2019. június 11., kedd

MANKÁNAK

Néhány bagzó macskát kivéve kezdenek csöndessé válni a napok, már nem tombol lobogó-vízbe-szaggatott-galuska-hangú vihar a Puskás körül - mit nekünk város centrum, ha lehetünk epicentrum!
Illatos reggelek és lomhán pislogó délutánok követik egymást, miközben azzal a cirkuszi mutatvánnyal szórakoztatom a járókelőket, hogy megjósolom, mikor lesz zöld a lámpa. Ha szuperhősnő lennék, Zöld Lámpásnak hívnám magam (öklök a derékon), de elvileg azt már pár évtizede lefoglalták...
Átkel-nő?
Erre még visszatérünk...

×     ×     ×

A Budapest-Veszprém vonalat tettem meg már n+1-edik alkalommal, hogy pénteken nővérkémet és az ex-vőlegényét összeadjuk sógorkával (sajnos elfogyott az I. világháborús ruha, köszi Joey...), mikor elnémult a Spotify válogatás és olyan hirtelen beborult az ég, mintha egy bálna hasát látnám innen lentről, levegőért kapkodva a tengerfenék árkait átszelő vonatkupéban.

Szóval, megint itt tartunk...?
Mint egy migrén előtti aura?

Ha már a hideg sóban úszom, legalább korallzátony legyen --- koncentrálok.
Nem, nem, nem, lenézek, a tűzhely mellett állok és figyelem a lábost, melyben úgy fő a rizs, ahogy csak egy gyomor tud háborogni, és szeretném elfelejteni, szeretném, ha letelne már az a 14-16 perc, mert izzad a tenyerem és rágom a nyelvem.

Megtöröm a borostyánba ragadt légy-szerű dermedtségem. A vonaton ülök és a Nap lefelé vágyik.
A szántóföldek apró csapásait nézem, mintha Déméter Nokia Snake játékának toplistás pályáiból rendeztek volna kiállítást - értem én, hogy nem fair a villanypózna, de azért még van hova fejlődni.

31 fok lüktet odakint és én betakarom a rianásnak indult gondolatokat.