tudom, tudom..

"- Amit a legjobban szeretek Emóban, az az, hogy egyáltalán nem erőltetett. Bírom, ha festékes a ruhája, az arca, a keze, a bakancsa. Bírom, hogy elmegyünk kajálni, és bármit megeszik, sőt, szerintem azt se tudja, mi az a szénhidrát. Bírom, hogy mindig hangosan röhög, és nem érdekli, hogy mások mit gondolnak róla… Bírom, hogy fura ruhákat hord, hogy idétlenségeket néz, hogy magasról tesz a divatra, hogy minden rohadt „cuki” kép láttán visongani kezd, és állandóan meg kell ígérnem, hogy megszerzek neki valami kisállatot. Bírom, hogy nem nyafog a robogón, hogy bármilyen filmet megnéz, hogy tudok vele playstationözni, hogy lehet vele röhögni és hogy akármikor csinálhatom ezt, mert nem jajgat érte – mondta, aztán hirtelen odanyúlt Virághoz, és két kézzel összekócolta a haját. Virág tényleg nem kezdett el vinnyogni, csak hangosan nevetve hagyta, hogy Ricsi a fél karjával megragadva magához ölelje, majd folytatta. – Kit érdekel, ha ma elfelejtett fésülködni? Ez legyen a legnagyobb hibája – vonta meg a vállát. – Teszek rá. Nézd meg őket – biccentett Edináék irányába, akik hárman igyekeztek a suli felé, konkrétan a teljes őszi divatkatalógusba öltözve. – Belőlük van egymillió. Emóból meg egy."

hazaértem, nem egy szigetre

amíg reggel a buszra vártam két néni szokás szerint beszélgetett mögöttem, miközben a bérletemet gyűrögettem és méhek-pillangók elől hajolgattam:

...és tudja a hálószoba is patak felé néz.

" igen, igen, az tényleg nagyon szép."

- de tud a madár-rajzásról?

" igen, igen, sok mostanában errefelé a madár." 

- képzelje, egyik nap száz meg száz madár repült el a ház előtt, a harmadik emeleti erkélyhez, és mindez pár perc alatt!

" igen, igen, az tényleg sok."

- majd jött néhány fekete madár, először azt hittem, hogy varjak, mert akkorák voltak. nagyon régen nem láttam errefelé varjakat.

" igen, igen, tényleg régen."

busz jön, valami nem jó, gondolat jön, csukódik az ajtó, de még éppen kiférek.

felveszek egy gesztenyét a földről, a neve Willy, és elindulok hazafelé, egy nagy károgás, összerezzenek, felnézek.

három varjú körözött a ház fölött.

brék

van egy szusszanásnyi időm, nem kell hajnalig töri tézére készülnöm (még nincs vége a szeptembernek és már majdnem a füzet felét teleírtam), de ez nem igazán megmozgató.

sikerült hatnom TB-re, hogy legyen a felnőtt magyar programozói olimpia selejtezős csapatának tagja, bár szerintem már előbb elhatározta magát. megmutattam neki imagine blogját és szerencsére egy igenis-nemis típusú válasszal túlléptünk azon, hogy én folytatok-e ilyen tevékenységet.

heves leveleket váltottunk a libanonival, nővérrel kezdem rendezni soraimat, a lóbalzsamnak menta illata van, egy napon születtünk nelson mandelával, amikor ma délben hazajöttem, hiányzott a szépszemű, akivel jelenleg nem állok sehogy.
körülleng a behatárolhatatlanság.
emlékszem, amikor jósokéve ilyenkor remegve ültünk egymás mellett, a zöld táblát néztük, egy végzős (vagy 12-es?) megfogott a derekamnál és feldobott a magasba, hogy mi most rakétásat játszunk.

ma már a nyílméreg békák háziasításáról társalgunk, tuxokat nézegetünk és átivódunk egy másik korba. bámulom a gyertya lángját és eszembe jut, hogy huxley kötete még mindig a polcomon porosodik, a szép új világ. könyv és filmidézetek kavarognak a fejemben fizika órán, az óra ingája már mély barázdákat húz az időben.

ja és paranoiás lettem, pedig bizonyára nincsenek kamerák a lakásban.

százlábú

tegnap furcsa dolog történt:

boldog voltam

kötelezők

részlet az irodalomkönyvből:

A felesleges ember az Anyegin nyomán vált a XIX. századi orosz irodalom egyik jellegzetes típusává. Az elnevezés Turgenyev (1818-1883), orosz próza- és drámaírótól származik. A karakter jellemzőbb tulajdonsága az idegenség, a tétlenség és az unalom. Ellentmondásosságát az adja, hogy bár birtokában van a cselekvéshez szükséges szellemi és fizikai képességeknek, nem lát értelmes teret, lehetőséget, célt a cselekvéshez, ezért nem csinál semmit. Semmittevésétől valójában szenved, de a céltalanság tudata fensőbbségérzettel is eltölti a cselekvőkkel, a hétköznapi emberekkel szemben.

(nem tölt el fensőbbségérzettel)

anyukám szerint

nővérrel új elfoglaltságokat találtunk, vespákat nézegetünk könnyes szemmel és videót forgattam, ahogy egy félbevágott bagettet használ csőrként.

igyekszem összeszedni magam, de a heti idegösszeomlások valahogy nem könnyítik meg a helyzetemet. poe novellákat olvasgatok, és a macskának énekelgetek vagy zongorázgatok, de ma már nagyon csúnyán nézett és elkezdett morogni, ami talán azt jelenti, hogy fel kéne hagynom velük.
az énektanárnőnk testvére megváltoztatta az életemet.

és most várok estig, hogy tovább folytatódjon TB és ST kalandjai.
mert majd híresek és gazdagok leszünk (legalábbis ő) és majd megyünk new yorkba, aztán új-zélandra, majd trinidad és tobagoba.
ezenkívül realizáltuk, hogy ami könnyen megy nekünk, azt nem tudjuk értékelni, és mivel a művészetekben a rohadt szubjektivitás miatt nincs olyan, hogy legjobb, így nincs mit tenni, fel kell csapnom tűzoltónak, mert ott minden évben kiadnak egy naptárt a 12 legszexisebb emberkével. bár ez lehet csak csávókákkal van.. francba.

why can’t I realize I’m fighting for my life?

this is like a flashback
this is like a dream

kayla szerint a vörösből kifakult hajammal úgy nézek ki, mint egy eper, amibe legszívesebben beleharapna.

fáj a lábam és nem tudok énekelni.  

süssünk mályvacukrot!

nem múlik el nap, hogy ne beszéljünk a szépszeművel, kivéve egyet, be is lázasodtam. bár valószínűleg az nem azért volt. csak vissza kell fognom magam, kezdek megint mániássá válni. tényleg olyan szörnyű, hogy egy nagy elsöprő mindenséget akarok? ahol nincs helye a tutyimutyiskodásnak, a nemtudomoknak, a talánoknak, a milettvolnaháknak? örülök, hogy van olyan, hogy ha az egyikünk azt mondja, hogy ha felnőtt lesz, házi gepárdot fog tartani, arra a másik nem úgy reagál, hogy "hülyevagyte?", hanem, hogy mi lesz a neve(?).
és van kívánságlistám, és majd kapok nagy-színes gemkapcsokat, húsvér estikornél kötet, és bébikukoricát.


détől megtudtam, hogy egyes helyeken a pandát pendernek hívják, hogy van ilyen smink márka és hogy húsz perc kemény munkájába kerül kigondolni, hogy hogy kell kimondani azt, hogy megkoreaiasították.
ezenkívül a fél hátam csupasz volt, ezért dével azt láttuk a legjobbnak, ha egész nap egy pink csóknyommal mászkálok. mármint a hátamon.


az idő egy illatos szappanná szilárdította magát, amiből nagy színes buborékokat lehet csinálni. hideg, nyirkos kezek fonódnak rám, hogy lehűtsenek, mert felégetnék mindent - magamat és magam körül. egyszer egy színészen felháborodtam, mire lelegyintettek: művészek.. ők más hőfokon égnek.

vannak napok, amik hatalmas pusztító tűzként fellobbannak, amiket mindenki csak megkövülve bámul, az égbe nyúló izzó oszlopok el akarják érni a napot, de pár pillanat múlva már csak parázsként pislákolnak, amiken már versenyeket is szerveznek, hogy ki tud a leggyorsabban átgázolni rajtuk...

akarsz-e játszani halált?

3 takaró alatt dideregtem, vacogó fogaim hangja töltötte ki az éjféli ürességet és a macska dühös tekintetétől meghunyászkodva, felhúzott térdekkel gondolkodtam az elhangzottakon. kosztolányin.
karinthy ferenc hangosan megmosolygatató anekdotázgatásai jutottak eszembe. egyrészt az, hogy az előadása alapján azt szűrtem ki, hogy az akkori világ, az akkori társadalom sem volt sokkal jobb, ugyanúgy jártak az emberek szanatóriumokba, ugyanúgy szerették el egymás feleségét, ugyanúgy csináltak őrültségeket, de egy dolgot nem csináltak: nem hazudtak írásban.
bármilyen kis dologról is lett volna szó, mondjuk egy színházi előadásról, ha tudták, hogy X-nek nem tetszett és a következő cikkében mégis az egekig magasztalta, akkor egy ilyen ki-nem-mondott egyezményes rendszer alapján a valamirevaló író társadalom kivetette magából, "mint a sejt az idegen testet".
hiányzik.

ezenkívül egy fél világ dőlt össze bennem, amikor weöres sándor elkezdett beszélni. hallottad már beszélni? olyan, mint egy fogyatékos. de nem csak ahogy mondja, hanem amit mond. hogy lehet kosztolányit "nem anekdotikus alkat"-nak hívni? meg: "amikor éhes volt, evett; ha szomjas volt, ivott; ha fáradt volt, lefeküdt; ha nem volt fáradt, fölkelt".

azt már meg sem kell említenem, hogy kosztolányi és józsef attila között szoros barátság volt. és hogy még az affektáló vas istván is a legszeretetreméltóbbnak találta.
oda és vissza vagyok.


és eltűnt egy fél pár cipőm.

*

néztem a zombis játékot, azt hitték, hogy fordítva vettem fel a pólóm, elfújtam egy százas zsepit 2 óra alatt, de egy kis békére leltem.

**

ma felemás cipőt vettem fel 

("mivan eszti, álmos voltál reggel?")

és nem történt semmi.

*

ó, helló mindenki!

ne haragudj, hogy így megzavarlak, csak lenne egy bejelenteni valóm:

gyűlölök itt lenni! ( :

hát nem szuper?

további jó szórakozást!

"filmet forgatok." éééés vágás!

énekeljük el azt hogy vége

voltatok már salföldön?
nem, nem az Alföldön vagy a Kisalföldön, hanem Salföldön.
valahol azért idegesít, mert nagyon hasonlít névben az alföldre meg a kisalföldre, ez olyan, mint a csizmazia vezetéknevű emberek, mert annak csizmadiának kéne lennie!

salföld egy nem átlagos kis falucska, ahova azért látogattunk el, mert ott készült az egyik kép a médiás feladatomhoz, amiből majd rádiójátékot kéne összerittyentenem.
salföldet beteríti a finom homok, salföld mellett gyönyörű égszínkék bányató fénylik, salföldön fura nagy kövek állnak ki a talajból és olyanok a dombok, mintha egy-egy piramist rejtenének magukban.
salföldön szalmakalapos emberkék köszönnek rád, salföld utcácskáin három csacsi húz egy szekeret, salföldön a házak kertjei igényesek és gondozottak, salföld homokját két vágtázó lovas vagy egy tejfölszőke kisfiú maga után húzott botocskája tajtékozza fel.
magával ragadó atmoszférája van, hatalmas falakat nő be a borostyán és nem zaklatnak bogarak.
valami ilyesmi lehet a nyugalom szigete.

a másik véglet az este volt, amikor koncerten voltam, majd az énekessel sétáltam, legalább hatszor elmondta, hogy jó a hajam (rövid vöröst álmodott), másfél liter bor volt benne, de gitározott-énekelt nekem egy saját dalt a sétáló utcán, majd somolyogva váltunk ketté. ebben nincs semmi babona. ez csak így volt.

és most azon leszek, hogy évfolyamtársam elvigyen repülni.
crissy!

akarsz-e játszani?

nagyon hiányzik a vera.
mindenki pestre tömörül, ott van a klaudia is, aki most kapott egy tengerimalacot, akit egonnak hívnak.
kivettem az arany virágcserepet a könyvtárból, (a homokember is benne van, yey), elkísértettem magam a pítörrel, és a vékony aranyos könyvtárosnő megígérte, hogy átadja a fiának, hogy nagyon puszilom.
a táv, a kilométerek valahogy olyanok, mint az idő, megszépíti az emlékeket és a kapcsolatokat.

épp nővérem angol fogalmazását másoltam magamnak, amikor kibuggyant belőle, hogy neki azért hiányzik a mama. - azt mondtam, hogy tudom. - de úgy igazán hiányzik. - igen, tudom.
ilyenkor mindig eszembe jut a gyönyörű kékszemű tizennyolc évesen árván maradt fiú, aki legalább másfél órát ült otthon a halott anyukája mellett, miután az ágyában fekve végül legyőzte a rák.

e. t. a. hoffmann szerint "az él, aki a képzeletben él", hogy ez az egyetlen élési és túlélési mód, ez nem menekülés. a zenélés, az írás, a festés is ilyen.
nem lehet bízni.

husky

szeretem a rozália nevet

jelentem, teljesen kifordultam magamból

shit just got real

szóval itt van a határ.

mert most még a csapból is az iskola folyik, vagy a kéményen át füstölög.
kibírtam a 7 órámat, nem kellett hazamennem haldokolni, most ezt tényleg meg akarom csinálni, negyedikes vagyok, megvoltak a faktos órák, törin, miután eldumáltuk az időt, az utolsó 10 percben még bele tudtunk kezdeni a második ánégyes oldal írásába.

egyedül vagyok.

nem mintha nem tudnék egy szünetet átbeszélgetni az emmával, úgy, hogy még nem fejeztük be, vagy a katával, aki magántanuló, de elcsíptem a lépcső tetején, nem mintha nem tudnék bárkihez bármikor odacsapódni és artikulálatlan röhögésbe kitörni, nem mintha nem jönnének oda hozzám, hogy megölelgessenek és én is őket, csak...

rohangáltam a diákigazolványomat intézni, mert az előzőn annyira botrányos fos volt a kép, hogy inkább eldugtam, de sajnos túl jól sikerült (ez már szenilitás, de a karácsonyi ajándékot nem tudom elrejteni magam elől), és programoznom kéne, vittem poe novellákat az ínséges időkre, a zsuzsival több közös óránk van, mint a saját osztálytársainkkal (gyengébbek kedvéért: más szakon vagyunk).

de most megvagyok. néha törtetőnek érzem magam, ahogy céltudatosan végigszáguldok egyedül a folyosókon, de talán nem is ez a jó szó rá, hanem valami nyálas "magam-ura" illene ide, hogy nem engedem magam eltéríteni attól, hogy figyeljek, hogy azt csináljam, amit szeretek és akarok, amire később szükségem lesz, nem vagyok kis tutyi-mutyi, aki tudja, hogy hoffmann arany virágcserepében hol van szó zenéről, pedig már legalább 2 éve olvastam, de ezek nagyon kis apróságok.

" - te, ezek kis kilencedikesek? olyan kis picik és nyomik.

  - ööö, nem, etu, ők fölöttünk járnak.."

jó érzés minden nap új arcokat látni

még ha négy éve is járunk együtt

a borival tegnap kiültünk az íródeákhoz.
a magam ura vagyok.
csak egyedül.

get outta my head

rohantam évnyitóra, később kiderült, hogy nem is voltam késésben, de a lényeg, hogy a kálmánka odajött és eldicsekedett a kis flip-flopjában, hogy fogadást vesztett, a TB-nek felszakadt a háta, a kápli tündérbogár és hogy rózsaszínre fakult a hajam.

úgy tartják, hogy a baglyos dolgok bevonzzák a magányosságot.
úgy tartom, hogy balra dől.
ma megkérdezte ofőm, hogy na hogy állok a médiás dolgokkal, persze a rózsaszínre fakult fejecskémmel bősz bólogatásba kezdtem, hogy nagyon rajta vagyok az ügyön, már-már megvilágosodás közeli állapotban vagyok, majd mialatt az egyetlen itthoni mozgósítható ember igyekezett vörössé varázsolni

(megjegyzem, ez lett az újabb mániám, eddig is vörös-fétisem volt, de most minden erőmmel azon vagyok, hogy megtaláljam a tökéletes színt, ami felszínesnek hangzik, de.. nem teljesen mindegy?),

szóval ezalatt disszertációkat nyálaztam át (tudtátok, hogy csak a bibliográfia legjobb esetben 8 oldal, aprócska betűkkel?) és magamban skandáltam, hogy:

milyen alkalmazásokban, milyen eszközökkel, milyen mélységben, milyen célból

megvannak az ötleteim, de olyan, mintha egy szabásmintát akarnék térképnek használni.

bár ne olvastam volna el, mert ez is mantrámmá vált:

a szél fú, a zöld fű, a Föld kering, a nap korong

örülök, hogy a hasztalan baromságok megjegyzésében még ranglistás vagyok.

*

egy nő sétált hazafelé egy csendes kis kertvárosi utcán a sokat-járt-járda repedései közt, amikben szuvenírként csillogott a tegnapi eső.
az utolsó háznál egy tábla a zöld kerítésen körte vásárlásra buzdította az arra elhaladókat.
a nő megállt, nem látott senkit, ezért bekiabált az udvarba, majd lassan kicsoszogott egy bácsika.
a nő egy kilót kért, a bácsika rámutatott a mérlegre, amelyen a körték pihentek, hogy az egy kiló.
a nő megörült neki, megköszönte, majd a bácsika adott még neki körtét ajándékba, mert a nő kedves volt vele.
a nő mosolygott, majd a bácsika tenyerébe csúsztatta a fémpénzeket.
a bácsika felnézett, és magának csak annyit mondott, hogy így legalább lesz pénze tejre.
majd megfogta a mérleget és visszament a házba.