2014. május 29., csütörtök

JUST AN ORDINARY DAY

kukoricaföldön jártam.
ősz vége volt, tudod, amikor már a télbe hajlik a nyálkás idő.
nagyokat szippantottam a friss levegőből, szemeim pedig a horizont és a zenit között cikáztak.
"bukj le!" - szólt valaki, és az ismeretlen kéz lerántott a sárba.
tiltakozni szerettem volna, de a lány csak ijedten nézett rám, majd remegő ujjával mögém mutatott.
a csöveiktől megfosztott szárak kisebb halmokban elszórva borították be a puha termőföldet.
mindegyik halmon egy-egy halott feküdt.
hogy nem vettem ezt eddig észre?
az egyikük megmozdult.
mintha egy láthatatlan madzagon húzták volna fel ülő helyzetbe, amit a mellkasához kötöttek, vagy mintha őt is egy ismeretlen kéz ragadta volna meg a pólójánál fogva.
annyira lelapultunk, hogy szinte már beástuk magunkat a talajba, de mozdulni sem tudtunk: már gyökeret eresztettünk.
a halott férfi lassan felénk fordult.
egyenesen a szemünkbe nézett. (de vajon tényleg látott minket?)
kinyitotta rothadó száját, és a hangja a fejünkben szólalt meg:
"itt szellemek laknak"
majd visszahanyatlott.
a végeláthatatlan kukorica-halmokon ezer és ezer test lendült ülő helyzetbe, és terült el újra rajtuk.
mintha egy organikus egészként lüktettek volna.
mi továbbra is megkövülten figyeltük a kollektív feltámadást, és eszünk ágában sem volt onnan elmozdulni.
hamis biztonságérzetben ringattuk magunkat: hiszen mi rejtőzködünk, ugyan mi baj történhetne?
gyökereinket akkor sem tudtunk kiszakítani,
amikor a csorda elindult felénk kúszva,
izzó tekintetüket a miénkbe fúrva.

2014. május 27., kedd

E. E. CUMMINGS

i carry your heart with me (i carry it in
my heart) i am never without it (anywhere
i go you go, my dear; and whatever is done
by only me is your doing, my darling)

i fear
no fate (for you are my fate, my sweet) i want
no world (for beautiful you are my world, my true)
and it's you are whatever a moon has always meant
and whatever a sun will always sing is you

here is the deepest secret nobody knows
(here is the root of the root and the bud of the bud
and the sky of the sky of a tree called life; which grows
higher than soul can hope or mind can hide)
and this is the wonder that's keeping the stars apart

i carry your heart (i carry it in my heart)

2014. május 25., vasárnap

HBD, RC!




 

ez a háború leginkább egy öregedő színésznőhöz hasonlít: egyre veszedelmesebb és egyre kevésbé fotogén

 
 

HÉJJ #2

címszavakban:

- rohanj le egy hétvégére németbányára a barátoddal, ahol csak a koradélutáni fűnyírók monoton zümmögése zavarja meg a zent, és ahol a falu végén, a buszmegálló-faluháza-templom szentháromságának kiegészítőjeként áll egy kicsi lakókocsi üvegtigris felirattal.
- ülj ki mindegyik napszakban a teraszra: délelőtt napozni, olvasni (és az előző nap estéjét pihenni; délután cigarettázni egy tacskóval az öledben, miközben világmegváltó beszélgetéseket szövögettek; este pedig annyi bort és rozét inni, hogy az üvegek ne férjenek el az asztalon, majd folytassatok elmélkedést angolul egy skót lánnyal a converse cipőkről, a pálinkákról és fogadjátok meg a tanácsát, hogy ha skóciában jártok, nem rendeltek a pubban whiskeyt, és nevessetek annyit, hogy attól legyetek rosszul, és nem az alkoholtól.
- menj végig a falu egyetlen utcáján, ami az út szélen járó gyerekek szerint hatalmas képzeletbeli sorompókkal le van zárva (ügyelj rá, hogy ne lincseljenek meg, miközben elhaladsz mellettük), nézd meg a kőkori sváb temetőt, és közben találj ki rémtörténetet arra alapozva, hogy a temetőben mindenhol művirágok voltak, és lehet, hogy itt nincsenek is halottak, sőt, lakosok sem, az egész egy nagy, kihalt szellemváros, és a műnövényekkel akarnak csak félrevezetni.
- végezetül, dőlj be az ágyba, és nézz meg egy filmet.

majd pihend ki a pihenést.
rázva, nem keverve.

2014. május 16., péntek

IT IS THE UNKNOWN WE FEAR WHEN WE LOOK UPON DEATH AND DARKNESS, NOTHING MORE

ha külső szemmel nézek magamra, csak arról tudnék regélni, hogy lementek az írásbeli érettségik, és néha megkönnyeztem, ahogy az írásuk közben és a javítókulcsot tanulmányozva hallgattam az álmaim és a továbbtanulásom távolodó szárnysuhogását.
én vagyok az az ember, aki úgy tanul, hogy befekszik egy gödörbe, hogy ha halálra tanulja magát, akkor minél kevesebb kellemetlenséget okozzon a környezetének. mondjuk most nem lenne nehéz elcipelni, tekintve, hogy boron, teán, almán és kekszen élek.
körbenézek, és zombi apokalipszis materializálódik előttem. májusban mindenki lejön az életről. kihúztuk a boros üveg dugóját, és hagytam, hogy a fuckthisshit életérzés örvénye magával rántson, és eltűnjek a lefolyóba. az az ötletünk támadt, hogy sétáljunk a hurrikán közepébe, csapjunk egy hajnalig tartó activity és rabló römi partit, miközben absolut flying, vodka-gyömbér, cuba libre és summer fresh poharaktól roskad az asztal. kipukkant a buborékunk, de abszolút megérte, hogy négy óra alvás után üveges tekintettel bámultam infó érettségi alatt a monitor képernyőjét, visszatartva a gurgulázó zokogásomat.
töri utáni szomorúságomat a felfedezett könyvturkáló polcaiba fojtottam, és úgy véltem, hogy angol nyelvvizsgára a legjobb felkészülés az lesz, ha megveszem fillérekért a half-blood prince-t és egy vaníliás zöld tea mellett az olvasásába kezdek. ha éppen nem kell nővér skandinavisztika szemináriumi valamicsodácskáját javítgatnom. csak a magamét nem tudom, ez olyan tipikus.


cseresznyevirágokkal álmodom.
ki imádkozik értünk, mikor alszunk?
humboldt és gauss versenyeznek do-deca-pentathlont a gondolataimban, és még mindig képes vagyok szipogni a méhek titkos életén.
a változatlanság mélyebb rétegeiben rezgünk, és nem tudjuk, hogy merre ássuk magunkat tovább.
azt hiszem, hogy sikerült megmagyaráznom a negyvenkettőt, minden kérdésre itt van a válasz a fejemben, érzem a világ organikus lüktetését, de ez olyan bizonyos, annyira pontos és igaz, hogy gyorsan hátat fordítottam neki, majd félelmemben belenéztem a közvilágítás nélküli sötétségbe.
és ő visszanézett rám.

NAPJAIM - ÉLETEM


2014. május 3., szombat

BÚ ÉS BÁNAT FASOR



a feladat az volt, hogy mindenki kapott egy lapot, (amire rákerül még egy fénykép), és rá kellett írni a nevünket és egy (kedvenc) versünket. igaz, hogy nem tipikusan vers, mert ezt énekli robin williams a patch adams-ben, de kreativitásom és kézügyességem eddig terjed. akik ismernek, nem is nagyon hitték el, hogy egyedül csináltam, és nem nővérem rajzolta meg előre a betűket is. szóval képzelheted..

túl vagyok egy fölösleges próbaérettségin, ami inkább azért volt hasznos, mert megismertem egy aranyos csajt, akinek hasonlóan elveszett volt a tekintete, amikor belépett a vetési ajtaján, majd odajött hozzám, hogy nagy örömködések közepette megtapogassa az almacsutkás nyakláncomat.
énekeltem ablakok alatt, gyertyával a kezemben, és libabőrös voltam, amikor a két gitár mellé 25 ember halkan és puhán énekelte, hogy: simogasson a szél, simogasson, ha arcomhoz ér
jelentem, el vagyok ballagva, bár elég kényelmetlen úgy menetelni 3 kört a salakon, hogy a kisujjammal tartok egy fél literes ásványvizes üveget, amit próbálok leplezni (igen rosszul) egy nagy napraforgó csokorral, miközben az egy szál rózsámat egyensúlyozom a karomon, hogy ne essen le, és ne álljon bele az orromba. végül mégis a kispadon kötöttem ki, és hátulról hallgattam zsuzsiék beszédét, ahogy felidézték, hogyan tanultuk meg a kecsketartás és a borkészítés mesterségeit történelem tanárunk tapasztalatai alapján. majd egyszer elmesélem.

a két nap múlva kezdődő érettségik sem tudnak túlságosan meghatni. a demotiváltság és közönyösség nem elég jó szavak ide. azt veszem észre, hogy tanulás helyett inkább a szobámban talált bogarakat nevezgetem el, majd olimpiai játékokat rendezek nekik, amik leginkább távfutásból, akadálypályákból és ketrecharcokból állnak. vagy szimplán irreális időpontokban nekiállok meggyes muffint készíteni.
pestre akarok menni. csak lenne végre időm.
talán hawkingot kéne olvasnom.
galaxisokról álmodom.

2014. május 1., csütörtök

HBD, SZA!


– Semmi baja – mondta az orvos –, csak valami rettenetes kimerültség. Mit csinált maga, hogy ennyire elfáradt?
– Én? – kérdezte Mihály eltűnődve. – Semmit. Éltem.