BABICZKY

mért nem béke vagy uram

miért vagy tűzszünet

KINEK A PSZICHOLÓGUSA TUD MINDENT RÓLAD?

pesten mindig csak turista leszek

egy újságpapírra vetkőztettem le az ebédre szánt padlizsánt. szégyenlősen néztem a lila háncsokat. az öröktől élettelen vagy már holt dolgok sorsát valamiért mindig is jobban a szívemen viseltem. lassan felkockáztam egy sárga tálba a szivacsos zöld húsát, és besóztam. a kezemmel kevertem össze, hogy mindenhova elérjen a fűszer. tegnap is a körmöm melletti bőrt tépegettem és rágtam, amíg felszínre nem került az én szivacsos vörös húsom. a sószemek ezeket a kis réseket találták meg, ahol én állok pőrén a világ előtt. azt sem éreztem, mennyire mar, egyedül az ujjvégeim lüktetése üzent.
elindítottam a mosógépet. apu megkapta a halott nagybátyja néhány ruháját, amire a macska rögtön rá is akart feküdni. hamarosan 50 éves, és mintha a levegőben vibrálna az a kimondatlan kérdés, a félelem, hogy vajon mikor fog elárvulni.
eszter dédi, akiről a nevemet kaptam is így, cukor nélkül itta a tejeskávéját, amit egy kiskori bohócos kétfülű bögréből kortyolgatok. nem tudom, hogy belém akarnak-e látni valakit, de nem számít, mert az előző életeim úgyis a lelátón ülnek kifejezéstelen arccal, és figyelik, ahogy birkózom az árnyékommal.
az evési gondokkal kezdjük megszokni egymást. olyan jó illata van a mosószernek és az öblítőnek, hogy legszívesebben meghúznám a kupakot, amibe a rózsaszín szirupokat töltöm. inkább csak nyelek egy nagyot, és sóvárogva berakom a mosódobba. a kísértések szembejönnek, a fodrászom is krémes tejszínhabot ken a hajamra, ahelyett, hogy kiskanállal elmajszolnánk, így nyújtva az élvezetet. behunyom a szemem, és a számon veszem a levegőt. úgysem tudom megtölteni a tüdőmet.
valahol messze akarok élni, ahol egész évben kellemesen meleg van, és radiátor sincs. mert ahol hideg van, ott van a pokol. vagy legalábbis egy kihelyezett intézete.
néha kiesnek a kezemből a dolgok, főleg a tollak, könyvek és poharak. megállíthatatlan zuhannak a törtfehér kőpadló felé. egyszer össze fog törni, mint a csigák háza, amikre a domb tetetjén lévő ovisok ugrálnak az udvaron. hallgatják a talpuk alatt kipukkanó puha testek szimfóniáját.
azt hiszed, ha más is megtudja, akkor könnyebb lesz, vagy igazzá válik? álarcot raksz ránk, és kitalált neveket bemondva rázunk másokkal kezet. az alma visszakéretőzik a fára, és nem tudunk aludni a reggeli holdsütéstől.

DE TUDOD, BIZTOSAN MEGALKUSZUNK

vegyes fogadtatást kapott az a tény, hogy éjjel, az emeletes buszok mellett már látszódik a lehelet. egyedül a kisgyerekek élvezik, mert a ropival cigizés új szintre emelkedik, de a hörghurutos sárkányok és az induló gőzmozdonyok száma is megszaporodik.
állok, és figyelem őket, ahogy talán a hidegtől az arcomra deresedik a vicsor. nem tudom, hogy jól leplezem-e, hogy a pánik ipiapacsot játszik a bordáim között. rátalál a csigolyáimra, és fel-alá kezd futkosni rajta, mint yggdrasil törzsén a hírvivő mókus. a velőmben felolvad a vízesés.
tengervízként szivárog a hám alól a sós veríték.
nem hiszem, hogy jó ez így, már olyan sincs, aki megbüntetne, ezért a párna melegebbik oldalára fekszem, és a takaró gombos végét húzom az államhoz.

háromkor felriadtam, mert nem szólt zongoraverseny a bartókon, különben is meleg volt, kinyitottam az ablakot, de az aszfalton az árnyak önmagukkal üzekedtek. próbáltam nem arra gondolni, hogy valaki talán épp most szül meg egy méhlepényt. soha nem lesz tökéletes csend, érzem, ahogy a hasamban lüktet az ér.
a könyököm mögül jön a fény, különben sötét van, mint az ember szívkamráiban.
szögek fúródnak a "megtelt" táblába

HBD, RIMBAUD!

Azóta egyre fürdök a roppant tengerek
költészetében, melybe csillag csorog és béke
s nyelem e zöld azúrt…

AKIK KÉSVE JÖNNEK ÉS HALKAN KOPOGNAK

a combomon járta a saját ütemét a nejlonzacskóba rakott paradicsom, miközben ugráltam lefelé a lépcsőházban fokról-fokra, lehetőleg a repedésekre lépve. napok óta ez a tompított pirosság volt az egyetlen szín, amit a foltos aszfalt látott.
van egy kanyar a házunk mellett, amit végigkísér egy fasor. az allé korai lombhullásban szenved, mert minden évben, ahogy véget ér a kék nyár, és a hajnali pára himlőként bepöttyözi az autók tetejét, a tagjai megkezdik a sárgulást, barnulást, vöröslést, és mikor a többi fa a naptárt nézegetve ijedten a koronájához kap, hogy behozzák a lemaradást, ők addigra városi avarral borítják be a járdát. emelt fővel megyek végig ezen a vörös szőnyegen, nekem zörögnek a száraz levelek.
azok az üzletek jutnak eszembe róluk, amik már szeptember végén elkezdik felkészíteni a vásárlókat a karácsonyra. a 3 éve újracsomagolt csokimikulásoktól ments meg, uram, minket.

a felhők ránk szemetelnek, keressük a óvóhelyeket, a pláza előtt cigarettázók összetömörülve egymás szájába fújják vissza a füstöt, mint amikor a víz alatt "lélegeztetnek" valakit. egy pocsolya közepébe lépek, és magamra húzom a csuklyát. úgy érzem magam, mint a lovak, akik szemellenzőt kapnak, én is csak egyenesen tudok menni, de elfog a rettegés, hogy ezt mások is tudják, hiába fordítanám akár csak oldalra is a fejem, csak egy szürke bélést látnék. a csípőmhöz szorítom a táskámat.

nem vagyok ideges, csak nem értem, miért az utolsó pesti bérletem még mindig a könyvjelzőm, és hogy nem lehet még teljesen elcsépelt az eiffel-tornyon megkérni valakinek a kezét. a kézműves meggyes sörből már kiment az összes szénsav, és a márványkuglóf csak harmadszorra sül meg. kaparom, rágom a körmöm melletti bőrt, talán kesztyűt kéne hordanom. a könyvtárban egy kislány gerillatámadást indított a lábam ellen valami mondókáskönyvvel, egy kisfiú lehurutusköhögött, eszembe jutottak az eddigi on the spotos születéses részek, és hirtelen nem éreztem égető szükségét, hogy majdan hozzájáruljak a fajfenntartáshoz.

ki kéne fúrnom az oldalamat ahhoz, hogy kapjak levegőt.

FÜGGÖNY MÖGÖTT A LÁMPA FÉNYE

 a szúnyogháló lyukacsain át leskelődtem, és próbáltam kitalálni, hogy vajon a földre úszott felhő megkönnyebbült-e már, vagy csak a levegő rezeg a visszaverődött sóhajoktól.
meditálnom kéne a függvényeim fölött, ha akarok jövőre pszichológiát, és tervezgetnem kéne, ha nem akarom, hogy befelé kunkorodjon a lelkem. mintha opálból vagy tejüvegből lenne a sorsgömb, de tulajdonképpen tök mindegy, mert úgyis csak a kinti időjárást mutatná, a dermesztő ködöt.
statikus mozgásra és monoton gondolatokra vagyok képes, olyan oknyomozásokra, mint hogy vajon a szoba melyik féregjáratából került köménymag az ágyamra, és hogy vajon mennyire jelzi azt, hogy ideje lenni kiporszívózni a szobámat.
mások azon törekednek, hogy minél jobban kilógjanak a társadalomból, a nonkonformizmus láthatatlan (egyen) skarlát betűjét varrják a ruhájukra, miközben én azon buzgolkodom, hogy minél jobban hasonlítsak, ne legyek egy idegen tárgy, amit kilök magából a gazdatest. nehéz nem összehasonlítgatni az életeket, mikor mindenkit befogadott a pesti egyetemi lét, még a nálam fiatalabbakat is, én ellenben sírva fakadok a fáradtságtól, ha másfél órán át kell plakátokat ragasztgatnom és tűzdelnem a veszprémi iskolák parafatábláira (bár érdemes, mert tele vannak aranyos portásnénikkel, akikkel együtt térdelhettek az oszlop körül és beszélgethettek a rejtvényújságok vicceiről).
mintha zálogba adtam volna a testemet, és most nem tudom meg/kiváltani. a ház mindig nyer.

(igazából csak arra vágyom, hogy hajnali negyed háromkor megosszam valakivel azt a konteómat, hogy geraldine chaplint és két mara-t igazából jane goodall hozta magával egyik útja során)

mintha megint életveszélyesen vékony lennék;
akkor éreztem utoljára ennyire a csontjaim súlyát.

×

kiszaladtam jógáról, mert a kicsavarodott testek csak egymás elől szívták el a levegőt. beléptem a mosdóba, de megpillantottam a kagyló alján heverő hajcsatot, és elszomorodtam, hogy minek erőlködni, amikor úgysem kerül fel a "furcsa dolgok, amiket beleejtettek a vécébe" toplistára. az aláírások gyűlnek az ajtón, a lámpák kitartóan búgnak. nem nézek a tükrökbe, inkább a csapra pillantok, amin a megtermékenyítés óvodai változata zajlik: egy kék szappancsík fut a szűrő nélküli lefolyó felé.
a hideg falnak vetem a hátam, és hallgatom az épület morajlását. egy kislány a vaskorlátot ütögette. mintha egy óriás hangvillával játszott volna: figyelte, hogyan szalad emeletek át rajta a remegés. a kicsi teste egészen belerezgett.

de én még fent vagyok, és égetem a lámpát
csak isten alszik

SZINDBÁD

"...vannak olyan járású nők, akik még a legnagyobb magányban is úgy mennek, mintha ezer és ezer szem figyelné őket - ezek a nők a nagyvilágnak, az embereknek, a külsőségeknek élnek, szörnyethalnának, ha az utcán elszakadna a harisnyakötőjük... De vannak nők, akik magukban járnak még akkor is, ha majálison vannak, ha tisztelgő gavallérok kísérgetik őket a déli korzón, ha epekedő lovagok követik őket, ütemes lépteiket ugyancsak az ütemekhez igazodó léptekkel: - ők a zárt járású nők, akik a maguk egyéni útjait járják be a földön, akármit mond a világ... Elmennek a legszűkebb sikátorokba is, nem félnek belépni a leggyanúsabb házakba, szívdobogás nélkül mennek végig kanyargós folyosókon, ha a Szerelem éppen ott várja őket."

ARRIBA, ABAJO, AL CENTRO Y AL DENTRO

gondoltuk Borbálával, csinálunk egy sztárfotót fél háromkor, amin frissek vagyunk és fiatalok...
de aztán meguntuk

az eötvös koleszban hangosan csapódnak az ajtók, és magasan laknak az emberek, de lehet szoba-bakelit partikat csapni, kezdetben minőségi pink floyd válogatással, de a feles pezsgők után előkerül a bergendy aranyalbum is, amire remekül lehet sminkelni a "menj pizsamában az alagsori kocsmába" estére, ahol, ha szerencsések vagyunk, együtt limbózhatunk a francia lektorral.

de ahogy a hajléktalanok kéregetős szokásai, olyan változatosak a kollégiumok, a gellért-hegyről borkóstolásra lehet menni, vagy inkább jody reynoldra prince of persia-t játszani és szójaszósszal enni a húslevest.
a gangon túlnyúlik a borostyán, és egy fehér bokazoknis fekete-narancs foltos macska kaparászik az udvar kövei között.

az árnyékok hosszúra nyúlnak, mint a bűnnek, az asztalokon pohárnyom, pinceklubból commitments soul, kanadai fiúk csocsóznak, motorosok döfik halálra a dohány utcát álmában, és azon gondolkozunk, hogy ez vajon egy múzeum a hotelekről, vagy egy indentitás-zavaros hotel, amit múzeumnak hívnak.

utántölthető napok, ragacsos aszfalt, a dunára úgy vetül rá az erzsébet híd, mint egy toronyugró alakja az elrugaszkodás előtti utolsó másodpercben, de ha sokáig nézed a kék hullámzását, beleszédülsz. a benzinkutakon mindig megfáradt emberek csúsztatják a visszajárót, a tarkókat pirítják az utolsó őszi sugarak.

...és beszállok az ismeretlen autókba, mert azt ígérik, hogy hazavisznek.