Attól, hogy a természet kegyetlen, nekünk még nem kell annak lennünk.
Egy ajtó mindig egy új világot nyit meg előttünk. (...) Kinyílt egy ajtó, és én beléptem rajta.
Attól, hogy a természet kegyetlen, nekünk még nem kell annak lennünk.
Egy ajtó mindig egy új világot nyit meg előttünk. (...) Kinyílt egy ajtó, és én beléptem rajta.
Élt valamikor Gyergyó környékén egy csodaszép lány, Fazekas Eszter. Haja kökény fekete volt, szeme szürkészöld, alakja, mint a szélben hajladozó büszke jegenye.
Egy napsütéses júliusi délelőtt Eszter elment a szentmiklósi vásárba. Ott találkozott egy olyan daliás legénnyel, aki két karjának szorításával kipréselte a medvéből a szuszt, és aki a legszívhezszólóbban furulyázott az egész környéken, de tudott házat ezermesterkedni és szekeret faragni is. Ahogy szemük összevillant- és mert a szerelem hirtelen jön a szíven üt, mint a villám- megszerették egymást.
A fiú égszínkék selyemkendőt vásárolt Eszternek a tükrös pogácsa mellé és megkérte, hogy legyen a mátkája. Az esküvőre nem kerülhetett sor, mert a legény elvitték katonának. A lány hűségesen várta kedvesét.
Esténként mikor a nap a hegyek mögé ereszkedett, agyagkorsójával kiment a fenyvesek alá a csobogóhoz és ott sóvárgott órákon át szíve választottja után. Még a közeli hegyeknek is meglágyult a szíve a sóhajozástól, fájdalmas szép énektől.
Történt azonban egyik vasárnap délután, hogy meglátta Esztert arra jártában egy zsiványvezér. Nyergébe kapta a gyönyörű lányt és elvágtatott vele mint szélvész a Kis-Cohárdhoz, az ezerarcú sziklák közé, ahol tanyája volt.
Aranyát, ezüstjét ígérte Eszternek, gyémántos palotát akart építeni, csakhogy megszeresse. A fiatal lány nem viszonozta a zsivány szerelmét. Régi mátkáját várta vissza, amikor felkelt a nap, és akkor is, amikor lehunyta a szemét a világ. Ennek láttán feldühödött a zsivány és kényszeríteni akarta Esztert, hogy legyen a felesége. Eszter a néma szemtanúkhoz, a hegyekhez kiáltott segítségért. Sikolyát megértették a sziklák és ezen a júliusi éjszakán eget és földet rázó mennydörgéssel válaszoltak. Zuhogott az eső, a cikázó villámok megvilágították a koromsötét éjszakát.
Hajnalban hatalmas robajjal óriási szikladarabok zuhantak a mélybe, és az iszonyatos földindulás maga alá temetett mindent, a lányt, a zsiványt, sőt még a pásztort is nyájastól, aki a szembelevő hegyoldalon legeltetett.
Július utolsó vasárnapjának hajnalán, a nap első aranyló sugarai bevilágították a sziklákkal borított vidéket.
A völgyet ahol tegnap még kristálytiszta vizével a Vereskő-patak csobogott, teljesen elzárta a leomlott hegyoldal. Amikor a megáradt patak zavaros vize elérte a sziklagát tetejét, megfojtotta a füveket, bokrokat és megölte a fákat. A keskeny völgy helyén tó keletkezett, amelynek vizéből máig is kiállnak a fenyőerdő maradványai.
A környék pásztorai Gyilkos-tónak nevezték el ezt a tavat.
Így lett a hegy halálából ez élet vize.
Ha napsütésben belenézel a tó vizébe, Eszter szürkészöld szemei tekintenek szelíden vissza rád…
A gyülekezet rémült csöndbe dermedt. Simon a közelében állt, a kagyló után nyúlt. Azt érezte, hogy okvetlenül beszélnie kell, de milyen szörnyű dolog az, nyilvánosság előtt beszélni.
– Lehet – mondta akadozva –, lehet, hogy azért mégis él itt egy állat.
A gyülekezet vadul elbődült, Raplh ámulva nézett Simonra.
– Te… te is hiszel ilyesmikben?
– Hát nem tudom – mondta Simon. A szíve akkorát vert, hogy majd megfulladt. – Tudniillik…
Kitört a vihar.
– Ülj le!
– Fogd be a szád!
– A kagyló!
– Megőrült!
– Fogd be a szád!
Ralph közbekiáltott.
– Hallgassátok meg! Nála van a kagyló.
– Tudniillik úgy érzem, hogy… hogy talán bennünk van az…
Mosolyog rám az ég,Csak egy szín van felettem: a kék.Pacsirta dala szól,Hangja a szívemig hatol.A bús napoknak immár vége,Enyém az ég minden kékje.
Hallgat az erdő, madár neszez
a barna csöndben.
Már nem epeszt magány, se vágy,
nem hull a könnyem.
Az őszi köd ölébe vesz,
fátylába burkol,
és eltemet, akár egy lágy
mosolyt a múltból.
"Bármi görnyeszti hátamat,10.) Kedvenc videó?
Bármivel sújtják vétkemet,
Kezemben tartom sorsomat,
Irányítom a lelkemet."
"A lány egy hosszú pillanatig farkasszemet nézett a tükörképével, hátha az előbb pislog, majd lejjebb siklott a tekintete.Végigmérte magát és arra a következtetésre jutott, hogy minden bizonnyal nem született szánalmat keltőbb emberi lény az elmúlt évszázadokban, vagy ha igen, akkor gondosan eldugva a szomszédok kutató pillantásai elől, valahol egy dohos padlásszobában, ahol a szerencsétlen foglyok azt képzelhették, hogy ennyiből áll a világ.Dús és vörös hajkoronája rakoncátlan loknik képében meredezett az égtájak felé, néhány közülük megpróbálta elérni a fellegeket is; smaragdok szikráztak a szemgödrökben; hosszú fekete szempillái légörvényeket kavartak maguk előtt és a szétszórt szeplők a Göncölszekeret rajzolták ki az egyenes orrcsonton. Legfeltűnőbb mégis a tejszínű bőre volt, melyet próbált átlyukasztani a tompán meredező kulcs- és medencecsontja. Elszürkült fehérneműje még jobban kiemelte teste fehérségét, szinte világított. Tekintete a combjaira vándorolt, melyek között át lehetne dobni egy dinnyét: a csontot és a bőrt csak a köztük lassan csordogáló vérerek tartottak össze, különben félő volt, hogy egy nagyobb sóhajtás hatására végleg atomjaira hullik a leányzó.Ez a látvány fogadta két héttel később.Abbahagyta külseje vizsgálgatását, és újra a saját szemébe nézett. Azt vette észre, hogy minél tovább figyeli önmagát, annál inkább idegennek érzi; olyan, mint amikor megállás nélkül addig ismételgetünk egy szót, amíg elveszti az értelmét, vagy rácsodálkozunk, mintha először hallanák. Elfelejtjük, hogy a betűk és hangok azon összeállítása megtelhet értelemmel: mégis ismeretlenül cseng. Ő is így érzékelte, mintha a pillantása azt mantrázta volna, hogy "én, én, én", ameddig el nem vesztette a jelentését.Még akkor is állta önnön tekintetét, mikor felemelte a jobb kezét, és belevájta mutatóujjának körmét a szegycsont alatti puha völgybe, és addig húzta felfelé, amíg a nyaka alatti kis mélyedésbe nem ért. Egy hosszú vörös csík szelte ketté a mellkasát. Megismételte. Majd újra. És újra. Még mélyebben, még erősebben szántotta körme a bőr szöveteit, egészen addig, amíg bele nem karcolt a csontba. Kétoldalról belecsúsztatta karcsú kezeit a vágásba és elkezdte széthúzni. Ropogva engedelmeskedtek a sejtek. Látta a szivacsos lebenyeket, melyeket anyai gondoskodással őriztek a keresztbe futó bordák, de nem ezeket kereste, hanem azt a szervét, ahol állítólag, egy titkos kamrába elzárva élnek az érzések. A gyönyörtől elakadt a lélegzete és látta, amint szíve kihagy egy ütemet. A zöld fény csak úgy sugárzott a szempárból, hajtotta, űzte a tett akarata. Keze elindult a megszerzésére, hogy elvegye, ami a jogos tulajdona, ám a mozdulat félbemaradt, mert a tizenkét pár csontdarab hősiesen védte azt is a betolakodó ujjaktól. A lány nem lett ideges, csak szép arca torzult el kissé, amikor összevonta kusza szemöldökeit. Két hét alatt megtanulta, amire már az összes többi ember rájött, hogy semmi sem egyszerű, az élet akadályokat gördít a cél elé, a mesékben a királyfinak mindig le kell győznie egy sárkányt, vagy megoldania egy csavaros feladatot, azért hogy elnyerje a királylány szívét. Szív. Itt tartott. Ha egy hegy áll előtted, akkor vagy megkerülöd, vagy átmászol rajta, felkapaszkodsz rá, a csúcson élvezed egy kicsit a kilátást, már ha a felhőktől látsz valamit, mert ennyi a jutalom. Arra vajon gondolt valaki, hogy mi lenne, ha egyszerűen csak keresztül mennénk rajta? - okoskodott a vörös hajú lány, majd ökölbe szorította a kezét és egy könnyed csapást mért az összezúzandó bordáira. Kicsipegette a csontszilánkokat, és akkor meglátta. Teljes valójában. Olyan sebezhetően és pőrén, ahogy ő állt a tükör előtt.Várt egy-két percet, mélyeket lélegzett: át akarta élni a pillanatot. Még a szemét is behunyta. Tudta, hogy szíve is megérezte a veszélyt, mint mikor elhal a kakaskukorékolás és a csönd bántó lesz, a levegő megtelik elektromossággal, aztán hirtelen kiugrik a vörös róka a láda mögül és már reccsen is a baromfi nyaka. A szív is érezte ezt a csöndet, félelmében szaporábban lélegzett, adrenalinnal elárasztva környezetét, hátha így kifüstöli a bujkáló gyilkost. A sorsa viszont, minden igyekezete ellenére, már predesztinálva volt. A kéz lesújtott, erősen megmarkolta és kitépte nyugodt helyéről. A körmök eleinte kínzón fejtegették le az izomrostokat, de az izgalom túl nagy volt, inkább szaggatták, cibálták, a fogak is jöttek azonnal segíteni: tépték, rágták, marcangolták, kiköpték, de ez sem volt elég, nem jutottak vele semmire. A düh, a tehetetlen düh féktelensége felemésztette teste maradékát, és utoljára, minden erejét összeszedve megszorította a vörös izomcsomót, és addig szorongatta, amíg az egy halk pukkanással nem jelezte, hogy az a láthatatlan, titkos kamra is kidurrant, szabadon engedve a kavargó emóciókat, amik elszublimáltak új gazdát keresve.A lány megnyugodott. Vonásai kisimultak, csuklójával kitörölte az izzadságtól összetapadt hajszálait a homlokából, ám így is húzott véletlenül egy vércsíkot a kipirult arcára. Tekintete a kezében lévő mócsingra tévedt és úgy bámulta, mintha nem értené, hogy hogy került oda. Csak sejteni vélte, hogy egy szívdobbanásnyi ideig állt így, majd vállat vont és csak annyit mondott: - Ez már a kutya vacsorája.Oda sem nézve hátradobta a sarokba, nagy porfelhőt kavarva a becsapódás pontja körül. A lány felvette egyik elragadó, fehér nyári ruhácskáját és kilibbent az utcára.A nyitott ablakon egy fekete macska mászott be: megérezte az illatot. Odakullogott a sarokhoz és megszaglászta a tetemet. Elfordította szőrös fejét és fűszín szemét szomorúan az ajtóra függesztette. A lány már nem jött vissza. A macska viszont továbbra is ott kuporgott a szétmarcangolt szív mellett, tort ült, és halk, gyászos dorombolással töltötte be a szobát."