2020. április 26., vasárnap

OLVADT MÁLNA ÍZŰ ALKONY

A bezártság uralta munkaidőn túli percek egy ékszerteknős nyugalmával és lassúságával telnek.

Talán most ebédeltünk először együtt a konyhában; az asztal közepén ülő agyagpárologtató öblös hasában égő mécses melegíti a fahéjolajjal átitatott köveket. Megjegyzed, hogy a saláta milyen jól mutat barna dolgok - ropogós halrudak és pirult sült krumpli - mellett.

Lábbal az ajtó felé heveredtünk le a konyhai rekamié fehéren izzó pamuttakarójára; a bukóra nyitott ablakon túl a viharokat kísérő szelek előőrse fújta az ég felé a szoknyákat. Az arcodra eső napsugarakat előszűrte a cigarettaparázstól lyukas, földig érő nejlonfüggöny, a libbenések árnyéktáncát figyeltem a falon és a remegő szemhéjaidon.
Mi igazából nem is egy konyhában fekszünk, az ablakon túli kék ég igazából határtalan víztömeg; a hangok is tompán, fodrozódva érnek el hozzánk. A bajuszodon apró légbuborékok ülnek, a súlyos ágytakaró szétterül és sikló módjára tekeredik körénk, óvó, nehéz zubbony ez.

Tudom, hogy mindez csak akkor szűnne meg, ha egy kisgyerek végighúzna egy (varázs)botot a rozsdás kerítések fokjain. De senki nem gondol erre az óriás xilofonra, nincsenek már hangvillaként zengő háztömbök. Lustán sodródunk bele egy tavaszi hűvös áramlatba.

Fölém hajolva mosolyogsz.
Fekete ribizlilét töltesz egy vörösboros pohárba, mesélsz az élénk, gyümölcsös illatáról, a mély színéről, amit csak az ért meg, aki fogott már a tenyerébe ragacsos és hideg, apró kagylókkal pöttyözött friss ében földet; kiemeled az üdítően fanyarkás utóízt és ajánlasz hozzá sajtot nekem. Milyen szerencse, pont van belőle egy darabka a hűtőben, 8 hónapig érlelet La Gruyère, hagyjuk őket szellőzni egy kicsit a köralakú fadeszkán. A függöny közben továbbra is az ég vizében úszik.

Randevú a fagylaltozó előtt, ahol akkora gombócokat adnak, hogy meg sem lehet belőle kettőt enni. Kiszámolod az aprót - mindig készülsz arra, hátha kérnék mégis egy plusz gombóccal. Gondoltban bált szervezek a Stefánia Palotába, mert ott még megvan a hintó bejáró, a szoborparkot éjjel repceolaj-lámpások borítanák halvány derengésbe, a pagoda oszlopai között szentjánosbogarak zümmögnének.

Meg kell metszeni Friedrichet, az areca pálmát és az elfásodó bazsalikomot. Apró leveleket dörzsölsz a lábosba és a gőz fölött átnyúló, fűszertől illatos kezeid közé veszed az arcomat. Ha jók leszünk, akkor felolvasol nekem a csónakázó tó egyik rejtett kis domboldalán, a pitypang fehér fűben. Ilyen sekély a víz vagy minden kutya tud a vízen járni? Csodás jelenések, semmibe vezető hidak, korgó gyomrokként üresen tátongó éttermek étlapját nézzük és jól is laktunk tányérhússal, szarvasgerinccel, ricottás raviolival és szarvasgombás linguinivel.

Teafaolajjal öblített nehéz ruhák száradnak a bakeltilemezekhez közel; te azt mondod, hogy van még egy kis dolgod, kinyitod a nappali ablak-ajtaját, rátoppantasz a kilépőre és prizmaszín szappanbuborékokkal árasztod el a kerületet, sőt, bújocskázzanak a dunai hidak lábai között is.

A karjaink, akár az acapella együttesek, keresik a boltíveket, egyet a nyaknál, egyet deréktájt. Meggylekvárral töltött gesztenyerudak, gőzölgő cickafark és mentatea, tajtékfelhők és szomorúfűz árnyékában szunyókálás, és a választ sem váró kérdés, amin még mindig zavartan nevetünk: "Mit fogsz most csinálni?"

2019. augusztus 11., vasárnap

6 NÉGYZETMÉTER TÉRISZONY

Nektek már 29 éve megy, ami nekem még el sem kezdődött, talán sosem fog.
Már csak megszokásból nézek szét nyakmagassában, ha erre fordulna egy szem, tovább is siklana.
Már csak azt sajnálom, hogy megint szót pazarlok erre.

×   ×   ×

Az vajon hallgatózásnak számít, ha figyelem a jelelő embereket?
Leszállnak az Oktogonon, én még kicsit jegelem ezt a felszínre-törés-levegőért-kapkodós-bkvból-újraszületős dolgot, mert olyan gyorsan tárulnak és csattannak vissza a sárga metró ajtajai, hogy csak a lábamat volt időm kidugni, majd rögtön vissza is rántani. A rajzfilmes cápák is kedvesebbek.

Az az évszak jön, mikor hamarabb látom meg a színeket, mint a formákat, amibe beleömlenek.
Beléptem az egyik pesti fekete lyukba, amik szanaszét hevernek az utcákon - elindulsz a Posta Járműtelep felé és 10 perc múlva már a Westend fölött kóborolsz kifűzödött cipővel. A rozsdás, zöld kerítéses házainknál ugrottam ki a gödörből. Vajon miért csak fehér, zöld és barna színű kerítéseket festenek? A lila és azúr sugarak semerre sem hullámoznak.
Előredőltem, hogy ne kelljen a lépéseimre figyelnem, a lendület engem is OCD kímélő örökmozgóvá tett.
Egymásba kapaszkodó sziluettpár jött velem szembe láthatatlan gólyalábakon és kerektalpú cipőkön imbolyogva. A részegség még bökdöste, csiklandozta az oldalukat, hátha végre valami kedvére való attrakció sikeredne így szerda éjjel.

A fehér falak közt gubbasztó bazsalikom szárain egyre fut felfelé a megmásíthatatlan belefásodottság. Lót felesége megértene titeket. Már nem csak a lélek összeporcosodásától fuldokoltok.

Ütemesen mozgattam inkább a serpenyőt ---
Felemel, beleönt, köröz, letesz, vár, koppant, feldob, letesz, kiborít.
A tészta úgy hólyagosodott, mint a bőr egy Rukkel-tó menti napozás közben. Van két egyforma mintázatú palacsinta vagy ezek is olyan egyediek, mint a tehenek foltjai, mint az ujjlenyomat?
Szeretném, ha valaki bebizonyítaná, hogy a palacsintákkal is közeli rokonságban állunk és az egyedfejlődésünk eddig tisztázatlan részeinek kulcsfigurái.

Mostanában csak viceházmester almafröccsöt iszom, mert megbizonyosodom az illúzióról.
"Minden jó?"
"Minden jó."
A zöld szőnyegen egy körberágott, megszáradt zsemlének álcázott falevél feküdt mozdulatlanul. Őt nem rendítették meg a ventilátorok vad igyekezetei, akik New Orleans-i viharokról álmodnak, őt nem tudták mégsem a szerepéből kizökkenteni.
Lesz mit gyakorolnom hétfőn.

2019. június 11., kedd

MANKÁNAK

Néhány bagzó macskát kivéve kezdenek csöndessé válni a napok, már nem tombol lobogó-vízbe-szaggatott-galuska-hangú vihar a Puskás körül - mit nekünk város centrum, ha lehetünk epicentrum!
Illatos reggelek és lomhán pislogó délutánok követik egymást, miközben azzal a cirkuszi mutatvánnyal szórakoztatom a járókelőket, hogy megjósolom, mikor lesz zöld a lámpa. Ha szuperhősnő lennék, Zöld Lámpásnak hívnám magam (öklök a derékon), de elvileg azt már pár évtizede lefoglalták...
Átkel-nő?
Erre még visszatérünk...

×     ×     ×

A Budapest-Veszprém vonalat tettem meg már n+1-edik alkalommal, hogy pénteken nővérkémet és az ex-vőlegényét összeadjuk sógorkával (sajnos elfogyott az I. világháborús ruha, köszi Joey...), mikor elnémult a Spotify válogatás és olyan hirtelen beborult az ég, mintha egy bálna hasát látnám innen lentről, levegőért kapkodva a tengerfenék árkait átszelő vonatkupéban.

Szóval, megint itt tartunk...?
Mint egy migrén előtti aura?

Ha már a hideg sóban úszom, legalább korallzátony legyen --- koncentrálok.
Nem, nem, nem, lenézek, a tűzhely mellett állok és figyelem a lábost, melyben úgy fő a rizs, ahogy csak egy gyomor tud háborogni, és szeretném elfelejteni, szeretném, ha letelne már az a 14-16 perc, mert izzad a tenyerem és rágom a nyelvem.

Megtöröm a borostyánba ragadt légy-szerű dermedtségem. A vonaton ülök és a Nap lefelé vágyik.
A szántóföldek apró csapásait nézem, mintha Déméter Nokia Snake játékának toplistás pályáiból rendeztek volna kiállítást - értem én, hogy nem fair a villanypózna, de azért még van hova fejlődni.

31 fok lüktet odakint és én betakarom a rianásnak indult gondolatokat.

2019. március 10., vasárnap

TEVESZÍNŰ RAGYOGÁS A BATIKOLT CSÜGGEDÉS ELLEN

Olyat játszottunk, hogy te sűrű, áthatolhatatlan ködben hagysz, miközben egy tejüveges ablakon keresztül figyelsz --- csak soha ne cseréljünk.
Talán már játszottad mással és te tudod, hogy mit tettél volna?

Talán futottál volna előre a semmibe, mert fuldokolsz a bizonytalanságtól és mint akkor, azon a  körvonal nélküli balatoni hajózáson, megalkudnál egy formáért, egy sziluettért, egy simára fűrészelt tölgyfarönkért, amitől tudod, hogy nem vagy egyedül ebben az elszürkehályogosodott térben?
De mégis... Mit gondolsz, nem lenne még borzasztóbb találkozni valakivel?

Szarvas egy főút mellett.
Csak loholsz előre, nem kiáltasz.
Csak keresed, de nem hívod.

Próbálod ráképzelni a színeket a felskiccelt emlékre, de azonnal le is folynak, hogy gilisztaként a földbe ássák magukat és csak akkor hajtsanak ki, ha már elmúlt a veszély.

Súlyukat vesztett loknik egy égig érő napraforgómezőn egy olyan nyári délutánon, mikor már túl vagy a nehéz, barackízű delelőn és elálmosodik a döngicsélés. A felborult limonádétól ragacsos könyöködet lemossa a barkapuha tavaszi zápor; a képet kimerevíti színvak, hangtalanul surranó tél; végül nyugodtan, egyenes derékkal állsz a felföld derékig növő fűszálai között, melyek a heves, őszi szélnek hullámoznak és te ott élsz, ahol már csak a szúrós, az időjárástól magukat függetlenített bokrok remegnek.

És te arra nézel, amerre a lázpiros arcú eget sejted.

2019. január 10., csütörtök

BRAGI ÉS AZ ALMAÍZŰ HÓPELYHEK

Már eltelt tíz nap, de még ma is boldog új évet kívántam olyan embereknek, akikkel havonta egy-két levelet váltok arról, hogy mennyi a visszaigényelhető áfájuk, de tényleg, komolyan gondolom. Megnézem, merre laknak, hol dolgoznak, milyen ott az idő, ha elég hosszan utaznak a lifttel talán látják a tengert, ilyenek, aztán egy pár hétig megint semmi és azalatt bejárom Olaszországot, Izraelt, Moldovát, Skóciát, észak-amerikai kisvárosokat és a függönykarnisra hunyorogva próbálom felidézni, hogy vajon Hongkongban elmentünk-e a székházuk előtt rizsburgerrel mutogatva a logójukra.

A dugóktól való beteges félelmemet legyőzve kinyitottam életem első pezsgőjét és koccintottunk azokra a BKK vezetőkre, akiket a Szobránc köz megállóban vagy más kevésbé ünnepélyes helyen ért az éjfél, akiknek az indexe éppen a Himnusz ritmusát verte.

Természetes élőhelyemen, az egyes villamoson ültem - általában szoktam ülőhelyet találni a reggeli tülekedésben is, amíg elérek az Egressy úttól az Árpád hídig, bár nem igazán vagyok büszke rá -, a széktársam éppen valamilyen zavarbaejtő könyvet olvasott, az On Broadway libbentem el --- a fűtésnek vasalógőz illata volt.

A megállóban végighúzom a körmömet a combomon és az alkaromon, mert az érintésnek már nem hiszek, csak a hangnak és reménykedem abban, hogy a farmer és a kabát sűrű szöveteit fogom visszahallani, mert nem vagyok benne biztos, hogy rendelkezem ezekkel a ruhadarabokkal. Az emberek pillantásaiból nem jönnék rá, ez nem ütné meg az ingerküszöböt.
Valaminek húznia kell a hátam - táska, pipa;
ujjak összezár - a csigaház gyűrű megvan, pipa;
valami miatt nem szabad tudnom kapaszkodni - számvitel mappa a kezemben van a hónom alatt, pipa;
vagy tompaságot vagy zenét kell hallanom - fejhallgató a helyén, pipa;
ha látok arcokat, a szemüvegemet sem hagytam el, pipa;
ha megfogom a kapaszkodót, nem érzem a hideg fémet, valami belecsúszik a homlokomba - kesztyű, sapka, pipa, pipa.

Lilla a mentaolaj golyóját végiggörgeti a tarkónkon, hogy tudjunk koncentrálni.

Igazából a mantra és a rutin nem különbözik egymástól.

Ugyan ki hinne nekünk.

2018. december 8., szombat

HOLVOLTÁLFIAM?

Cserszömörcés szájvízzel öblögettem, majd újra fogat mostam és beleöklendeztem a szemöldökszálakkal csíkozott nikkel-króm csapba. Addig ismételtem, amíg a mentolt felváltotta az ínyemből vízesésként zúduló fémíz -

Az órádra gondoltam, aminek a másodperc mutatója nem meg-megállva rója a köröket, amilyen ritmusban egy ököl éri a szemgödröt, hanem siklik az óralapon. Megrekedt lélegzettel figyelem, mikor inog meg és omlik össze a rendszer, akár a jégtáncost a tripla axel előtt.

A könyökhajlatomban már megint szürkés-lila foltok terjeszkednek, próbálok kitalálni olyanokat, mint a régi-római birodalom-hódításainak-interaktív-térképe, de elveszi minden erőmet az, hogy mosás közben ne igyak bele a mályvacukorszín öblítőbe.

Egy dokkban veszteglő hajón várakoztunk félrészegen, szomorúan, bóbiskolásra készen - pedig a magányos szilveszter este távolról integet csupán. Bámultam a félig tükör ablakon keresztül az utcafényektől rózsahimlős Dunát, mikor valaki felkiáltott: "Milyen szép az a hajó, egy úszó szálloda! Így, hogy látom menni, olyan érzés, mintha mi is haladnánk."
De nem, szívem, mi csak a dokkban állunk, legfeljebb vertikális mozgásba hoz minket az elrobogó mások élete.

Az éjszakai Ipoly utcában vártam a lyukas ruhámban a hetvenötös trolit, mikor egy néni jártában mellém tolatott és mondta, hogy itt bizony akár síremléket is állíthatnának nekem, mert bizony az az átkozott busz soha nem fog odaérni. "Egy taxi úgy belehajtott a trolibuszba, hogy annak leszakadt az eleje, pedig tudja, angyalom, az nem jön le olyan egyszerűen. Én meg már három megállója sétálok."
Dohogva jött mellettem, a cipősarkaim azt szótagolták a Vág utcai játszótér mellett, hogy tra-gé-di-a.

Mások emléke rémlett fel, ahogy a melegrekordban egy klíma nélküli vagonban vesztegeltek három és egynegyed órán keresztül, mert valaki éppen akkor akart öngyilkos lenni. Egy idős hang megszólalt a hajcsavaróktól bodorított ősz tincsek alól a második óra megkezdésekor:
"De miért pont péntek délután?"

Aki mellett eljöttem, csak azt kérdezték, hogyan jutnak el a Nyugatihoz.

2018. október 15., hétfő

OROSZLÁNOKKAL ÁLMODUNK

Akadozva, lihegve húzódzkodott fel a negyedikre a lift. A mindig-olyan-fehérneműt hordj-amit-egy-baleset-során-is-szégyenérzet-nélkül-viselnél átfordult abba, hogy olyan-zenét-hallgass-amitől-megríkatod-a-mentőtisztet-miközben-a-szívéhez-szorítja-a-fejhallgatódat-azt-gondolva-hogy-milyen-egy-nagyszerű-embert-vesztettünk-el-itt-a-liftaknában-hiszen-a-Led-Zeppelin-Good-times-Bad-times-című-számát-hallgatta. De amilyen szerencsés vagyok, nemcsak az egyetlen foszladozó nagymama bugyimat fogják meglátni, hanem teljes hangerővel fog bömbölni a telefonomból valamilyen Iko Iko stílusú zavarbaejtő dal.
Nyikorogva megállunk, én kiugrom, a lift padlója felemelkedik vagy három centit és hozzá igazodik a kerethez. Azért szeretem a liftet, mert a második és a harmadik emelet közt a szerkezet olyan hangot ad, mintha éppen a csukott ajtók előtt mászkálna a Kerberosz és ahogy masírozik, a hosszúra nőtt kutyakarmai kopognának a kőpadlón. Amikor a két szint közé érek, mindig balról jobbra halad el és rója a köröket.

Kinyitom a rácsot az ajtónkon, fordul a kulcs a biztonsági zárban, a könnyű faajtó kinyílik, belépek a műparkettára, behúzom magam után a rácsot, könnyedén követi a karcsú faajtó is, majd elfordul a kulcs a biztonsági zárban.
Mintha Kazal Lacibácsi Cipzár c. bohózatában élnék. Csak kicsit több a hajam.

Megint a konyhában ülök az ajtó méretű ablak előtt (amiket ugyanúgy nem értek, mint a macska nagyságú kutyákat, a pálinka erősségű söröket és az egyszemélyes társasjátékokat), de csak bent üldögélek, mert nem akarok a kilépőn állva a korlátnak támaszkodni. A korlátnak, amely hajdanán mennyi száradó jégeralsónak és a szervizútra néző muskátlinak adott otthont!
Lent a gesztenyefák alatt öreg nénik nőnek a padokból. Azok az öregnénik, akik rákiabálnak, az emberre, hogy "de hát nem érti, hogy hétvégén nem kell parkolódíjat fizetni?!, miközben az összezavarodott delikvens próbálja eltalálni a kódját a kaputelefonon és bevetődni a szelektív hulladékgyűjtők mellé.

Mályvaszínné olvad az égbolt a karnyújtásnyira lévő Puskák körül, aminek a tetején hangyaemberek mászkálnak, vagy ücsörögönek, mint a Rockefeller Center építése közben ebédelő munkások az 1932-es képen. Remélem, ha hunyorgok, és magamban tangóharmonika-dallamokat dúdolok, majd olyan lesz, mintha Párizsban élnék az Eiffel-torony árnyékában. (Oké, csak azt szeretném, ha valaki végre megdobáljon bagettel vagy leüssön egy croissant-nal. Nem kérek nagy dolgokat.)
De az élet csak felfújható matracot ád, a párkányon sárgul az egyetlen növényünk második levele, és valaki magyarázza el nekem, hogyan jutnak fel a hangyák a negyedik emeletre.

Fel-le tunkoltam a zöld teám filterét a forró vízben, és mondtam Alíznak, hogy ugye olyan, mintha az úszó lebegne a tóban. Mindig arra várok, hogy a bögre alján egyszer csak elkapja valami a filtert és én lehetek Santiago. Az utolsó nagy küzdelem a munkahelyi angol óra előtt.