nagy bandó

Utolsó kérés

Mielőtt elmegyek, nyugtass meg arról,
Lesz, aki visszahozza a túlsó partról.

goethe szülinap

De én csak én vagyok,
vedd, amit adhatok!
És ha tán kevesled,
fess magadnak te szebbet.
Mert én csak én vagyok,
vedd, amit adhatok.

augusztusolok

elmondhatom, hogy troliztam és sétáltam hazafelé éjnek évadján pesten, miközben nővérrel madness-t énekeltünk a sötét utcákon, de már annyira fáradt voltam, hogy félni is elfelejtettem.

majd elmentem hétfőn este sétálni az esőben, és csak egy kicsit aggódtam azon, hogy eltévedek, elvégre még veszprémben is van olyan pont, ahonnan nem tudnék hazatalálni, pedig a város akkora, mint egy jól megtermett pesti lakótelep (najónem, de azért na). ez majdnem sikerült is, mert egyik kezemben az esernyőt, a másikban egy szórólapot tartottam (amit valami fürdő pénztárja mellől hoztam el), falábú balerinaként kerülgettem a pocsolyákat és közben úgy elmerengtem, hogy elfelejtettem, hogy merre tartok és honnan jöttem.
odaértem egy kereszteződéshez, gondolkoztam, hogy átmenjek-e, de lusta lettem volna megnyomni a gombot és várni a végtelenségig, de amikor odaértem, éppen akkor váltott zöldre, a semmiből, ezért önző módon úgy gondoltam, hogy ez miattam van, nekem szól, és a kéretlen, láthatatlan felszólításnak engedve átlibbentem az úton.
találtam a járdán egy csigát, elneveztem george-nak, úgy terveztem, hogy ő lesz a pesti lakás háziállata, próbáltam rátenni az esernyőre, hogy így kettecskén menjünk, de buta voltam és szegényem csúszni kezdett, ezért csak megröptettem, eljátszottam, hogy ő supersnail, a város ismeretlen megmentője, majd egy kedves fa tövében leraktam, elvégre a szuperhősök egyedül dolgoznak és nem venné jó néven, ha most felfedném a kilétét.

kedden pedig találkoztam a tüneményes Petrával, akinek szürke a haja és szereti a meséket, és elvitt minket az altair teaházba bungizni és fetrengeni, ahol létrán mászik fel a pincér a rendeléssel, ha a galérián üldögélsz.
nővérrel duplán le vagyunk véve a lábunkról.
így nem is féltem metrózni.
nem hittem, hogy lehetséges, de tovább fokozta a hangulatomat, amikor megláttam egy hangszerboltot és a központi antikváriumot.
egy pillanatra megint szerettem budapestet.

Falakat bontó zene

VOLTUNK FALKONCERTEN, VOLTUNK FALKONCERTEN!

mikor még mindenki fészkelődik a székén, a melletted ülő két kövérkés német csávó még nagyban beszélget a kék esőkabátjukba burkolózva, biztosítanak róla mindenkit, hogy roger waters-t nem zavarja semmi, mert ő egy tündérbogár, a fészkelődés a tetőfokára hág, kiszáradt szemek a színpadra szegeződnek, mindenki elfelejt egy percig pislogni és lélegezni, nehogy lemaradjon valamiről, és akkor..

áh, nem is lehet elmondani. ahogy elhagyják a hangszereket az első hangjegyek, mindenki ordít, a gitár érces hangja felbőg és mintha a pattanásig feszült idegekből, vagy a közönség mellkasából robbanának ki a lángcsóvák, a rakéták, a tűzijátékok; van, aki eléri a hallhatatlanság frekvenciáját és látszólag hangtalanül bömböl, mi csak tátott szájjal nézzük, a kezünk tapsra nyílik, de ott lebeg a levegőben és ülünk a melegben kabátban, de a hideg ráz minket.

tudjátok, az az érzés, amikor tudod, hogy a körülötted ülők is azért vannak ott, mert szeretik, mert rongyosra nézték a videókazettát vagy felismerhetetlen sercegésig hallgatták a bakelitet, és ez nem egy ócska fesztivál, hogy az lézeng az első sorban, aki azt sem tudja, hogy hol van és mit hall, csak úgy ott van, mert első sor. nem. itt mindenki szereti és ismeri és tudja és barátságosan mosolyog a mosdó hosszú sorában állva, mert egy biztos kapocs már van köztü(n)k, egy falon belül vagyunk.

és felülmúlhatatlan érzés, amikor a melegség szétárad a mellkasodban annak hatására, hogy roger waters szinte hibátlanul és folyékonyan elkezd magyarul beszélni, hogy "orül, hogy itt lehet" és hogy kitudja mondani, hogy "igazságtalanság", ami miatt csak mégjobban őrjöngünk. és hogy úgy néz ki és úgy viselkedik, mint egy korán őszült negyvenéves.

és nem csak egy eargasm, hanem vizuális-eksztázis, az állandó vetítés, a több méteres teacher (mázlista kölkök), a repülő óriásdisznó..
tágra nyílt szemekkel hallgattam a goodbye, blue sky-t, ami a legkedvencebbem, és nővérrel egymásra néztünk, ahogy potyogtak a jelképek, vagy amikor kiírták, hogy KURVÁRA NEM (No Fucking Way), hogy azért milyen bátrak, de még azon is elgondolkoztam, hogy vajon mit szól az, aki csak mondjuk elkísérte a barátját / barátnőjét és azt látja, hogy a színpadon egy SS-tiszt-szerűségnek öltözött ember először megafonnal kiabál, majd elkezd "lövöldözni" a közönségre.
és a végére biztos az a két sorral előttünk ülő család is megbánta, hogy elhozta a kiskölkét, amikor majdnem pucér nők tömege jelent meg az óriáskivetítőn.

és vettünk két posztert.
frenetic!

mert nekem szupererőm van

unatkoztam, ezért úgy gondoltam, hogy megtanulok tükörírni, ami kiderült, hogy meglepően könnyű, éppen annyira, amennyire haszontalan.
nem is értem, mi volt egyszer körülötte ez a nagy felhajtás, meg agyon misztifikálás, szegény leonardot is belekeverték.
egyedül a "p" betűt rontottam el, azt valahogy nem sikerült átgondolnom.

íme a teljesen fölösleges, hasztalan, (..további szinonima áradat) 4 percem indokolatlan gyümölcse.

örülök, hogy ennyire lefoglalnak az értelmetlen dolgok.

HBD, TB

25

nővér felhívott kétségbeesve, hogy hiányzunk neki és nem akar már gólyatáborban lenni, de legalább a skandis csoporttársai jóarcok, még egy meleg sráccal is összespanolt, aki reggel náluk alapozózza az arcát.

keddig a fővárosban leszek, elkísérem nővért beiratkozni, szóval ha valaki látna az utcán sétálva (nem valószínű, hogy járművön fogok ülni vagy álldogálni, tekintve, hogy halálosan félek rajtuk / tőlük, de előfordulhat, hogy éppen hófehér arccal, összeszorított szemekkel a vietnámi balzsamomat fogom szagolgatni, miközben mormolom visszafelé az ábécét), akkor integessen és eskü, vadul viszonozni fogom.

reméljük túléljük a falkoncertet anélkül, hogy összefagynánk, rosszul lennék vagy valaki elrabolna minket.
valamiért nagyon néznék most egy judy garland filmet.

hangolódjunk.

alessandro baricco

Milyen szép, ha minden tengerhez, 

mely ránk vár, van egy folyó a számunkra.

22

- és.. ön szerint.. öhm.. adhatnék vért?

a kétszáz wattos mosolyom sem hatotta meg dokibácsit, amikor lenézett a laboromra, hogy nincs vasam, amitől nincs vérem, egy teáskanálnak is jobb a vérnyomása és közben anyunak mutogatta a halott-fehér-hideg tenyeremet.

- hát... talán most inkább koncentráljunk másra..

legalább már nem mondja azt, hogy önnek ez és ez hiányzik, feltehetőleg már hónapok óta, ami kérem, az élettel összeegyeztethetetlen.
most csak hat órát üldögéltünk a kórházi folyosókon nevetgélve a gerinccsiklandozó székekben vagy a vérvételes nővel beszélgetve.
ha valaki kérdezné, mondjátok azt, hogy godot-ra vártunk..

-

elcsökevényesedik a lelkünk

életkép

reggel eszembe jutott július 18-a estéje, amikor a borbálával ültünk a patika előtti padon, a kis dolgainkról eszmecserét folytatva, aztán csak azt látjuk, hogy elénk döcögött három fiú, akik közül csak kettő volt beszélni tudó, és elhatározták, hogy ők most megcsillogtatják nekünk végtelen tudásukat és bölcsességüket úgy, hogy lehetőleg minél kevesebbnek érezze magát a hallgatóság.

(közben művészies kézdobálás, cigi parázsló végével csíkot húzva az éterben):
rii.: - hú, erről egy esti kornél részlet jut eszmbe! (leereszkedően) ismeritek?
cze.: - természetesen
rii.: - (enyhén zavarban) jó, hm.. akkor.. legyen egy orosz.. (diadalmasan) bulgakov! tőle olvastatok?
cze.: - mester és margarita; morfium..
ub: - (kiáltva) kafka!! és őt?
cze.: - oké, tőle csak az alapnovellákat
ub: - (mint aki végre talált kapaszkodót) ahháá!

ennek megörülvén gyorsan és továbbra is leereszkedően elsorolt néhány kafka regénycímet, egy ideig mosolygva hallgattam, majd tüntetőleg elfordítottam a fejem, de újabb támadásba kezdtek, hogy mi a kedvenc zenekarom, de inkább soroljak fel jazz zenészeket, mert addig nem számítok emberi lénynek, akit akár csak egy bottal is megböködnének, majd hirtelen nagyon fontos lett, hogy valakikkel találkozzanak, akiknek integettek a levegőben, de mindenképpen maradjunk ott.
megjött doma, a felmentő sereg, így mikor visszaért a három muskétás, vártak egy-két pillanatot és mikor rájöttek, hogy arroganciát a hajukra lehet kenni, igen gyorsan oszlásnak indultak.
egyemaszívüket

hp

goblet of fire-t olvastam, miközben stephen fry hangoskönyve szólt duruzsolva; imádom ezt az embert, főleg, ha hugh laurie-val összeállnak; amikor adták még, néztük sisszel.

Lord Voldemort had risen again

(igen, felfedeztem, hogy a vizsgáim előtt egy gyenge és bódult pillanatomban, valamikor fél három körül regisztráltam a pottermore-ra, szóval.. gondolhatjátok)

két mondathoz képest

nem igazán tudok mit mondani
nem igazán tudom, hogy mi lenne a helyes, amit mondanom kéne
azt mindig sajnáltam, hogy nem vagyok jó mesélő, mert ezt is elkishitűsködöm, ugyanis azt hiszem, hogy amit én tudok, azt mindenki tudja, ezért már nincs mit rajta magyarázni. ezért is kapok ótvar jegyeket a magyar dolgozataimra, mert úgy gondolom, hogy az egyértelmű, amikor kitáncolok érte (már amikor iskolában vagyok és írtam is, ami elég one-in-a-life-time szintű), ofő csak kérdőn néz rám, hogy ezt most mire értem, miért nem fejtettem ki, meg úgy amúgy, mi ez, akkor hiába próbálnám védeni, hogy de kérem, minden le van írva, a dupla órából negyed órám arra megy el, hogy három feladat közül válasszak, majd további húsz percem, hogy átgondoljam a kompozíciót, ami fölösleges, mert a végén az lesz, hogy a TB dolgozatáért (és gondolataiért) csorgatom a nyálam.

(nos, örülök, hogy a semmiből ennyi mindent ki tudtam hozni)

villanások jutnak eszembe, ahogy zokogok az élet fája stáblistája közben, és emiatt nem tudok válaszolni anyunak arra az értetlenkedős kérdésére, hogy szerintem miről szólt ez a film, majd utána el is vonult; és hogy ezredszerre is csodálatos a muzsika hangja, olyannyira, hogy kitépném a szívem, ha nem lenne túl melodramatikus és alantas tett a filmhez képest.

és ha már csináltunk nővérrel három válogatás cd-t, kérdés:
ha csinálnátok magatoknak egy "pörögj fel!" mixet, átlag 18 számmal, miket raknátok rá, és (fontos) milyen sorrendben?

nagy lászló

Létem ha végleg lemerűlt
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantú mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerűlt,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!

már csak főzni kéne

i want you 

to take me out

megtaláltam egy doboz mélyén, néhány apróval és két bohócorral beszórva a régi empéhármamat, rajta az elveszettnek hitt franz ferdinandokkal (a wine in the afternoon és a ulysses igazi lelki-kielégülés a szó legperverzetlenebb értelmében).
nem tudom, hogy szomorú-e, hogy kábé hetedikes korom óta alig változott a zenei ízlésem (inkább csak szélesedett), vagy pedig legyek arra büszke, hogy már akkor is jó számokat hallgattam.
szülinapom óta még mindig nem raktam fel a muszorgszkij lemezem, amit nagyon szégyellek

számomra akkor lesz "halott" egy rádióadó, ha a legnagyobb nyugalommal és természetességgel leadják a y.m.c.a.-t

valamint apuval besokalltunk az amerikai tömegfilmekkel, helyette chileire tértünk át, és magyar operettre, viszont az álmodozókban csalódtam
és nem tudom, hogy ijesztő-e glenn close, vagy sem
de ma van a születésnapja matthew perry-nek, taps neki
vajon mit árul el rólunk nővérrel, ha kötelességünknek érezzük a detroit rock city nézésének terjesztését?

csak el akarom fedni a lényeget

nem nyílik az ernyőm

szeretném, ha egy percre csend lenne és megállna az élet
nem bírom tovább az árnyékokat üldözni
nagyokat dobban a szívem, majd elbújik egy borda mögé
augustot a vonaton hagyták
szabadesésbe kezdtem
vizsgálják már a levegő tömegét, mert vannak olyanok, akiket egyszerűen összenyom
rakjatok be abba a csend szobába, ahol csak magadat hallod
de nekem a vér löktető zakatolásából is elegem van
semmi, de semmi ne legyen
szűnjön meg forogni egy percre a világ
pihennem kell
pontosan
hatvan másodpercet

megjöttem, végre

i wish that time could go by fast
somehow they manage to make it last

ramones discography-t hallgatok; levelet váltottam még az ősidőkben egy szimpi csajszival; a másiktól köszönöm a kedves szavakat; a mélykék tengert nézve elhatároztam, hogy zoénak fogom hívni a lányomat, vagy ha elfogadják, akkor zoirának, amit összeforrasztgattam; 500-days-of-summer; még mindig nem értem, hogy lehet a patkányfogót újraolvasni; a hízókúrámnak fogyás lett a vége, következtetés: nyugodtan egyetek szalonnát, reggelizzetek túrótortát és keljetek fel az éjszaka közepén arra, hogy meghaltok egy zacskó csokis nápolyiért; pihenem a pihenést; nincs szerelem, inkább apácának állok; bárcsak tudnék fontos dolgokról is beszélni.

nyaralunk

mielőttünk elutaztunk, borbála a lelkemre kötötte, hogy ő is "velem akar lenni", ezért szíveskedjek elvinni az egyik plüssmalacomat, amit tőle kaptam (amúgy nagy micimackós-malacka gyűjtögető vagyok, igaz, ő pont nem olyan, de malac és az a lényeg, na), és legyek olyan bűbájos, örökítsem is meg eme nemes pillanatot, mert úgysem fogja elhinni, ezért fogtam magam, lementem a tengerpartra, kivettem a cocát a táskámból, és az ott strandolók legnagyobb megdöbbenésére (talán még keresztet is vetettek) vad pózolásba kezdtem a rózsaszín csodával (és igen, az egy random csávó a háttérben, de eskü, hogy volt rajta fürdőnadrág).
bár még mindig nem tud egyikőnk sem kacsázni.

CU

igazából nagy szenvedésemben mc hammert hallgattam, és próbáltam a horvát szókincsemet a picsku-ról továbbfejleszteni, de inkább azon agyaltam, hogy milyen nevetséges, hogy jobban érzem magam attól, ha egy csíkot húzok a szemhéjamra és ha hosszabbnak tűnnek a szempilláim.
tegyük keresztbe ujjainkat azért, hogy ne kapjak pánikrohamot a mindenség közepén, hogy ne igyak fura vizet és ne egyek fura dolgokat és ez a szélvédő ne törjön be.
és ha látnátok egy plüssmalacról egy képet, amint sütteti magát, ne lepődjetek meg.

apu kicsi klónja vagyok

apu régebben mindig zoránt énekelt, amikor vitt minket az iskolába. mindig könyörgtünk neki, hogy ne tegye, mert égő, ő meg csak nevetett a bajsza alatt.

apunak sikerült értelmetlen frázisokat a fejünkbe ültetnie, mint a bizottságnak olyan szűr-reál dolgait, mint: "egyszer mellém feküdt egy tűnődésharapásokkal tetovált kényszerzubbony regény" 
(csak ő szerinte az nem tetovált, hanem teli, de részletkérdés)

apu mindig versek és dalok részleteit szavalta nekünk, amik úgy bejáratódtak, hogy az első szavak után felelet-válaszos kánonba csapunk át:
"és képzeljétek..." igen, igen.. jövő nyáron eljött hozzám ákombákom, s visszadta nagykabátom...
"hol vagytok..." igen, igen.. ti régi játszótársak, közületek csak egyet is (hadd) lássak...
de a kedvencem mindig az volt, amikor mély és monoton hangon darálta, hogy:

"a radványi sötét erdőben

halva találták bárczi benőt.

hosszú hegyes tőr ifjú szívében,

íme, bizonyság isten előtt

gyilkos erőszak ölte meg őt!"

de könnybe lábad a szeme, ha elkezdi azt a józsef attila sort, hogy: "dolgaim elől rejtegetlek..."

apu szeretett szobrászkodni, majd kirakni egy random helyre és figyelni távolról, hogy az emberek hogy reagálnak rá; lógnak kint festményei a falon (kölyök aláírással); szeretett verseket és történeteket írni; imádja a linuxot; miután nem tudott fecske cigit venni, áttért a piros főnixre; képes azért kiabálni, majd letargiába zuhanni, mert hiába faragja a ceruzát, mindig kitörik a hegye.

kézügyességem ugyan egy éticsiga szintjét verdesi, de szeretek verseket és történeteket írni; linuxbuzi vagyok; kiskoromban mindig követtem és néztem, ahogy szívja a piros főnixet, ami megmagyarázhatatlan csodálattal töltött el (a mai napig, de már szivarkákra váltott); képes vagyok semmiségek miatt ordibálni majd depressziósan elvonulni; szinte ugyanazokat a könyveket (és írókat) imádjuk és mindig együtt nézünk filmet, amibe szigorúan beletartozik a stáblista is.

ha lesznek gyerekeim, megkérek mindenkit, hogy az én vezetéknevemet örökölhessék.
nem beszélünk sokat.
inkább látunk dolgokat.

szöszök

úgy tartottam a szipkát, hogy a gitáros kijelentette, hogy mostantól engem is felvett az öröklistára. (a hamut amúgy tényleg nem lehet róla lepöckölni)

ha visszajönnek norvégiából, meg fogják engedni, hogy bemenjek egy műtőbe. remélhetőleg nem fogok színeset ásítani. majd tréningezem magam.

addig nem engednek elmenni vért adni, ameddig meleg van..

van még valaki rajtam kívül, aki azért, mert nyaralni megy, nem fogyó-, hanem hízókúrába kezdett, hogy ne legyen girhes vagy ne nézzen ki úgy, mint egy 5 éves kislány, akit megbabonáznak az anyukája holmijai, ezért annak a 7 számmal nagyobb magassarkú cipőjében tipeg és titokban felpróbálgatja a melltartóit.

és valaki igazán felfedezhetné jobban james d'arcy-t; benedicttel mintha testvérek lennének. és irigy vagyok talulah riley-ra.
bárcsak egy agatha christie regényben élhetnék meganként.
(igen, maratont tartottam)

you say isn't it hard?

we hide to take us close before
the sun is gone completely

tetőn fogunk ülni, borozva és füstölögve, és nézzük majd a giccses képet, ahogy a vár körvonalairól eltökélten lerántja a hajnal az est homályának nehéz dunyháját, miközben abba a tollpihébe kapaszkodunk, hogy talán nem csak bennünk van a hiba, talán egy láthatatlan összeesküvésbe kerültünk, a moirák pókhálószerű fonalába belegabalyodtunk, még hermész is nevetve viszi majd a hírt: "megszenvedték, mit sorsuk megkövetelt!"
szétfoszlott a szappanbuborék, hogy beleragadjunk a jelenbe, míg végül régmúlttá nem válunk.
támaszkodjunk a mérlegre, vajon mennyit nyom a szomorúság?
csak egy fűzfa alá szeretnék feküdni, hogy a lábujjaim között áttáncoljon a patak
ismert frázisokat dúdolok
talán nincs jelentősége
talán nem számít

lit(v)ánia

basszus, augusztus.

ding-dong, hajnali kettő.

még talán a vizsgáim előtt elhatároztam, hogy ez a nyár más lesz, hogy két hónap alatt be fogom pótolni a remeteségben töltött éveimet, hogy úgy kezdjem a szeptembert, hogy nem kapok gyomorgörcsöt, ha egy idegent kell felhívni telefonon, vagy egyedül fel kell ülnöm a buszra (mentségemre szóljon, hogy az utazási rosszullétek elleni bogyók, tabletták, kenőcsök, woodoo babák csak rontanak a helyzeten), meg hasonlók és tényleg így van, és nem a számlapon figyelem az időt, hanem.. nem is tudom. azt hiszem nem is igazán figyelem, csak akkor, amikor háromfelé akarok szakadni, mint a mutatók.

közben meg szenvedek az időtlenségben, mert csak szétfolyok a térben és összeroppantanak az események, de olyan szívesen mesélnék, mint a random német gyerekről, akivel könnyebben beszélgettem, mint a barátaim felével, vagy a druszámról, akinek valaha nyúlszája lehetett és mai napig tartó pozitív életszemlélete, vagy a rasztáról és a görög zenéről.

vagy hogy van egy csomó ronda képem, amiket fel akarok tölteni.

vagy hogy nővér kapott egy telefont, másnap már a vonaton ültünk; ha balra néztem, a házak, az oszlopok olyan közel voltak és olyan gyorsan mentünk, hogy egy hosszú színes csíkká mosódtak össze, miközben a jobb oldali ablakból távoli szalmabálák kísértek komótosan minket és akkor minden annyira relatívvá és viszonylagossá vált, hogy a szemben ülő lány hallgatja a diszkós zenéit, nővér pedig vágja rá a pofákat, de egyikük sincs tudatában annak, hogy éppen milyen csodának is vagyunk most a tanúi. elszomorodtam; azt kántáltam, hogy: nyék, megyer, tarján, jenő, kér, keszi, kürtgyarmat; de nem segített, ezért elkezdtem (megtanulni) felmondani visszafelé az ábécét.
nővér a metrón a segítségemre sietett, mert miután majdnem lehánytam az előttem ülő narancssárga pólós hapi cipőjét, elmesélte a pillangókisasszony történetét. úgy éreztem magam, mint egy 19. századi lányregény szereplője.
de lett nővérnek albérlete.

vagy hogy ma közölték velem, hogy köbö 8 év után elmegyünk pár napra nyaralni, sőt, már szállást is foglaltak (és itt képzeljünk el egy kétszáz wattos vigyort)

vagy hogy míg mások azt tervezgetik, hogy ha már budapesten járnak, egy napot eltöltenek az állatkertben vagy a vidámparkban vagy vásárolgatnak, anyuval azon gondolkozunk, hogy hogy tudnánk minél több temetőt végiglátogatni.

vagy hogy "nem hiszek a holdban, szerintem csak a nap hátulja".

vagy hogy szerintem nagy baromság ez az önmagunk keresése, mert úgy tűnik, mintha ez valami olyan lenne, amit el lehet veszíteni, sőt, szerintem csak a gyáva emberek mondják, akik nem akarják elismerni, hogy az ember változhat, kevésbé hasonlítanak egykori önnönmagukhoz, más döntéseket hoznak, mert már máshogy látják a világot. és elindulnak "a keresésre", pedig minden pillanatban önmagunk vagyunk, ezért értelmetlen vállalkozás. olyan, mint a harcosok klubjában edward norton, amikor saját magát üldözi. vagy mikor kétségbeestem, mert nem találtam a mobilomat, és kérdeztem a boritól, hogy szerinte hol lehet, ő meg elkezdett nevetni, mert éppen a telefonon beszélgettünk.
ne azt mondjuk, hogy "elmentem megkeresni magam", hanem inkább "elmentem új dolgokat kipróbálni".

vagy hogy örülök, hogy van egy borbálám, aki gondol egyet és átruccan az áfonyáival és csokiöntetével, hogy mink mostan ámerikái palacsintát fogunk sütni, ami ugyan nem úgy nézett ki, de állítom, hogy finomabb volt.

vagy hogy csudajó dolgokat láttam ma a sümegi templomokban és püspöki palotákban.

vagy hogy...
áh, nem, már így is túl sok lesz