Az út túloldaláról látom magamat, ahogy éppen hozzám igyekszem mosolyogva, - "röpködve", ahogy mondanák.
Sosem voltam légies, még 42 kilósan is úgy éreztem, minden lépésem hegyek gyomrában visszhangzik, valahol egy tibeti faluban ehhez igazítják az aratás idejét; és ha már nem folytatok váltakozó mozgást, a testem minden anyagon át süllyedni kezd, a hasüregem higannyal teli, a csontjaim nehézfém ötvözetek.
De most még lebegek, látom, ahogy az autó szikrázik az árnyas allé levelei között átszökő napsugárban. Azelőtt hallom a borzalmas reccsenést, mielőtt az ütközés bekövetkezne, ugyanolyan gyomorforgató hang, mint ami a havas erdőben fogadja a kirándulókat: ahogy önmagukba roskadnak a fák, ahogy Sophie választását játszanak a legkedvesebb ágaikkal, a kérgeikkel együtt roppan meg a csönd is. Öklendezem már attól a gondolattól is, hogy talán meg sem történik, ha nem hallja senki sem.
Így töredezik, recseg-ropog, zuhan saját odvába a combcsontom; ha lecipzároznánk a bőrömet és bekukkantanánk a kis nyíláson, szilánkok hevernének mindenütt - talán gyerekek fociztak az összetört ablak alatt.
Porrá őrölni.
Van olyan, hogy csontpor?
Van olyan erős ütés, amitől rögtön porrá válik az ember?
A friss hó ropog így, a kemény cukorka a tejfogak alatt.
Egyszer megpróbáltál leszokni a dohányzásról, helyette csak keménycukorkákat ropogtattál. Akkor is nevettél szélesen, ha nem is görbült fel mindig a szemed sarka. Majd azt mondtad, hogy abba kellett hagynod a keménycukorka rágást, mert tönkrementek a fogaid, ezért visszaszoktál a dohányzásra... amitől tönkrementek a fogaid. Azt hiszem, hogy az ilyen szerelem nem sokszor adatik meg az életben.
Fékcsikorgás - köröm a táblán.
Az autó úgy néz ki, mintha sivatagi viharból gurulna újra elő. Nézem azt a helyet, ahol az előbb még mosolyogtam, integettem, talán még táncoltam, szökkeltem is.
Én is csillogom már az árnyas allé levelei között átszökő napsugárban.
Lágy őszi szellő.
Függöny le.
