2013. december 29., vasárnap

Simon Márton


Most, hogy elég volt, hogy eleget bántottalak,
és nagyjából biztos vagyok benne, hogy többé
nem mondod, hogy szeretsz – bár legutóbb még
mindig olyan érzés volt, mint az a néhány év előtti
gerinc-injekció – most kezdtem el nyugodtan
gondolkodni. Erről az egészről. Például arról
a versről, a legelsőről, amit rólad – mintha nem
is én írtam volna. Porcelán volt a címe, egyedül
ültem benne reggel, miután veled álmodtam.
Ez utóbbi talán igaz lehetett – azóta is gyakran
megálmodlak – a többi, valószínű, csak kedves
hazugság volt. Például a vers szerint – emlékszem –
teáztam, pedig valójában sosem szerettem teázni,
bár ezt mindig sajnáltam – az olyan elegáns. Ezek
járnak a fejemben. Meg hogy a tévedés az volt, hogy
nem írni kellett volna erről, mert – most úgy látom –
mindenünk elmesélhetetlen. Őszintébb lett volna
megformázni valamiből, őszintébb lenne most is,
mondjuk, tényleg porcelánból. Éveinket.
Lehetnénk az a csorba bögre, odavágott hamutartó.
Mennyit bántottalak. Egy vascsővel szétvert mosdó,
csempe, vécécsésze. Vagy lehetnénk egy ún. nipp.
Gusztustalan giccs, bár értékes. Pásztorlányka,
pásztorfiúcska, vízparton. Megkopott aranyozás, egy emlék
semmiről, érzelgés tárgya, dísz, leendő hulladék.
A talpán pedig, mert megfordíthatnád, ha még érdekelne,
ennyi: csak törni tudok, szökni nem.

2013. december 24., kedd

az aranyhalak nem beszélnek




hello, idegen!
december 24-e van és 10 fok
kocsiban zötykölődöm az alföld felé
jobb oldalról a nap áttörte a ködréteget
rage against the machine és primus szól
a színek bántóan élénkek

ez egy olyan élmény, amikor ránézek anyura,
és magamban érzem, hogy kultikussá válik a pillanat,
olyanná, amit évek múltán emlegetünk majd, hogy,
hé, emlékszel arra a karácsonyra, amikor tíz fok volt,
jobb oldalról a nap áttörte a ködréteget,
egy ideig megint parov stelart hallgattunk, és
a színek annyira bántóan élénkek voltak

már december 25-e van
debussyről tanulok
erre nem fogok emlékezni
guns 'n' roses
sympathy for the devil
erről eszembe jut az interjú a vámpírral
az egy jó este volt;
hé, emlékszel arra, amikor egyik este...


2013. december 23., hétfő

ÚJRATERVEZÉS - figyelem, fokozott sírás veszély!


nézzétek meg EZT a tízperces kifilmet
nemzetközi díjakat is kapott
pogány judit főszereplésével
a jelszó: vilmos


aventurin

amikor ma elmentem a szezon első korizására, egy kicsit megnyugodtam, hogy talán nem csak és kizárólag velem / bennem van a probléma, tudom, hogy az emberek jönnek, kicsit időznek, majd ránéznek az órájukra, és elrohannak. nem mondom, hogy teljesen értem, de ha így gondoltátok, akkor biztos ez lesz a legjobb. egy kicsit azért sajnálom.

érzem, ahogy a tenyeremben átforrósodik az aventurin, veszek egy mély levegőt, és haladok tovább, mert meg kell találnom azt a rést, amit a spontárlat kiállításán mondott nekem a festő.


ajándék fülbevalónak ne nézd a cápát

parov stelar szól, a johnny cash korong még a borítójában toporog, várja, hogy meghallgassák, engem meg tovább fojtogat az érettségi-pánik, mert két testhosszal a többiek mögött le vagyok maradva, amit úgy vezetek le, hogy az infó termek előtti kanapékon nyuladozva tanulmányozom a zen buddhizmust, pedig majd' megőrülök, hogy nekiállhassak merlének vagy sylvia plath-nak.
van, aki azt mondja, hogy ő nem tudná ezt csinálni, amit én, ő nem bírna így élni, én meg csak ráncolom a homlokomat, hogy kedveském, ezzel mind így vagyunk, a lánc folytatódik, ahogy néztem a fellépést (valahol a hastáncnál volt a mélypont), mutogathattam volna ujjal, hogy ezt meg én nem bírnám, sőt, nem bírnék magassarkúban tipegni, és jópofát vágni, miután beleléptem egy karácsonyfadíszbe.

alig tudtam elszabadulni a szappant áruló nőtől, mert annyit beszélt, és olyan kedvesen magyarázta, hogy a férjével milyen lótuszos lábfürdőt szoktak venni, és ez a jelenet jutott eszembe, mikor az előtérben álltunk, és minden lecsöndesedett, a részecskék is lelassultak, mi pedig álltunk egymással szemben, beszélgetve, félmosollyal az arcunkon, és tudtam, hogy hiába van mindenki, az a sok beszéd, az a sok ember, igazából csak mi ketten vagyunk, csak egymásnak vagyunk, de hiába vagyunk ketten, itt egymással szemben álldogálva, beszélgetve, félmosolyt rejtegetve, igazából nagyon is egyedül vagyunk - kongó lelkünk semmivel van tele.  
boldogkarácsonyt

2013. december 16., hétfő

Orosz Réka


Halk zongoraszó hallik a hajnalban;

Teáscsészében morajlik a reggel.

Álmos sugarak fénylenek hajadban;

Szemedben fáradtan hullámzik a tenger.


Mézillatod körüllengi szívem;

Pillantásod elhaló madárének.

Ereimben lüktetve zúg a vérem;

Kicsit meg-meghal bennem a kajla lélek.


Szivárványkörök olvadnak a számba,

Délibáb vagy, szívedet ha elérem;

Összetörlek; szilánk marad csak árva;

S halk zongoraszó haldoklik a sötétben.

2013. december 14., szombat

off

kivettem a kelta mítoszokról és a zen buddhizmusról egy-egy könyvet (közben a könyvtárosnéni finoman leosztott, hogy ne borítsam az arányokat, hogy csak egyet viszek vissza és kettőt viszek el)
a fekete hattyú és a viszki körtelével még mindig jó
jelenleg nem tudom, hogy mit kezdjek az életemmel


2013. december 11., szerda

moonlight


that's the time, that's the time
i love the best




nem tudok más életet elképzelni magamnak, mint ezt, de most én is átvettem mihály rezgéseit, és úgy érzem, hogy a fontos dolgok éppen máshol történnek. mintha egy meghiúsult haditerv közepén csücsülnék, és mindenki tudja, hogy veszett ügy, de azért mégis mozgosítják a csapatokat, és folytatják az offenzívát.

az élet azért valószínűtlen, mert valószínűtlen, és dühítő, hogy mindig tudatosul bennem, hogy a világ olyan, mint a penrose-lépcső. mindig csak felfelé megyek, és csak néha állok meg egy pillanatra, hogy konstatáljam: basszus, itt már jártam. de nekivágok újra, mert ennek így kell lennie.

nem sajnálok semmit, legfeljebb azt, hogy még mindig az arctalanság és a plátói szerelmek híve vagyok, mert az ember alapjaiban nem változik, és nem arra gondolok, hogy szeretem-e éppen a tökfőzeléket. nem tudom, hogy meddig lehet elmenni, meddig lehet tolerálni, meddig szabad feszíteni a húrt, mikor törik el a nyak.

most igazából nem fél kilenc van és én nem tizennyolc éves vagyok, nem veszprémben éltem egész életemben, nincs egy celofán nevű macskám, nincs frufrum, nem iszom most rozét, nincs egy illatgyertya az asztalomon, nem vagyok negyvennyolc kiló, nincs ezer meg egy fóbiám, mert ez igazából nem történik meg, ez csak a látszat, a burok, a közönség valósága, mert most éppen máshol vagyok, mást csinálok, és egy kicsit másvalaki vagyok, de nem nagyon.

de mégis sajnálom.
sajnálom, hogy megint erről írok, hogy megint bezárult egy kör, véget ért egy ciklus, mintha az egész évad az én egyfelvonásos monodrámámból állna, pedig ha itt lennél most, tudnád, hogy én látom a legszebb dolgokat, bár ennek ellenére mégis a "szívemre száll a világ egész kimondhatatlan iszonyata".
közben "megy az idő, és minden részecskéje külön valóság".

addig lassult minden, hogy a föld megvonta a vállát, hátradőlt, és megállt forogni, az univerzum eleinte meredt szemekkel figyelte, majd gondolt egyet, és elkezdett zsugorodni.
nem tudom, hogy rendezzem a betűket azért, hogy egy kicsit megértsd, hogy lüktet az ujjaim között a levegő, hogy mindent értek és érzek, és ezért
s e m m i   s e m   s z á m í t .


2013. december 9., hétfő

ponttalan utakon


meg akarom tanulni gárdonyi titkosírását

azt hiszem, hogy váltok, és inkább matek-infó tanárnak jelentkezem
szeretem a matematika filozófikusságát: megszámlálható végtelen

attilának egy grafológiai elemzést csináltatok karácsonyra (ha hallanád, mint egy kisgyerek) talán én is megértem, hogy hogy tagadhatja valaki a pi-t és a gyökkettőt

azt hiszem boldogan, vagy legalább is kiegyensúlyozottan nem lehet írni és gondolkodni; szinte már hiányoznak a hetekig tartó mélypontok [nem.]

ha idióta amerikai szülő lennék, és lenne két ikerlányom, biztos, hogy florának és faunának hívnám őket

félek attól, hogy nem halok meg teljesen, ezért azt fogom kérni (már ha nem lenne egyértelmű a halálom), hogy miután megállt a szívem, vágják fel az ereimet, csak a biztonság kedvéért, és lehet, ellopom kunderától a sírfeliratot: hosszú bolyongás után hazatért

még mindig nem lehet becsípve kimondani, hogy: az összes sör szar

néha, ha úgy érzem, hogy nem érzek semmit, akkor hajnalban bevonulok a nagyszobába egy bödön vajaskeksszel a hónom alatt, megnézem a millió dolláros bébit és úgy döntök, hogy mai napot nem arra találták ki, hogy aludjam; hátha visszaköltöznek belém az emigrált emóciók

2013. december 7., szombat

Jónás Tamás

Leoltom a csendet.
Kitakar a sötét.
Áthallom a falon
az esti nyögdösést.

Kilihegi a nyár
a tomboló napot.
Tizenegy óra van.
És nyitott ablakok.

Valamire nagyon
emlékeznem kéne.
Elkezdődött-e, vagy
most van éppen vége.



 (új szerelmem)

2013. december 3., kedd

×××


there's an old voice in my head 
that's holding me back


 az elmúlt idők legnagyobb történései: egy négyes matek faktos tézé; kaptam fiókot és teljesen be lettem mutatva; kivettem egy james joyce és egy szerb antal könyvet, és egy tanulmányt a szürrealizmusról, mert valahogy mindig elfelejtem, hogy a kelta mitológiáról akarok olvasni; nem leszek nyitótáncos, vagyis nem fogok habcsóknak öltözni, ami meglepő módón nem zavar, legfeljebb az első tíz percben volt egy kicsit kellemetlen; nővér küzd a honvággyal és a hipochondriájával ("ugye nem lesz semmi bajom, ha lehet, hogy lenyeltem egy szegfűszeget?" - jön az üzenet éjfélkor); megtalálták az alteregómat egy pécsi kínai kajáldában; és megnéztem az útont, ami nem is volt olyan rossz, mint ahogy beharangozták, szóval ne hallgassatok a tömegre!

 még mindig nem voltunk a karácsonyi vásárban forralt borozni - sült gesztenyézni - kürtöskalácsozni, mert jelenleg azon vagyok, hogy kiköpjem a manduláimat, de így is üvöltöztek velem buszmegállóból.

 tudom, hogy nem erről kéne szólnia, csak bele vagyok fáradva.

J. A. ꝏ


Faludy György: József Attila temetése

Nem hívlak már. Jól tetted így, Attila:
kamasz szemed és fonnyadt bajuszod
hadd pihenjen örökre itt a lila

domboldalon s szétroncsolt, lecsukott
szembogarad ne nézze többé fájón,
mint járnak úri fogatok lucsok

úton s a pernye hogy esőz a gyáron
s miként lesz mindig másé az öröm –
mert különös nép lakozik e tájon,

a kisbírónak előre köszön,
s kész dáridón urát hogy felköszöntse,
míg lőre-borba fúl az ős közöny –

hiába volt a versek vér-özönje,
testednek jobb már, hogyha így rohad:
e kornál nem durvább a föld göröngye,

és nem keményebb a tehervonat
vaskereke Babits Mihály szívénél.
Mert görcs, bolond görcs lett a gondolat

vak városunkban, mely reszketve él még,
de új vezér felé görnyed háta,
vagy dunyhái alatt kushad, míg éjfél

után az őrület csapatja járja,
s felbérelt, hitvány, fokos bitangok
garázdálkodnak szerteszét s a gyáva

polgár lapul. Fúhattál riadót
undornak, félelemnek és közönynek –
becsapott, hogy ne sírj, a kiadód,

azt mondta: tőled kétszer annyi könyvet
adott el, mint amennyit eladott,
s mikor rájöttél nem tudtad a könnyet

elfojtani – mert nem volt olvasód,
nem kellettél! Álirodalom kellett,
buta regények s szemét darabok

kellettek nálunk, amíg a lehelet
lassan kifogyott tüdődből s a póz
a drága, a csibészes, mit mint gyermek

hordtál, lehullt, és agyonkínzott
fejedben az őrület vert tanyát.
Mostohaapád űzött, a kopott

vén Államgép – de szerető anyád
is volt, a Haza, és talán ezért
nem volt otthonod s bútoros szobák

közt csavarogtál, havi negyvenért,
és kávéházak füstös páholyában
ültél, kit senki nem hív és nem ért.

De most elmentél s mint golyót a fában
hagytad szívünkben minden szavadat,
s oly messze vagy tőlünk, túl a halálban,

hogy bennünk csak a borzalom maradt,
meg napjaink sötét gyászmenete,
míg felzokogunk, európaiak

a sok turáni közt e fekete
földön. Aludj hát: víz meg ég
nem volt még lágyabb és kékebb, mint e

bús délutánon. Aludj a holt vidék
ölén, hol nincsen híre Dózsa Györgynek.
Aludj, mint Vörösmarty és Vitéz!

Aludj, mert jobb nem élni itt e földek
között, hol fáradt zsellér izzad nyáron
s a téli szél tört ablakon zörget,

hol szolgáknak már nyakkendő a járom
és német szolgabírát hoz az út,
ki csizmában hág sírodra s fejfádról

lelopja majd a vérszín koszorút.