2019. augusztus 11., vasárnap

6 NÉGYZETMÉTER TÉRISZONY

Nektek már 29 éve megy, ami nekem még el sem kezdődött, talán sosem fog.
Már csak megszokásból nézek szét nyakmagassában, ha erre fordulna egy szem, tovább is siklana.
Már csak azt sajnálom, hogy megint szót pazarlok erre.

×   ×   ×

Az vajon hallgatózásnak számít, ha figyelem a jelelő embereket?
Leszállnak az Oktogonon, én még kicsit jegelem ezt a felszínre-törés-levegőért-kapkodós-bkvból-újraszületős dolgot, mert olyan gyorsan tárulnak és csattannak vissza a sárga metró ajtajai, hogy csak a lábamat volt időm kidugni, majd rögtön vissza is rántani. A rajzfilmes cápák is kedvesebbek.

Az az évszak jön, mikor hamarabb látom meg a színeket, mint a formákat, amibe beleömlenek.
Beléptem az egyik pesti fekete lyukba, amik szanaszét hevernek az utcákon - elindulsz a Posta Járműtelep felé és 10 perc múlva már a Westend fölött kóborolsz kifűzödött cipővel. A rozsdás, zöld kerítéses házainknál ugrottam ki a gödörből. Vajon miért csak fehér, zöld és barna színű kerítéseket festenek? A lila és azúr sugarak semerre sem hullámoznak.
Előredőltem, hogy ne kelljen a lépéseimre figyelnem, a lendület engem is OCD kímélő örökmozgóvá tett.
Egymásba kapaszkodó sziluettpár jött velem szembe láthatatlan gólyalábakon és kerektalpú cipőkön imbolyogva. A részegség még bökdöste, csiklandozta az oldalukat, hátha végre valami kedvére való attrakció sikeredne így szerda éjjel.

A fehér falak közt gubbasztó bazsalikom szárain egyre fut felfelé a megmásíthatatlan belefásodottság. Lót felesége megértene titeket. Már nem csak a lélek összeporcosodásától fuldokoltok.

Ütemesen mozgattam inkább a serpenyőt ---
Felemel, beleönt, köröz, letesz, vár, koppant, feldob, letesz, kiborít.
A tészta úgy hólyagosodott, mint a bőr egy Rukkel-tó menti napozás közben. Van két egyforma mintázatú palacsinta vagy ezek is olyan egyediek, mint a tehenek foltjai, mint az ujjlenyomat?
Szeretném, ha valaki bebizonyítaná, hogy a palacsintákkal is közeli rokonságban állunk és az egyedfejlődésünk eddig tisztázatlan részeinek kulcsfigurái.

Mostanában csak viceházmester almafröccsöt iszom, mert megbizonyosodom az illúzióról.
"Minden jó?"
"Minden jó."
A zöld szőnyegen egy körberágott, megszáradt zsemlének álcázott falevél feküdt mozdulatlanul. Őt nem rendítették meg a ventilátorok vad igyekezetei, akik New Orleans-i viharokról álmodnak, őt nem tudták mégsem a szerepéből kizökkenteni.
Lesz mit gyakorolnom hétfőn.

2019. június 11., kedd

MANKÁNAK

Néhány bagzó macskát kivéve kezdenek csöndessé válni a napok, már nem tombol lobogó-vízbe-szaggatott-galuska-hangú vihar a Puskás körül - mit nekünk város centrum, ha lehetünk epicentrum!
Illatos reggelek és lomhán pislogó délutánok követik egymást, miközben azzal a cirkuszi mutatvánnyal szórakoztatom a járókelőket, hogy megjósolom, mikor lesz zöld a lámpa. Ha szuperhősnő lennék, Zöld Lámpásnak hívnám magam (öklök a derékon), de elvileg azt már pár évtizede lefoglalták...
Átkel-nő?
Erre még visszatérünk...

×     ×     ×

A Budapest-Veszprém vonalat tettem meg már n+1-edik alkalommal, hogy pénteken nővérkémet és az ex-vőlegényét összeadjuk sógorkával (sajnos elfogyott az I. világháborús ruha, köszi Joey...), mikor elnémult a Spotify válogatás és olyan hirtelen beborult az ég, mintha egy bálna hasát látnám innen lentről, levegőért kapkodva a tengerfenék árkait átszelő vonatkupéban.

Szóval, megint itt tartunk...?
Mint egy migrén előtti aura?

Ha már a hideg sóban úszom, legalább korallzátony legyen --- koncentrálok.
Nem, nem, nem, lenézek, a tűzhely mellett állok és figyelem a lábost, melyben úgy fő a rizs, ahogy csak egy gyomor tud háborogni, és szeretném elfelejteni, szeretném, ha letelne már az a 14-16 perc, mert izzad a tenyerem és rágom a nyelvem.

Megtöröm a borostyánba ragadt légy-szerű dermedtségem. A vonaton ülök és a Nap lefelé vágyik.
A szántóföldek apró csapásait nézem, mintha Déméter Nokia Snake játékának toplistás pályáiból rendeztek volna kiállítást - értem én, hogy nem fair a villanypózna, de azért még van hova fejlődni.

31 fok lüktet odakint és én betakarom a rianásnak indult gondolatokat.

2019. március 10., vasárnap

TEVESZÍNŰ RAGYOGÁS A BATIKOLT CSÜGGEDÉS ELLEN

Olyat játszottunk, hogy te sűrű, áthatolhatatlan ködben hagysz, miközben egy tejüveges ablakon keresztül figyelsz --- csak soha ne cseréljünk.
Talán már játszottad mással és te tudod, hogy mit tettél volna?

Talán futottál volna előre a semmibe, mert fuldokolsz a bizonytalanságtól és mint akkor, azon a  körvonal nélküli balatoni hajózáson, megalkudnál egy formáért, egy sziluettért, egy simára fűrészelt tölgyfarönkért, amitől tudod, hogy nem vagy egyedül ebben az elszürkehályogosodott térben?
De mégis... Mit gondolsz, nem lenne még borzasztóbb találkozni valakivel?

Szarvas egy főút mellett.
Csak loholsz előre, nem kiáltasz.
Csak keresed, de nem hívod.

Próbálod ráképzelni a színeket a felskiccelt emlékre, de azonnal le is folynak, hogy gilisztaként a földbe ássák magukat és csak akkor hajtsanak ki, ha már elmúlt a veszély.

Súlyukat vesztett loknik egy égig érő napraforgómezőn egy olyan nyári délutánon, mikor már túl vagy a nehéz, barackízű delelőn és elálmosodik a döngicsélés. A felborult limonádétól ragacsos könyöködet lemossa a barkapuha tavaszi zápor; a képet kimerevíti színvak, hangtalanul surranó tél; végül nyugodtan, egyenes derékkal állsz a felföld derékig növő fűszálai között, melyek a heves, őszi szélnek hullámoznak és te ott élsz, ahol már csak a szúrós, az időjárástól magukat függetlenített bokrok remegnek.

És te arra nézel, amerre a lázpiros arcú eget sejted.

2019. január 10., csütörtök

BRAGI ÉS AZ ALMAÍZŰ HÓPELYHEK

Már eltelt tíz nap, de még ma is boldog új évet kívántam olyan embereknek, akikkel havonta egy-két levelet váltok arról, hogy mennyi a visszaigényelhető áfájuk, de tényleg, komolyan gondolom. Megnézem, merre laknak, hol dolgoznak, milyen ott az idő, ha elég hosszan utaznak a lifttel talán látják a tengert, ilyenek, aztán egy pár hétig megint semmi és azalatt bejárom Olaszországot, Izraelt, Moldovát, Skóciát, észak-amerikai kisvárosokat és a függönykarnisra hunyorogva próbálom felidézni, hogy vajon Hongkongban elmentünk-e a székházuk előtt rizsburgerrel mutogatva a logójukra.

A dugóktól való beteges félelmemet legyőzve kinyitottam életem első pezsgőjét és koccintottunk azokra a BKK vezetőkre, akiket a Szobránc köz megállóban vagy más kevésbé ünnepélyes helyen ért az éjfél, akiknek az indexe éppen a Himnusz ritmusát verte.

Természetes élőhelyemen, az egyes villamoson ültem - általában szoktam ülőhelyet találni a reggeli tülekedésben is, amíg elérek az Egressy úttól az Árpád hídig, bár nem igazán vagyok büszke rá -, a széktársam éppen valamilyen zavarbaejtő könyvet olvasott, az On Broadway libbentem el --- a fűtésnek vasalógőz illata volt.

A megállóban végighúzom a körmömet a combomon és az alkaromon, mert az érintésnek már nem hiszek, csak a hangnak és reménykedem abban, hogy a farmer és a kabát sűrű szöveteit fogom visszahallani, mert nem vagyok benne biztos, hogy rendelkezem ezekkel a ruhadarabokkal. Az emberek pillantásaiból nem jönnék rá, ez nem ütné meg az ingerküszöböt.
Valaminek húznia kell a hátam - táska, pipa;
ujjak összezár - a csigaház gyűrű megvan, pipa;
valami miatt nem szabad tudnom kapaszkodni - számvitel mappa a kezemben van a hónom alatt, pipa;
vagy tompaságot vagy zenét kell hallanom - fejhallgató a helyén, pipa;
ha látok arcokat, a szemüvegemet sem hagytam el, pipa;
ha megfogom a kapaszkodót, nem érzem a hideg fémet, valami belecsúszik a homlokomba - kesztyű, sapka, pipa, pipa.

Lilla a mentaolaj golyóját végiggörgeti a tarkónkon, hogy tudjunk koncentrálni.

Igazából a mantra és a rutin nem különbözik egymástól.

Ugyan ki hinne nekünk.

2018. december 8., szombat

HOLVOLTÁLFIAM?

Cserszömörcés szájvízzel öblögettem, majd újra fogat mostam és beleöklendeztem a szemöldökszálakkal csíkozott nikkel-króm csapba. Addig ismételtem, amíg a mentolt felváltotta az ínyemből vízesésként zúduló fémíz -

Az órádra gondoltam, aminek a másodperc mutatója nem meg-megállva rója a köröket, amilyen ritmusban egy ököl éri a szemgödröt, hanem siklik az óralapon. Megrekedt lélegzettel figyelem, mikor inog meg és omlik össze a rendszer, akár a jégtáncost a tripla axel előtt.

A könyökhajlatomban már megint szürkés-lila foltok terjeszkednek, próbálok kitalálni olyanokat, mint a régi-római birodalom-hódításainak-interaktív-térképe, de elveszi minden erőmet az, hogy mosás közben ne igyak bele a mályvacukorszín öblítőbe.

Egy dokkban veszteglő hajón várakoztunk félrészegen, szomorúan, bóbiskolásra készen - pedig a magányos szilveszter este távolról integet csupán. Bámultam a félig tükör ablakon keresztül az utcafényektől rózsahimlős Dunát, mikor valaki felkiáltott: "Milyen szép az a hajó, egy úszó szálloda! Így, hogy látom menni, olyan érzés, mintha mi is haladnánk."
De nem, szívem, mi csak a dokkban állunk, legfeljebb vertikális mozgásba hoz minket az elrobogó mások élete.

Az éjszakai Ipoly utcában vártam a lyukas ruhámban a hetvenötös trolit, mikor egy néni jártában mellém tolatott és mondta, hogy itt bizony akár síremléket is állíthatnának nekem, mert bizony az az átkozott busz soha nem fog odaérni. "Egy taxi úgy belehajtott a trolibuszba, hogy annak leszakadt az eleje, pedig tudja, angyalom, az nem jön le olyan egyszerűen. Én meg már három megállója sétálok."
Dohogva jött mellettem, a cipősarkaim azt szótagolták a Vág utcai játszótér mellett, hogy tra-gé-di-a.

Mások emléke rémlett fel, ahogy a melegrekordban egy klíma nélküli vagonban vesztegeltek három és egynegyed órán keresztül, mert valaki éppen akkor akart öngyilkos lenni. Egy idős hang megszólalt a hajcsavaróktól bodorított ősz tincsek alól a második óra megkezdésekor:
"De miért pont péntek délután?"

Aki mellett eljöttem, csak azt kérdezték, hogyan jutnak el a Nyugatihoz.

2018. október 15., hétfő

OROSZLÁNOKKAL ÁLMODUNK

Akadozva, lihegve húzódzkodott fel a negyedikre a lift. A mindig-olyan-fehérneműt hordj-amit-egy-baleset-során-is-szégyenérzet-nélkül-viselnél átfordult abba, hogy olyan-zenét-hallgass-amitől-megríkatod-a-mentőtisztet-miközben-a-szívéhez-szorítja-a-fejhallgatódat-azt-gondolva-hogy-milyen-egy-nagyszerű-embert-vesztettünk-el-itt-a-liftaknában-hiszen-a-Led-Zeppelin-Good-times-Bad-times-című-számát-hallgatta. De amilyen szerencsés vagyok, nemcsak az egyetlen foszladozó nagymama bugyimat fogják meglátni, hanem teljes hangerővel fog bömbölni a telefonomból valamilyen Iko Iko stílusú zavarbaejtő dal.
Nyikorogva megállunk, én kiugrom, a lift padlója felemelkedik vagy három centit és hozzá igazodik a kerethez. Azért szeretem a liftet, mert a második és a harmadik emelet közt a szerkezet olyan hangot ad, mintha éppen a csukott ajtók előtt mászkálna a Kerberosz és ahogy masírozik, a hosszúra nőtt kutyakarmai kopognának a kőpadlón. Amikor a két szint közé érek, mindig balról jobbra halad el és rója a köröket.

Kinyitom a rácsot az ajtónkon, fordul a kulcs a biztonsági zárban, a könnyű faajtó kinyílik, belépek a műparkettára, behúzom magam után a rácsot, könnyedén követi a karcsú faajtó is, majd elfordul a kulcs a biztonsági zárban.
Mintha Kazal Lacibácsi Cipzár c. bohózatában élnék. Csak kicsit több a hajam.

Megint a konyhában ülök az ajtó méretű ablak előtt (amiket ugyanúgy nem értek, mint a macska nagyságú kutyákat, a pálinka erősségű söröket és az egyszemélyes társasjátékokat), de csak bent üldögélek, mert nem akarok a kilépőn állva a korlátnak támaszkodni. A korlátnak, amely hajdanán mennyi száradó jégeralsónak és a szervizútra néző muskátlinak adott otthont!
Lent a gesztenyefák alatt öreg nénik nőnek a padokból. Azok az öregnénik, akik rákiabálnak, az emberre, hogy "de hát nem érti, hogy hétvégén nem kell parkolódíjat fizetni?!, miközben az összezavarodott delikvens próbálja eltalálni a kódját a kaputelefonon és bevetődni a szelektív hulladékgyűjtők mellé.

Mályvaszínné olvad az égbolt a karnyújtásnyira lévő Puskák körül, aminek a tetején hangyaemberek mászkálnak, vagy ücsörögönek, mint a Rockefeller Center építése közben ebédelő munkások az 1932-es képen. Remélem, ha hunyorgok, és magamban tangóharmonika-dallamokat dúdolok, majd olyan lesz, mintha Párizsban élnék az Eiffel-torony árnyékában. (Oké, csak azt szeretném, ha valaki végre megdobáljon bagettel vagy leüssön egy croissant-nal. Nem kérek nagy dolgokat.)
De az élet csak felfújható matracot ád, a párkányon sárgul az egyetlen növényünk második levele, és valaki magyarázza el nekem, hogyan jutnak fel a hangyák a negyedik emeletre.

Fel-le tunkoltam a zöld teám filterét a forró vízben, és mondtam Alíznak, hogy ugye olyan, mintha az úszó lebegne a tóban. Mindig arra várok, hogy a bögre alján egyszer csak elkapja valami a filtert és én lehetek Santiago. Az utolsó nagy küzdelem a munkahelyi angol óra előtt.

2018. augusztus 31., péntek

SHINE LIKE A BURNING CANDLE

(...)
Egyszerre (hirtelen vagy mindketten?) nem tudunk megszólalni, a hangokat szorgos kezek visszahúzzák, mielőtt utat találhatnának magunkat, csak biccentgetünk, jelentőségteljesen hosszúakat pislogunk, damilon rángatjuk a szemöldökünket és majdnem, de csak majdnem érnek össze a kézfejünkön a bütykök. Nem érhetnek össze, abba bele sem szabad gondolni.

Abban hiszek, hogy azokon a robusztus, duplázott gravitációjú narancssárga sötétítő függönyökön nem juthat át semmi. Úgy vigyázzák az ablakokat, ahogy a pesti barokk polgárházak erkélytartó sárkányai figyelik a kapualjakat. Hirtelen a fülem mögé, a falra ugrik egy (kilo)méteres sáska, és úgy ugrom fel az ágyról, hogy a combomat a komódba verem, aminek olyan a színe, mint a törülközőre alvadt vérnek. Vannak olyan emlékek, amik nem akarnak csupán egy ember fejében élni, ezért búcsúajándékokat hagynak. Tudtam, hogy 2-3 nap múlva fogom megkapni én is: egy szivárványszín lüktető duzzanatot. Nem egészen egy hétig szó szerint lábon fogom kihordani azt a jóleső fájdalmat, amit a folyók, patakok keserédes látványa oltott erekként belém. A sáska még a falon van, és biztos vagyok abban, hogy most éppen minden párhuzamos univerzumban menekülök és válogatottan káromkodok.

Reggel fogok egy almát a kezembe, nem mintha egészségesen élnék, csak megőrzöm azokat a dolgokat, amik pont beleillenek a tenyerembe. Időről időre "kipázlizom" magam. Talán nem is hiányzik semmi, talán ez is csak amolyan fiatalkori dac, hogy ezt nem akarom szeretni, biztos máshol, máshogy jobb lenne.
A kislábujjamon koppan. (Miért mindig a kislábujjon?!) Próbálok ilyenkor nem belelátni dolgokat, mint amikor véletlenül eldugok magam elől dolgokat, de... Kapható lettem volna arra, hogy a kezem és én megbeszéljük a problémáinkat, hogy hogyan lehet, hogy elfelejti, hogy éppen tart valamit és csak így, szerda reggel hat óra negyvenkilenc perckor hirtelen elejtem magam?

Vannak dolgok, amik egyszerűen lefelé vágynak?

Eleinte felteszem a fejhallgatómat, csak hogy tompítsa a zajt - elvégre ez itt Budapest, az introvertáltak fellegvára, néhány részegen és bolondon kívül nem kell félni attól, hogy megszólítanak -, később hátracsúsztatom a tarkómra, és próbálom elképzelni, hogy a kutyákhoz vajon milyen gazdák tartozhatnak. Ahogy leszálltam, megvilágosodtam: egy Damjanich utcai pisifoltban megláttam Trumpot.

Esténként bogarak zöngésétől és tücskök ciripelésétől vibrál a ház - nem szólt nekik senki, hogy ez a belváros, hiába dzsungel, de betonból van. Beférkőznek az éjjeli csöndbembe, akár egy titokban üzemelő kerti öntözőrendszer aszály idején.
Izzadok, úgyhogy betakarózom.

Sötét utcákon sétáló lányok légszomja vagyok.

Kinyitom a szemem, a ház elé csusszanó trolin bemondják a megálló nevét hosszú idő után. Hajnal öt óra lesz. Tudom, mert hiába várom a harangszót.