2018. október 15., hétfő

OROSZLÁNOKKAL ÁLMODUNK

Akadozva, lihegve húzódzkodott fel a negyedikre a lift. A mindig-olyan-fehérneműt hordj-amit-egy-baleset-során-is-szégyenérzet-nélkül-viselnél átfordult abba, hogy olyan-zenét-hallgass-amitől-megríkatod-a-mentőtisztet-miközben-a-szívéhez-szorítja-a-fejhallgatódat-azt-gondolva-hogy-milyen-egy-nagyszerű-embert-vesztettünk-el-itt-a-liftaknában-hiszen-a-Led-Zeppelin-Good-times-Bad-times-című-számát-hallgatta. De amilyen szerencsés vagyok, nemcsak az egyetlen foszladozó nagymama bugyimat fogják meglátni, hanem teljes hangerővel fog bömbölni a telefonomból valamilyen Iko Iko stílusú zavarbaejtő dal.
Nyikorogva megállunk, én kiugrom, a lift padlója felemelkedik vagy három centit és hozzá igazodik a kerethez. Azért szeretem a liftet, mert a második és a harmadik emelet közt a szerkezet olyan hangot ad, mintha éppen a csukott ajtók előtt mászkálna a Kerberosz és ahogy masírozik, a hosszúra nőtt kutyakarmai kopognának a kőpadlón. Amikor a két szint közé érek, mindig balról jobbra halad el és rója a köröket.

Kinyitom a rácsot az ajtónkon, fordul a kulcs a biztonsági zárban, a könnyű faajtó kinyílik, belépek a műparkettára, behúzom magam után a rácsot, könnyedén követi a karcsú faajtó is, majd elfordul a kulcs a biztonsági zárban.
Mintha Kazal Lacibácsi Cipzár c. bohózatában élnék. Csak kicsit több a hajam.

Megint a konyhában ülök az ajtó méretű ablak előtt (amiket ugyanúgy nem értek, mint a macska nagyságú kutyákat, a pálinka erősségű söröket és az egyszemélyes társasjátékokat), de csak bent üldögélek, mert nem akarok a kilépőn állva a korlátnak támaszkodni. A korlátnak, amely hajdanán mennyi száradó jégeralsónak és a szervizútra néző muskátlinak adott otthont!
Lent a gesztenyefák alatt öreg nénik nőnek a padokból. Azok az öregnénik, akik rákiabálnak, az emberre, hogy "de hát nem érti, hogy hétvégén nem kell parkolódíjat fizetni?!, miközben az összezavarodott delikvens próbálja eltalálni a kódját a kaputelefonon és bevetődni a szelektív hulladékgyűjtők mellé.

Mályvaszínné olvad az égbolt a karnyújtásnyira lévő Puskák körül, aminek a tetején hangyaemberek mászkálnak, vagy ücsörögönek, mint a Rockefeller Center építése közben ebédelő munkások az 1932-es képen. Remélem, ha hunyorgok, és magamban tangóharmonika-dallamokat dúdolok, majd olyan lesz, mintha Párizsban élnék az Eiffel-torony árnyékában. (Oké, csak azt szeretném, ha valaki végre megdobáljon bagettel vagy leüssön egy croissant-nal. Nem kérek nagy dolgokat.)
De az élet csak felfújható matracot ád, a párkányon sárgul az egyetlen növényünk második levele, és valaki magyarázza el nekem, hogyan jutnak fel a hangyák a negyedik emeletre.

Fel-le tunkoltam a zöld teám filterét a forró vízben, és mondtam Alíznak, hogy ugye olyan, mintha az úszó lebegne a tóban. Mindig arra várok, hogy a bögre alján egyszer csak elkapja valami a filtert és én lehetek Santiago. Az utolsó nagy küzdelem a munkahelyi angol óra előtt.

2018. augusztus 31., péntek

SHINE LIKE A BURNING CANDLE

(...)
Egyszerre (hirtelen vagy mindketten?) nem tudunk megszólalni, a hangokat szorgos kezek visszahúzzák, mielőtt utat találhatnának magunkat, csak biccentgetünk, jelentőségteljesen hosszúakat pislogunk, damilon rángatjuk a szemöldökünket és majdnem, de csak majdnem érnek össze a kézfejünkön a bütykök. Nem érhetnek össze, abba bele sem szabad gondolni.

Abban hiszek, hogy azokon a robusztus, duplázott gravitációjú narancssárga sötétítő függönyökön nem juthat át semmi. Úgy vigyázzák az ablakokat, ahogy a pesti barokk polgárházak erkélytartó sárkányai figyelik a kapualjakat. Hirtelen a fülem mögé, a falra ugrik egy (kilo)méteres sáska, és úgy ugrom fel az ágyról, hogy a combomat a komódba verem, aminek olyan a színe, mint a törülközőre alvadt vérnek. Vannak olyan emlékek, amik nem akarnak csupán egy ember fejében élni, ezért búcsúajándékokat hagynak. Tudtam, hogy 2-3 nap múlva fogom megkapni én is: egy szivárványszín lüktető duzzanatot. Nem egészen egy hétig szó szerint lábon fogom kihordani azt a jóleső fájdalmat, amit a folyók, patakok keserédes látványa oltott erekként belém. A sáska még a falon van, és biztos vagyok abban, hogy most éppen minden párhuzamos univerzumban menekülök és válogatottan káromkodok.

Reggel fogok egy almát a kezembe, nem mintha egészségesen élnék, csak megőrzöm azokat a dolgokat, amik pont beleillenek a tenyerembe. Időről időre "kipázlizom" magam. Talán nem is hiányzik semmi, talán ez is csak amolyan fiatalkori dac, hogy ezt nem akarom szeretni, biztos máshol, máshogy jobb lenne.
A kislábujjamon koppan. (Miért mindig a kislábujjon?!) Próbálok ilyenkor nem belelátni dolgokat, mint amikor véletlenül eldugok magam elől dolgokat, de... Kapható lettem volna arra, hogy a kezem és én megbeszéljük a problémáinkat, hogy hogyan lehet, hogy elfelejti, hogy éppen tart valamit és csak így, szerda reggel hat óra negyvenkilenc perckor hirtelen elejtem magam?

Vannak dolgok, amik egyszerűen lefelé vágynak?

Eleinte felteszem a fejhallgatómat, csak hogy tompítsa a zajt - elvégre ez itt Budapest, az introvertáltak fellegvára, néhány részegen és bolondon kívül nem kell félni attól, hogy megszólítanak -, később hátracsúsztatom a tarkómra, és próbálom elképzelni, hogy a kutyákhoz vajon milyen gazdák tartozhatnak. Ahogy leszálltam, megvilágosodtam: egy Damjanich utcai pisifoltban megláttam Trumpot.

Esténként bogarak zöngésétől és tücskök ciripelésétől vibrál a ház - nem szólt nekik senki, hogy ez a belváros, hiába dzsungel, de betonból van. Beférkőznek az éjjeli csöndbembe, akár egy titokban üzemelő kerti öntözőrendszer aszály idején.
Izzadok, úgyhogy betakarózom.

Sötét utcákon sétáló lányok légszomja vagyok.

Kinyitom a szemem, a ház elé csusszanó trolin bemondják a megálló nevét hosszú idő után. Hajnal öt óra lesz. Tudom, mert hiába várom a harangszót.

2018. július 18., szerda

MELEGEDŐ SZUSZÉK

A huszonharmadik születésnapomon gyertyafújó sóhajokkal konstatáltam az elkészült áfaanalitikáimat, kapcsolgattam a szobákban a klímát és arra a kádnyi kihűlt vízre gondoltam, amiben ilyenkor a módszeresen lubickolok.

Három csigolyámat a gyönyörű új szekrény ajtajának feszítettem, a hajópadlóra hajtogattam egy kék pokrócot és a kádnyi kihűlt vízre gondoltam.

Át akartam menni a zebrán, de annyira fújt a szél, hogy meg kellett kapaszkodjak egy kopott zöld póznába, ami elválaszt minket gyaloglókat az autóktól. Nem tudom, miért kapaszkodom még mindig. A szél különben is csak a fák valamiféle szocialista összeesküvése, a susogás igazából egy váll mögül jövő, homályba fúló végtelen morgás, amely állandó sietésre sarkall.

Már egy skót felföldön vagyok, itt nincsenek felhőt csiklandozó ágak, csak néhány nagyra nőtt fűcsomó, itt már nem lehet elbújni. Te sem tudsz, de a membrán nélküli hangok sem. Itt minden egyenes, őszinte.

Mielőtt kijövök a fürdőszobából, mindig lekapcsolom a villanyt és csak tapogatózom a sötétben a kilincset remélve minden mozdulatomban. Újabban elkezdtem attól félni, hogy egyszer kinyitom az ajtót, és a konyhában is az az áthatolhatatlan sötétség vár.

De ilyenekre nem gondolok, hiszen szülinapom van, kaptam ölelést és vállveregetést, éneklést és szemüvegtisztítót. Egy idő után már nem lehet kádnyi kihűlt víz.

Ha fúj a szél, én már kapaszkodom.

2018. május 19., szombat

KARDIOLÓGIAI KÖNYVJELZŐ

Nem hittem, hogy létezik még egy OLYAN zöld pad, mint ANNAK idején, ráadásul egy cseresznyefa alatt. Minden musical így kezdődik. Visszaemlékezés fekete-fehérben vagy szépiában AZOKRA az időkre, mikor még nem volt Erzé, nem volt Ázsia, csak a depresszió és a kilátástalanság. Most már legalább párban járnak.
EZ az a zöld pad, amely túlélte az EU szabványokat, a játszótér és közterület átalakításokat, talán az utolsó kapcsa a tájnak a gyerekkoromhoz, a dombokat, fasorokat és a fehér kerítéses házakat kivéve.
A két pőre csupasz fémpad, melyek titkos beszélgetéseket, és süldő kori szívettépő csalódásokat asszisztáltak végig, pőrén, kiégve néztek egymással farkasszemet. Már rég nem gondoltak, csak üreges támlával bámultak a másik felé; várták az utasításokat. Mintha egy színdarabot néztem volna, csak bosszantóan nyitva hagyták a befejezést. Sosem szerettem azt, hogy "mindenki gondoljon ki egy szerinte megfelelő véget", mert az enyémben mindig tragédia lett és ezt nem tudtam elviselni.


A vonaton leült velem egy düddő srác, akit valószínűleg akkor engedtek ki életében először az intézetből (egyetemisták osztálykirándultak), mert az emberünk annyira örömködött a táj láttán ("Nézd, itt ilyen rétek vannak. És ott? Úúú, azt nézd, de hosszú!").
Én az árokban könyöklő kisfiúkat és egy hintázó szőke kislányt néztem, aki fogatlanul integetett a vonat után. Talán azt hiszik, hogy az egy jobb hely, ahova mi megyünk. Mintha tartanánk valahova. Mintha bármikor is tartott volna bárki is bárhova.
Az ínyem lüktet, és próbálom elterelni a gondolataimat arról, hogy én leszek az első ember, akinek a torkán akad a mandulája és meghal, ezért egy púder színű jersey inget nézek és a köldökön pihenő, összefonódó kezeket.
Arcot nem.
Arcot sohasem.

2018. május 8., kedd

SOK HŰHÓ AZ ALMÁS-FAHÉJAS HUZATÉRT

   A Citadella bevehetetlennek látszó falának tövében telepedtem le, görnyedt háttal, mint a bujdosók, akik már menedéket sem mernek kérni. A hozzá vezető útszéleken félig elfújt pitypangok figyeltek oldalra döntött fejükkel: a szellőcskék arrafelé játszottak, csak még nem volt elég nagy a tüdejük hozzá. Egy kuka mellé dobott PET palack teteme fölött varjak viaskodtak. Néha kinéztem magamnak kevésbé erős vádlijú párokat, és illendően lemaradtam követtem őket az ösvények hálózatán. Volt, hogy nem volt más, csak én és a 45 fokos emelkedő. Egy Camino-járt barátnőm jutott eszembe, ahogy a teraszon ülünk és a fröccs buborékjain át hallom a hangját: bármit, csak lejtőt ne.
   Köszöntöttem a hegy-szellemét, ha még nem keresett ő is magának új csúcsokat, és kértem, hogy mi most legyünk jó barátok, senki ne akarjon darazsakat uszítani a másikra.
Biztos voltam benne, ha kinyújtom a kezemet, meg tudom bökni a napot, de inkább hagytam, el volt foglalva a rengeteg árnyékkal. Azt hittem, zebracsorda vágtat a lapockáim irányából, de csak a vér dübörgött a fülemben. Egyre gyorsabban kaptattam, és egyszerre gondoltam azon, hogyan fogom elmagyarázni a mentőhelikopternek a koordinátáimat, mikor majd szívrohamot kapok, és azon, hogy én téged értelek, csak a legyeket hessegetem, amik inni akarnak a bőrömön gyöngyöző verejtékből.
   A meleg megvacogtatott, és a téllel sziámi ikerré növő reménytelenség kezd lassan fodrozódni, mikor 3 zokniban alszol és már nem emlékszel, nem hiszel benne, hogy eljön olyan idő, mikor puszta illendőségből takarod be a huzattal a derekad. Nem, ezek csak mesék, ősi legendák, amiket esténként mesélnek a szülők, hogy megtörjék a csendet.

   Egy lóhere ágyás mellé telepedtem, a köldököm körül hangyák adták elő a legújabb akrobataszámukat. Apukám, bárhova vetett minket a sors, mindig talált a talpunk alatt rogyadozva egy viharvert négylevelű lóherét. Nem szólt semmit, csak ujjai között forgatta, mintha csak egy rozoga helikopter rotor lenne, amely bármelyik pillanatban elindulhat, hogy elrepítsen minket a szerencsénkhez. De ez nem strand, és nem is a nyár, csak valami demo verzió, amit megrendelhetünk 999-ért.
   Remélem Kosztolányi megbocsát, hogy táskára nyomott arcán feküdtem, de ő is megirigyelte volna a parkban gyakorló kötéltáncosokat, akik ugyan csak pár arasszal voltak a fű hullámzó tetejétől, mégis, úgy jártak-keltek, hogy elhittem, ez nem vicc, ez itt most élet és halál mezsgyéje.

   Vajon (párolva), ha több zöldséget eszem, a félelem nem fog többé mellém hencseredni, hogy fűszál-hangszerén Léthében mosott emlékeket teregessen elém?

   Csak azt a térképet tudom olvasni, melyet a fák kérge a nekik dőlt hátakba nyom.

2018. április 1., vasárnap

KI GOMBOSKODIK RÓLUNK?

Még együtt ültünk a gangon és hallgattuk a szavainkon kopogó esőt, de már arra gondoltam, hogy pár óra múlva egyedül leszek. Eddig sohasem ünnepeltem egyedül, legfeljebb magányosan. Szeretem az esti esőt nyitott folyosókról csendben figyelni, mert nincs lámpa az udvaron, ami megvilágíthatná, akár egy kulcslyukon át leskelődnénk utána, nem, csak egy másodlagos impresszió, csak feltételezem, hogy ott van, miközben lehet, hogy isten csak nem tud aludni, és az ő magnójából szűrődik le hozzánk ez a zene.
Igyekszem nem elesni a pasztellre kopott padlón álló üvegben, igyekszem elkerülni a pillantásommal a lábtörlőket, amikre - megkockáztatom - generációk szennye és lombváltások emléke ragadt rá és közben a gombjukat vesztett ágynemű huzatainkra gondoltam, képtelen lettem volna látni, ahogy a hímzett lepedőre kiloccsan egy párna agyveleje.

Azt mondtad nekem, ha nagyon megijednék, csak üljek le, és remegjem ki magam, ne akarjak megnyugodni, csak remegjek és remegjek, amíg lassuló reszketéssé, búgó rezonálássá és végül fáradt nyugalommá nem válok.
Tegnap estig nem is tudtam, hogy háborúban vagyunk.
Az egyikünk virraszt vagy éberen alszunk, állandó készenlétben, várjuk a szörnyű híreket hozó telefoncsörgéseket, ha sétálunk, a kezünk folyton ökölben és bármikor megtöltünk 4 perc alatt egy táskát az életünkkel.

Úgy érzem, a honvágytól egészen lesoványodtak a gondolataim, el nem múló éhség gyötri a dimenzióimat, nem tudok semerre elmozdulni, mert a lábaim mézzel, a kezeim málnaszörppel vannak bekenve. Hova ragadok legközelebb.

2018. március 23., péntek

ILYEN LEHETETT BROOKLYN

Ebben a szobában csak horizontálisan létezem, ez itt a laposföld.
A lapockáim közé szorítom a gyapjú takarót, és hagyom magam süllyedni, majd emelkedni. Helyettem lélegzik az ágy. A földig érő függönyöket körüludvarolja a fűtőtestekből áradó, plafonhoz siető forró levegő.
Az egész testem lüktet. Nem lehet, hogy az artériáimból jöjjön ez a heves áramlat. Vajon az ágy szívére telepedtem? Pedig a jobb oldalon fekszem. Mondjuk nem vagyok jártas bútor-anatómiában.

Egy tévécsatorna szezonálisan ismételt filmje vagyok.

Kerülgetem a foltokat a járdán (olvadó hó vagy talán vizelet), keresem azt a titkos helyet, ahonnan az emberek mindig hatalmas pizzaszeletekkel jönnek ki, pedig már semmi sincs nyitva. A figyelmemet leköti, hogy féljek a saját sóhajaimtól, amit a vállam mögül jövő baljósló hörgésnek vélek; csak egy egér csipegeti a morzsákat a földről -- egy részeg a szétszóródott cigarettákat.

Szekrénnyel eltakart mozaikablak.