Ahogy a Honvéd soros kapcsolású műanyag székein ülve vártam, hogy megehessem a meggyes gyümölcsszeletemet, rájöttem, hogy a kórházi járólapok igazából absztrakt festmények: a világos és sötét négyzetek látszólagos rendszertelenségében egy máris elfeledett művész kósza szárnypróbálgatásai bontakoznak ki. Ő mindenkihez el akart érni, nem csak a műkedvelő réteghez, és milyen igaza van, mert ugyanúgy megcsodálja a folyosón hagyott, ágyhoz kötözött néni, aki időnként felkiált, hogy "Segítség!" és "Gyilkosok!", majd horkol tovább; ugyanúgy látja a mellettem ülő, saját vállalkozását éppen beindító kismama, aki még szülés közben is telefonálni fog; vagy a sáros arcú kamaszfiú, akit vezetőszáron kísér két Dua Lipát dudorászó rendőr.
De találgatok tovább, mi van, ha igazából egy kódrendszer, csak a sürgősségi és a bőrgyógyászat járólapjait egymás mellé kell tenni. Vagy mi van, ha ez az adott kórház DNS-e, ujjlenyomata, Poirot bajsza? Talán a fél-indiai takarítósrácnak akartak ezzel kedveskedni, hogy tetszen neki,, kicsit szórakoztassa, ha már mindennap óránként ezt fogja látni? Vagy csak valaki sosem látott még ugróiskolát?
Mintha egy befizetett körutazáson lennék, elém lép egy mosolygós fültágítós mentős, hogy megyünk a következő kórházba, és lengeti a papírjaimat, mint az idegenvezetők a nemzeti színű esernyőt a buszról leszállva. "Várunk még egy nénit, őt később fogjuk kirakni." Amíg várakozunk a mentőautóban felbujtom a stewardesst - mert minden olyan, mint egy repülőgépen -, hogy nyitogassunk ki mindent és kezdjünk el discozni. Elkezdünk gombokat nyomogatni, míg végül kék fényben nem úszik mellettünk az oxigéncső, és végre nekiláthatunk az autó teljes felboncolásának, az összes fiók gyomrát feltárjuk, keressük a halál okát. Ő már tudja, de mégis úgy tesz a kedvemért, mintha először járna ezen a vidéken, készítünk térképet hozzá, és úgy teszünk, mintha nem tudnánk, hogy X itt egészen mást jelöl.
Az éjszakás nővér megdicséri az YSL vörös rúzsomat, miközben az orromba felnyúl a covid teszthez. Könnyes szemmel mondom, hogy igen, nagyon tartós, már két mentőt és egy kórházat is kibírt, szívesen kölcsönadom, mielőtt elkezdené az esti fürdetéseket.
Reggel újdonsült barátnőm megjegyzi, hogy az tűnt fel neki, hogy én milyen otthonosan mozgok itt. Az elmúlt 10 évben 8 kórházban töltöttem rövidebb-hosszabb időszakokat, valahol csak 1-2 napot, máshol heteket, hónapokat, ha szeretné, tudok tippeket adni. Nem sok dolog állandó az életben, de az "úszkáló répadarabos leves" köztük van és hogy van egy "kenőkés" segédápoló, akivel hajnalig tudok beszélgetni Agatha Christie-ről.
Ahogy öregszenek, mintha elfelejtenék önmagukat. Nem azért, mert leépülnének, hanem mert monokrómmá válnak. Azt mondta régen, hogy ha rágondol, még mindig meg tud borzongani, mint annak idején, és hogy ez a szerelem. Viszont ahogy öregszenek, egyre formátlanabbá válik a személyiségük, a bőrrel együtt talán megereszkedik a belső én is. A régi emlékek színkeveréséből lassan kikopnak a faktorok, először az R, aztán a G, és végül persze csak a B marad a maga beszűkült skáláján.
Így manifesztálódnak azok a lehetőségek, amikről életünk során le kellett mondanunk?
Egy faágon ülünk, csak azt látjuk, hogy mennyi felé ágazik tovább, előre csúszunk egy kisebb ágra, és tovább és tovább, míg végül azt érezzük, hogy az a kezdeti vastag törzs és égboltot megtartó ág igazából csak egy gallyacskát ad nekünk, ami könnyen törik. Gyerekek szokták a húslevesből kihalászott csirkeszegycsontot így törni és kívánságot mormolni. De elég nekünk ez az ágacska, hisz úgyis összetöpörödünk annyira, hogy könnyedén fel tud kapni a szél is. Elröpít egy fehér ágyra, ahol leltárba veszik az ingóságokat, míg le nem jár a két óra és azt fogják mesélni, hogy volt 21 pár zoknink, de egyiket sem használtuk. Gyógyszerosztás előtti lakógyűlés keretében megvitatjuk, vajon miért is kellett az a 21 pár zokni. Kinek kell 21 pár zokni, mikor a lába már hetek óta nem érte a földet?
Talán csak, ahogy az igazi műértők a fehér kesztyűjükben, ő sem akarta, hogy - ha mégis úgy alakulna - az absztrakt járólapoknak ne tudja megadni a kellő tiszteletet.
