AHOVA A PONTOK KERÜLNEK

Azt hittem, hogy Rólad kéne írnom.
Arról, hogyan repedeztünk meg, hogyan próbáltuk habarccsal kitölteni a réseket, de hogyan remegett meg, és hogyan omlott végül magába, amit építgettünk.
Elég eredeti és melodramatikus, nem?
Mintha valami újdonságot fedeztem volna fel, pedig ha valaki elejtené azt a TÖRÉKENY feliratú dobozt, ami tele van szívekkel, akkor sem történne semmi, talán még a falak sem visszhangoznák vissza.
Talán arról kéne írnom, hogy a világ tele van öreg, magukból kihámló nénikékkel, akik odaülnek melléd a padra, hogy a fájós lábukról és a túloldalon kapható bodzaszörp áldásos hatásairól kezdjenek el monologizálni. A világ tele van öreg, görnyedt hátú bácsikával, akikre az előbb említett nénikék ujjal mutogatnak és kezüket összetéve sajnálkoznak, hogy nézzem már, én angyalka, azt a bácsikát, aki már reggel óta itt köröz a Kossuth utcán, maga mögött húzva azt a táskát (banyatankot). - Biztos sok az elintéznivalója. - Ennek már, nincs semmi dolga, csak már nincs senkije.
Nem, nem, mégsem.
Nem is róluk akarok írni.
Heteket óta feszít valami, mint amikor hiába vakarod magad, nem múlik el a viszketés.
Talán a Balatonról kéne írnom, hogy nem voltak hattyúk, hogy a vitorlás szinte párhuzamos volt a vízfelszínnel, hogy hétfőtől szerdáig nem árulnak a mólónál fagyit, de van helyette Liget Kávéház és hideg vanília fagylalt meleg málnavelővel, de balra nézek, és ott ülsz a fonott karosszékben, gyakorlott mozdulatokkal sodrod a cigidet, viszont a hamutálból örvényként magával ragadja az elégett részeket a szél. Gondolkozom rajta, hogy szóljak-e, hogy ennyi erővel a földre is pöckölhetnéd, de a látszatot fenn kell tartani.
Töröl, töröl, töröl.
Szóval az ágyamon hasalok és A katedrálist olvasom, amiben másodkézből élem át a művészet evolválódását, ahogy a román átalakul gótikává. Sajnos ez az 1000 oldalas mamutölő nem fér el a táskámba, csak a kis zseb - Mit kell tudni a gótikáról?" - könyv, amit elő is varázsoltam az első szabad másodpercben az erődtemplom kertjében. Hitetlenkedve nevettél, amikor megláttad, mit csinálok, én pedig komolykodva átkaroltalak, de már az intő jel lehetett volna, hogy miért nem tudtam belekezdeni abba, miben tér el az itáliai gótika mondjuk a franciától. A templom kapuja mellett álltunk, gunyorosan néztük a násznépet, mint két földre esett vízköpő, de azért mosolyogtunk, habár a menyasszony nem tűnt boldognak (mondjuk melyik ara az?). Megvártuk, amíg becsukják az ajtót, felkaptuk a virágdíszeket, és hiába volt ez így megbeszélve, futottunk, mintha tilosban járnánk, és közben nevetve azon merengtünk, mit fognak majd gondolni, amikor az esküvői képek között meglátnak bennünket, ahogy napszemüveges ismeretlenekként, kézenfogva épp belibbenünk a templomkertbe.
Látod, végül mégis Rólad írtam.

(holnap megint ágyat húzok)

AZ ÉG FÖLDIG ÉR - ÍGY MI, FÖLDIEK: MIND AZ ÉGIG ÉRÜNK

Csukott szemmel végigsimítom magam mellett a lepedőt, de nem ütközik akadályba a kezem, elég a két sík, érdeklődés hiányában elmaradt a z-tengely; csak a jobbra-balra fordulások okozta apróbb gyűrődések futnak végig a hideg ujjaim alatt.

Te felkeltél, én tovább aludtam. Illetve nem is aludtam, nem is biztos, hogy szoktam aludni. Talán ezt is csak úgy hallucinálom, mint manapság annyi mindent, ahogy lárvák kelnek ki a pocsolyákból, ahogy habzó szájú kutyák futnak felém, ahogy súlyos hátizsákokat lendítve próbálnak eltalálni. Vagy talán minden van, ezek és az alfa-állapot is, de csak abban a világban, ami a perifériámba esik. Talán a párhuzamos idősíkokat igenis jól érzékeljük, csak meglesni nem lehet őket, mert ahogy odanézel, szétfoszlanak, tova ugranak.
Azt hiszem, a vonzás törvénye is csak egy párolgó idea: néha megsejtjük a jövőnket, mintha a moirák által font szöveten úgy látnánk át, ahogy a zoknink kopott sarkán átsejlik a rózsaszín bőrünk. Vagy csak bolyongunk fáradtan az erdőben, és néha rátalálunk a fatörzsekre mázolt jelekre, nem tudom, senki sem tudja, honnan tudhatnánk, miért is kéne tudnunk.

A tornacipőm talpa olyan hangot ad, mint amikor lerántom a ragtapaszt, nehéz a járás, a sok kiömlött sörtől részeg már a padló is. A lányok topban ugrálnak, a fiúk a pólójukkal törölgetik a homlokukat, rajtam hosszú ujjú van és pelerin, mégsincs melegem, de azért kimegyek az estébe, de a sálam csak lóg a földig, a kabátomat sem fogom össze. Nézem azt a vaskaput, ami áll a semmiben, valamilyen zsidó emlékhely, egy fiú át akar menni rajta, és nekem az az érzésem, hogy el fog tűnni, nem fog kijönni a másik oldalon, de persze a füvön landol, az italosdobozból sem löttyen ki egy csepp sem. Röhögnek a fiúk, a lányok unottan néznek hol előre, hol össze, én pedig mérföldes léptekkel haladok az autó felé.
Csak ne lépjen le senki a járdáról, kérem, és minden lámpaoszlopnál mosolyogva elmondom, hogy veszprém-spanyolország, veszprém-albánia, veszprém-mongólia, veszprém-jamaica.
Elgázolt sün a csatornafedő mellett.
Léket kaptam.

NO ALARMS AND NO SURPRISES PLEASE

Próbálom megmérni a kulcscsontom alatti fekete foltot, de hiába ide centi vagy mérleg. Murvás utakon teszteljük a legnagyobb sebességet; ahogy kilépek a lakásból a nyelvem alatt érzem a folyosón bolyongó olcsó sörhöz és aludt tejhez hasonló nehéz, savanykás szagot, elmerülök benne, ahogy a teknősbéka fúrja be magát a földbe.
Ha a szeretet a legfontosabb, akkor miért jár mégis lekvárpuha fekete sáron? Miért süllyed el olyan sokszor? Gondolatritmikusan kiáltoznak a partról a miértek, de nem dobnak be kötelet, vagy lógatnak fölé ágat, hogy ki tudjon mászni.
Ahogy kinézek a konyhaablakon, és látom az autókon alvó tavaszi fagyot, az jut eszembe, hogy ilyen lehetett a Római Birodalom bukása, mintha a hajnali remények valami tompa ködben fuldokoltak volna.
Azt hitted, hogy minden más furcsa és idegen, pedig igazából önmagadban nem vagyok otthon. A minden más ugyanolyan, mert a Séd tisztán csorog a medrében, ki tudja, hova siet, a Bakony felől bukik a szél, a Balaton fölött a felhőket gombostűvel kiszúrkálják, a lyukakon lassan kicsepeg az összes víz. Nézem a kedvenc fáimat, a fűzfát, ahogy hiába nyújtózkodik, nem tudja még megsimogatni a kacsás tavat; a platánsort, ahogy foltosra vedlik magukat; a tölgyeket, ahogy hatalmas, göcsörtös ágaikkal tartják az eget.
Az a mantrám, hogy meleg van és süt a nap, meleg van és süt a nap, figyelem a boldog emberi hátakat, magamba iszom a völgyben rekedt orgona illatát, vagy amit éppen a sütő magából áraszt.

Az autópályán a középső korlátok között rózsaszín bokrok biztatnak minket, és repcesárga fényben barnulnak a kezeink. Látszik, hogy messziről jöttünk, mert a szélvédőn bogártömegsírok vannak mértani véletlenszerűséggel elszórva. Egy falat zserbó és egy korty kókuszlikőr között élünk, a fogunkat kivillantva és a fejünket hátradöntve nevetünk.
És az idő megáll, és ácsorog.

A tejszerű, szappanos forró vízbe merülök állig, a tarkómon felnyírt hajam tüskéin sercegnek a buborékok. A kád zománca pikkelyszerűen lepattogott, a falból kilógó poros csövek csak zúgtak, és zúgtak, és a bőröm mintha szárazjégből lenne. Néztem a kád szélén sorakozó samponokat, nagypapámra gondoltam, ahogy néz a mentősökre ijedten, de nem, nem erre nem szabad gondolni, inkább arra, hogy minek kellhetett neki négy flakon sampon.
Nincs az a forró víz, ami kiolvaszthatna, pedig érzem, hogy égek, a lábam mégsem lesz megszokott rákvörös, nem rajzolódnak ki a bíbor érszövevények, csak a víz folyik és a csövek zúgnak.