AZOK A BUDAI GIMIS SRÁCOK

tegnap óta hivatalosan is lecsúsztattam a vállaimról az eötvös lóránd tudományegyetem biztonságos burkát, majd magamra öltöttem a meyertől kapott lila esőkabátomat, amire fehér szívek záporoznak: hogy elkísérjen az utamon, bár még nem tudom, hol kötődik ki a bakancsom és hol húz le egy kőre a hátizsákom.

úgy álltam a lépcsőházban, mint aki légypapírba ragadt, néztem ki az ablakon, és hagytam, hogy rámsötétedjen a ház. a jobb kezemben szorongatott nejlonzacskó szánalmasan neki-nekiütődött a térdemnek, benne csörögve-zörögve azokkal a madárlátta ennivalókkal, amiket a különféle enzimjeimnek már különféle vegyületekké kellett volna bontaniuk, de ehelyett harminc centivel a föld fölött himbálóztak. a rücskös falnak vetettem a hátamat, és vártam, hogy valaki értem jöjjön, oda, az első és a második emelet közé, hogy aztán ölbe kapjon, és felvigyen a negyedikre. közben magamban motyogva hallgattam a kutyaugatást és tüsszentéseket követő heves orrfújásokat. különben csendes, csendes volt minden. nem jutottak eszembe azok a tájak, amelyeken végighajtottunk, azok a szürkés-barnás eliszaposodott földek, amik a lehetetlenül világos és színes réteket váltották fel; vagy azok a pőre, korhadt fák, amik ásítozva ropogtatják magukat az utak mellett; csak az, amikor a fehér kötött pulcsimban kiléptem az utcára, győzelmi szalagként széthúztam magam körül a sálam, és ugrándozva lépdeltem, mert macskakövön járni jó, jó, jó.

így élünk mi, kéz a kézben, 1913-ban, és várjuk, mikor hosszabbodnak a nappalok addig, amíg teljesen el nem tűnnek az éjszakák. felhúzzuk a zokniknak, megmossuk a fülünk hátulját is alaposan, magunkra öltjük a csodálkozást, és kopogva ellibegünk.
csak a fogainkat hagyjátok meg, azok kellenek nekünk mind.

HBD, CSEHOV!

Dunyása
Kérem, majd később beszélünk, most hagyjon békén. Ábrándozom. (Legyezőjével játszik)

ZÉRÓ

a magyar kultúra napjához én is hozzájárulok annyival, hogy kedélyes hangulatban kitöltöttem a "Nyilatkozat hallgatói jogviszony megszüntetéséhez" c. űrlapot.
jövő héttől már lakhatok barlangban.

FOXTROTT

amikor nagyon kellene koncentrálni, mert drámai pillanatokat élünk, elkezdek azon gondolkozni, hogy minek is a rövidítése a s.w.a.t., vagy pedig hogy milyen jó lenne holnap autentik amerikai almás pitét sütni, de ezeken csak akkor szabad elmélkednem, amikor magzatpózba gömbölyödve az államig felhúzom a takarót.

a varázslatok akkor kezdődtek, amikor linzerre vártam a folyosón, és figyeltem a fehér falakon csordogáló repedéseket. lehetnének akár a ház évgyűrűi, de inkább hasonlítanak a tenyerünkben futó vonalakra. valaki biztos tud jósolni belőlük, de nemcsak azt, hogy jövőre új kazánra lesz szüksége, hanem hogy mi fog történni a lakókkal.
ezután jött a tágulás és a sör kesernyés szaga, mi pedig elképzeltük a 11 dimenziót, ahogy lüktetve tágulunk, míg pattanásig nem feszülünk. talán élhetnénk máshol, lehetnénk jobbak vagy rosszabbak, érdeklődve néznénk, ahogyan a csontjaim belefúródnak a másik puha bőrébe. másik. ez egy egyismeretlenes egyenlet, aminek a megoldása egy tizedes tört, amely végtelen, de nem szakasos.

életem első liturgiáját hallgattam, de igyekeztem beilleszkedni; szenvedésemben a templom gyertya alakú lámpáit számolgattam és vívódtam magamban, hogy vajon gótikus-e, és vajon keresztdonga boltozat borul-e ránk. máshol kerestem a megváltást, ott, ahol sorokban vannak a székek, és protézisragasztó-szagot árasztanak a testek, de mindenki azért van ott, hogy francia filmet nézzen, mintha nem lenne másunk, csak két napunk és egy éjszakánk.

snitt.
egy krumplinyomón keresztül kipréselődünk a konyhai fekete székekre. egymásba révedünk a karcos asztal mellett. te kinyitod az ablakot, a kisóhajtott cigarettafüstöd táncra hívja a függönyt, egy slowfoxra. ó, az a hanyag elegancia!
nem ül be közénk más, mint a mikroban sülő virslik utolsó halálsikolyai.
ez a mi valóságunk.
pedig még meg is fésülködtem érted.

A 21. SZÜLETÉSNAP ÉS A BARACKOS TÚRÓTORTA ESETE

fejezetekre osztjuk az életünket, ismerkedünk, körbemegyünk: egyet jobbra, kettőt hátra. mint egy rossz táncot járva.
minden annyira le és le van csupaszítva, hántolt tökmagokká lettünk egymás előtt, vagy talán ez is olyan, mint amikor pislogás nélkül addig nézel egy fekete pontot a falon, amíg az el nem tűnik a következő szemrebbenésig. így állunk mi a másikkal szemben, és addig bámuljuk egymás tömör testét, amíg füstfelhő-valóján keresztül meg nem látjuk a mögötte lévő radiátort, amire már kezd ráülni a por.
erőszakosan nyomultak át a ködömön, habár ezt senkinek sem lenne szabad megengedni. inkább kavarognék egy celofánnal lezárt befőttesüvegben, mint kiszolgáltatva lenni ezeknek a sóhajoknak. a száraz-jég-lét vitathatatlan előnyei.

az óra szerint reggel volt, éppen fél hét; az ablakokra ráfagytak az éjjeli leheletek, a járdákat pedig lehulltak a fehéren izzó csillagok. belekóstoltam a levegőbe, hátha el tudnám nevezni, de csak a ropogó csalódások harmóniáitól visszhangoztak a kihalt utcák. besurrantam a fagyott, hatalmas vaskapuk egyikén, felszaladtam a csúszós fémlépcsőn, majd teával a kezemmel néztem körbe, ahogyan csak a római császárok tekinthettek szét a birodalmukon. pedig úgy volt az enyém, hogy nem is volt, és nem is akartam, hogy közöm legyen hozzá. nyolc órával később azt kívántam, hogy számlák és listák alá hantoljanak el, annyira aludni vágytam. le akartam fotózni az asztalomat, ahogyan magából a semmiből és annak végtelen rendjéből tudtam káoszt teremteni, de menekülni kellett, és sajnos bajtársakat is hagytunk hátra. requiescat in pace, drága termosz! 

hiába engedtem a kádba habzó, könnysós, forró vizet, egyes dolgok lemoshatatlan anyajegyekké kövülnek a bőrömre, hogy nevetgélve, táncot járva a karomon felkússzanak a nyakamon keresztül egészen a fülemig, és nyájas, kínzó hangon sugdoshassák, hogy: "eszedbe jusson!"

NEM VOLT EZ JÁRÁS, CSAK NÉHÁNY LÉPÉS

a pillanat, amikor rájössz, hogy a bmi-d 14,5
ezért inkább kisajátítod anyukád rúzsát
és köd utánad

IZSÓ ZITA: A HIT FOKOZATAI

Nem tudok beszélni az érkezésről.

Képzeljetek el egy saját partszakaszt,

lefelé fordított poharakat, tengerre néző ablakot.

Mindennap kijön a vízből valaki, akit a világ bizonyos pontján

láttak meghalni,

itt meg csak fél lábra áll, oldalra billenti a fejét,

hagyja, hogy kifolyjon füléből, testüregeiből a víz,

de nem nevezik feltámadásnak a szemmozgást,

a vesék összehúzódását, a beinduló keringést.

Ki tudja, téged a világnak mely pontján foglak megtalálni,

ott leszek-e akkor, amikor kilépsz a vízből.

És nem fogsz-e haragudni, hogy nem szólítalak a neveden,

hanem hagyom, hogy sétálj, leülj, kifáradj, megéhezz,

megszokd a test kívánságait, azt, hogy újra élsz,

aztán eléd állok, és felkínálom, amit idáig hoztam,

és aminek a súlya felsebezte a karom.

Napok óta nem mozdulok innen.

Nézem a kikötőt, a hajók úgy ringanak, mint

süllyedő, emelkedő mellkasodon az ajándékba kapott medál.

A parti emberek egy darabig érdeklődve néztek,

most már furcsán méregetnek,

nem értik, miért nem gyönyörködtet a tengeri népek legendája,

miért akarok hinni benne, miért áltatom magam,

mintha házi kedvencként nevelgetnék egy olyan állatot,

amit mások csak a húsáért tartanak.

NEGYVEN FOK ÉSZAKON

már egy nap, két óra és negyvenkét perc eltelt kétezer-tizenötből.
elseje volt az igazi szilveszter. a napján semmit sem jó ünnepelni, talán a túlzott elvárások kifacsarják a levet, de a magot bent hagyják.
az ilyen napok a sütőben pirulnak puhára, ezek deresednek az erkélyen a mínuszokban a negyven fokos üvegekben, majd végül a maradékuk a kukában landol. a tányérokat fehérre mossuk, és a szekrényben egymásra rakodjuk.
mintha megint nyár lenne, nem rácsoznak be a jégvirágok, nem érnek el hozzánk a gondterhelt sóhajok, a remegő májfoltos kezek, és egyáltalán.. semmi.
most az egyszer önzők leszünk, csak mi, mi, és mi.
nem lesznek beteg, rákos lányok, autóban égett vezetők, vagy az emberek elállatiasodásának áldozatai, ebben a percben senki nem kegyetlen, nincs fájdalom, nélkülözés, szomorúság. mindenki egy homokszemnyi istenség, aki jóságos és szeretetteljes, és hagyjuk, hogy a szél oda fújjon minket, ahol éppen lennünk kell.
nézem, ahogy a meghámozott alma lassan megrozsdásodik; kellene citromlé és cukor, de elvágtam az ujjam, és különben sem lesz már egyikünk sem ugyanolyan.
farkasszemet nézve egyszer végre a tükörképnek kell pislognia, ujjongunk, éjszaka ég a mécses. vajon ez a boldogság? az orchidea szintetizálja az éjszakai szuszogást, és mellette nagyra nőnek az árnyékok.
miért kell elmenni, hogy hazavágyjunk?
egy fotó most kimerevítené ezt a pillanatot, rázárná a papírra örökre, és megnyugodnék, mert tudnám, hogy ott télen örökké nyár van. ez lenne az én saját párhuzamos univerzumom.
a négyesből ötös lett, és mégsem történtek meg a csodák, nem köszöntöttem kellőképp, mert valahol úgy éreztem, hogy ismerjük mi már egymást régről. ő csak egy megkésett vendég, akinek a legkényelmetlenebb szék jutott ott, ahol huzatos a szoba.
jobb, mint remegve állni a mosdókagyló fölött, és arra gondolni, hogy ez akár én is lehetnék, miközben lehet, hogy tényleg én vagyok. de ezt persze senki sem tudja.
senki sem tudhatja.