégha ezért be is kell állnom egy féllábú tánccsoportba, matróz dalokat énekelve. vagy ha ezért alvás nélkül kell mennem az évnyitóra, a két számmal kisebb matrózblúzomban (na, megvan a fellépő ruhám), ami már négy éve, a beiratkozáskor is szűk volt rám. nem tudom, hogy büszke legyek-e, hogy ennyi ideje tudom tartani a formám, vagy inkább hervasztó, hogy kilencedik óta nem fejlődtem semmit.


már viszem a magántanulói kérelmet.
nem hagy nyugodni az öngyilkos szüzek.
belekezdtem a pacsirtába.
szeptember elseje van.
nagy levegő;
game on -