TUONELA LÁBTÖRLŐJE

Lekapcsolom az egyik lámpát, hogy a fénykör kizárólag a pipacsos huzatú párna bal felső csücskére koncentrálódhasson. Így jó, így jó, hajladozom.
Éjszakánként (van, hogy egy REM-fázison belül többször is) váltogatom, merre legyen a fejem. Úgy tartják, hogy az a legjobb, ha az ajtó felé néz a lábad, mert a holtakat is úgy szokták kivinni a szobából. Az ablak felé nézek, hasalok, egy kisebb párnát a szegycsontom alá gyűrök.
Hirtelen megjelenik mellettem egy láb... majd még egy. Borostyán indákként szelik át az ágyat, a karok körbefonnak.
Álmomban pionír fákként messze földre sodródunk: csak ki az erdőből, csak fölénk ne nőjenek, csak árnyék ne legyen. Egy rezgő nyár és egy kecskefűz hajlong egymásnak a szélben. Körénk gyűlnek az őzek és a vadlovak, hogy dióbarna szemeikkel figyeljék a beteljesületlen szerelmeket. Mások karcolják monogramjukat a szívünkbe.

A vágy visszafelé gyáva.
Hiába nem szabad, hogy a barátság hígított változata legyen a romantikus kötelékeknek, te túl tiszta vagy hozzám, mindenkihez. Fájsz nekem, mint istennek a föld.
A szemüvegem szára hozzáütődik a járó autó kormánykerekéhez, mintha vacogna attól, hogy általa meglátok valamit, amit ő már tud. Egy lekerekített hangú kocsi parkol le mellém. A rádió is megerősíti, hogy lőttek az intimitásnak.
Kiszállok, leülök a fémrácsos padok egyikére és az arcomat a nap felé fordítom. A furcsa, láthatatlan hangok után kapkodom a fejem, mire rájövök, hogy csak egy repedezett kérgű nyírfából csöpög a gyanta, mintha siratná a telet. Köpök egyet: együtt csillagozzuk ki a földet.

Nézegetem a térképet, ha már úgy hozta a sors, hogy mégis itt eresztettem gyökeret, akkor - kiskapuként - hol törhetném fel titokban a betont. Szorítja a póló a nyakamat, nyújtogatom, hogy megtudjam, merre van a szálirány. A fejemet oldalra döntve, hunyorogva koncentrálok. Toronto - olvasom - azt jelenti: a hely, ahol a fák a vízben állnak.
Előveszem az útinaplómat, amelyen piros fejű réti virágok kígyóznak diagonál: olyanok, mint egy-egy apró vérrög.

Nem tudom, nem tudom, nem bírom tovább.
Új vakolatra lenne szükségem, szükségünk, amely mögé elférnek a tereken skandált rigmusok, a magukat megvakított alfák, a sarkokba húzódó remegés, bármi, ami ránk száradt addig, amíg Anyánk elfordult tőlünk és mi a vizes földben játszottunk.

A Borostyán végigtekergőzik a csigolyáim mentén.
Az emeleten jajgat a megvetemedett ótölgy padló.
Rám deresedik a kökény tekinteted.
A boldogságodnak vagy a magányodnak van ázott bükk illata?