MELLETTED ÉLEK

Nincs közöm senkihez, szavam szálló penész,
vagyok mint a hideg, világos és nehéz. 

kicsit erős a szemüvegem, vagy talán csak szoknom kéne, mert amikor az orromon egyensúlyoztatom, és fordulok egyet, a falak vad hullámzásba kezdenek, a szék lábai boogiezásba, a könyvek lesodródnak a polcokról, a lapjaik kitépik saját magukat, szállnak velük a párnák hasítékából előbújt tollpihék, a lámpák önkényesen villódzanak, a filcek és a ceruzák az asztalon felejtett üvegpoharakon és bögréken dobolnak, amire a basszust kábeleken és öveken pengetik a melltartókapcsok.
velük lüktet egy ér a halántékomban is.
leveszem inkább, és csukott szemmel megmasszírozom az orrnyergemet.
mikor körülnézek, addigra már minden visszatalál az eredeti helyére. ott állnak mozdulatlanul, rendíthetetlenül. ez az, ami elképzelhetetlen.

AGARAKKAL AZ ÉG FELÉ

csak akkor gyógyulunk ki a zaklatottságból, amikor újból megpillantjuk a fejünk fölött damoklész kardját. mintha az állandó félelemben és rettegésben találtuk volna meg az örök béke titkát.

minden valószínűtlennek tűnik.
talán át kellene éreznem a börtönbe vonuló monopoly bábum lelkiállapotát?
az, hogy gondolunk egyet, hirtelen a főváros vérkeringésében lüktetünk, és elég hozzá másfél óra, hogy a részem máris bőröndökbe, zacskókba és hátizsákokba legyen csomagolva. csak a kopaszi gáton sétálva manifesztálódott minderre a nagy vörös pecsét. közben kerülgettük a biciklis, anorákos kisgyerekeket, akiknek az anyukáik vagy elhajtották az utunkból őket (a látványunktól valamilyen megmagyarázhatatlan okból idegenkedve, undorral az arcukon), vagy kiabáltak a csemetéikkel, hogy ne egyék meg azt a kétes eredetű botot, amit oly' nagy buzgalommal szorongattak és dugdostak le a torkukon.
sajátos önkívületben támolyogtam haza, ahol egy roger moore alakította james bond film várt tárt karokkal, ami tovább növelte a szürrealitások légterét.

kenyér kell, hogy mártogatni tudjak.
ablakokból kéne kiabálni titkokat.
sárgarépát termeszteni a filodendron mellett.
marihuána szakértőség.
menjünk ki lincselni, vagy menjünk kilincselni.

zakatolt alattunk a vonat. tipikus őszi nap volt. a zenitről legurult a nap.
ahol átlátszott a vagon fala, onnan bámultam a dombokat, a teheneket, a zöldeket.. az egyik felszántott rész mellett robogtunk céltudatosan, amikor kinőtt a földből a világ lesoványabb és legmegtépázottabb kutyája, akinek az utolsó vágya az volt, hogy lehagyja a szerelvényünket, vagy legalább együtt fusson vele. foltos, rövid szőrét tenyérnyi vörösök színezték tovább.
borzasztóan megijedtem, és elkaptam róla a tekintetem. perifériából láttam, ahogy nyargal, küzd, kaparja hasztalan a fellazult talajt. előrefelé futott, mégis egyre hátrált.
elszégyelltem magam.
ha már nem hajolhattam ki azért, hogy megfogja a kezem, és felhúzhassam, talán annyi is elég lett volna, hogy addig nézem, ameddig csak tehetem.
és én mégis lemondtam róla.

PILINSZKY CSODA

VOLVER

azt suttogják, hogy már múlik a november.
pedig a horizont még tele van felfedezetlen zöldekkel, kihasználatlan lehetőségekkel, amiket elképzelhetetlen lenne megvalósítani nem máskor, mint novemberben.
le kell szoknom a lehetről és a talánról; a kórházba járásról; a pedálokat nyomogató, fémhalmazt koordináló idegeskedésről; a mellkast kitöltő, régi ismerősként kezelt jeges-ólmos érzésről.
össze kell pakolnom két hónap pesti létezést ugyanennyi bőröndbe. mintha a kivetülésem lenne, úgy terjeng sokszor a reggeli köd. de tudom, hogy másképp nem lehetett volna, már csak ha a belső lavinazúgást veszem alapul.
exupéry és a barátai jutnak mostanában megint eszembe, ahogy a repülés egyszerűsége, létük ingatagsága és a táj szépsége egészen kitölti őket; ahogy a sivatagi szárazságban próbálják meghosszabítani az életüket még pár órával vagy nappal; ahogy a méteres hóban menetelnek a túlélésért. eszembe jutnak azok az emberek, akik a vízbe esve, a tengeren hánykolódnak órákat, napokat, míg végül az utolsó előtti pillanatokban kiemelik a csonttá soványodott, mosolygós testüket.
ezek nem szomorú dolgok.
de ha mégis megjelennek a gazdátlan árnyékok a falon, előbújik a gyermeki énem, aki azt hiszi, hogy ha guacamolét vagy paleo sütiket készít, az majd elijeszti őket.
mindennek egyszerre az ellentettje is igaz.
és mind egyek vagyunk.

HBD, SZENT ÁGOSTON!

Kinek szólnak e vallomások?
Nem neked, én Istenem, hanem az én fajomnak a te színed előtt, az emberi nemnek, akármilyen kis töredéknek akad is majd kezébe ez az én könyvem.
És mit akarok?
Azt, hogy magam is, meg aki ezt olvassa, az is, elgondolkozzunk azon, micsoda mélységekből kell és lehet hozzád kiáltani! Mert te meghallgatsz készségesen, csak a szív legyen töredelmes, csak hit legyen az élet fundamentuma!

INSP

megcéloztuk a holdat; lehet, hogy nem találjuk el, de még a legrosszabb esetben is a csillagok között leszünk

BELLEVILLE RANDEVÚ

hévízen (ahol először doktornak, majd orosznak néztek) újra szerelmes lettem
és persze ismét világ- és önmegváltó tervek szövődtek a koktélok fölött, amiktől halak úszkáltak a falakban.

mind tudjuk a közhelyekről, hogy közhelyek. én speciel utálom őket. talán mert olyan megállapítások, amikről tudom, hogy igazak, szépek stb., de mindezek ellenére mégsem követem őket. ennek az lesz a következménye, hogy minduntalan az arcomba vágják őket vissza, mint a türelmes tanárok, akik már vagy századszorra csapják le a gyerek elé az egyes dolgozatot, hátha tanul belőle.
pedig a közhelyek csak addig közhelyek, ameddig valaki nem kapcsolja fel a fejünk fölött lévő villanykörtét, vagy világít meg minket egy isteni fénysugár az angyalok kórusának háttérénekével.
ez a megvilágosodás, heuréka-élmény engem most talált fejen:
rövidke életem során folyamatosan dübörgött a humán-hangszórókból az a tézis, hogy csak egy életünk van, a boldogságunk a legfontosabblabla.
az első részével nem kifejezetten értek egyet, viszont ez most nem a spirituális - gondolati univerzumok és bugyrok nyitogatásának a helye, ezért inkább az utolsó részre helyezném a hangsúlyt.

b o l d o g s á g

amint meglátom ezt a szót, kicsit megmozdul a gyomrom, és görcsössé válnak a kezeim, mert az agyamban ilyenkor az amerikai nyáladzós filmek vegyülnek az agymosott emberek lelki szegénységének derűjével, valamint a magasröptű, coelhoi bölcsességekkel, mint a felhők fölött mindig kék az ég, és mindig süt a nap.

nem hittem volna, de nagyon nehéz szembemenni a környezet által diktált konvenciókkal, amiket szerintem már embrió korom óta hallgatok, annyira beleivódott a dns-embe.
nehéz kirúgni a saját lábam alól a talajt, hogy utána beleessek egy feneketlennek tűnő szakadékba mindössze annyi reménnyel, hogy végül talán a föld másik felén esek ki belőle.
nehéz, mert az álmokat most be kell raknom a hűtőbe, vagy talán a fagyasztóba, hogy ne romoljanak meg, ugyanis kicsit el kellett tolnom a felhasználásukat, pedig mások már régen felbontották őket.
nehéz elhagyni egy gabonasiklót a gazdájával, egy galériás szobát, egy gangos házat, a new yorkot a sarkon, és azokat a helyeket, ahová elmehettem volna egy hétköznap este.
egyelőre elhagyom pest útjait és az elte folyosóit.
de egyáltalán nem sajnálom, hogy kidobtam az összes vonatjegyemet.
megkönnyebbültem, és talán egy kicsit boldog is vagyok.