A SÍK SZAGGATOTT VONALAI

A kaamos sötétsége tépázza a reményt északon, míg a budapesti ég a soha-le-nem-nyugvó mesterséges napoktól fáradtan könyököl a hiányzó cserepeken. A fák, akár a Föld undok tapogatócsápjai, dőlnek jobbra-balra-előre-hátra a szél gonoszságain, amit az üregeikbe duruzsol. Megforgatják magukban, mint egy korty bort a szájüregben, ízlelgetik a tréfát. Az egymás mellett növő csökevények csupasz ágainak csattanásai megannyi cinkos pacsizás hústalan, csontos tenyerek között.

×××

Ha nagyon magányosnak érezte magát, kiállt egy megállóba, néha virágot is vitt vagy inkább lufikat; azt játszotta, hogy vár valakit. A nyakát nyújtogatta, hogy meglássa a leszállók tömegében a párját, akit csodálattal, már-már áhítattal vegyes buzgalommal várt. Ott állt addig, amíg elment három-négy busz, troli, még több villamos, aztán elindult hazafelé, cseppet sem kókadozva, elvégre kapott lufit, ritkább esetben virágot, amit átellenben, a lefelé mozgó-lépcsőn irigykedve figyelt a felszállók tömege.
Őket sohasem lepik meg ilyenekkel.