HÁTAMON BOGARAK

Talán önéletrajzokat kellett volna írnom, de akkor úgy hittem, hogy hiába, mert biztos voltam benne, hogy én csak abban vagyok jó, hogy téged szeresselek.

A télikertben ültünk, a te kezed füstölt, én egy hajtincsből bajuszt csináltam magamnak, és az asztalon terpeszkedő hatalmas, robosztus dunsztos üveget néztük, aminek a savanyú levében úgy lebegtek a kovászos uborkák, mint a formaldehidben ázó, tanulmányozásra váró emberi ujjak. Te arról beszéltél, mennyire lenyűgöző, hogy ez csak ennyi, itt fog állni az asztalon, és majd a napfény mindent elintéz; hogy milyen jó lesz nyáron a kerti paradicsommal megenni a tükörtojás és a pirítós mellé, vagy meginni a pincehideg levet. Arról győzködtél, hogy a hűtő és a pince hidege között mekkora a különbség, olyan elmerülten, ahogy a lassan száradó ruhák szagát próbáltad velem megértetni.
Bólogattam, hümmögtem, ahogy szoktam.
Ahogy az üveget bámultam, csak a nagymamámra tudtam gondolni, hogy most ő is biztos az erkélyre rakosgatná az uborkákat a harmadekkora "lombikokban", de már nem fogja, mert már nincs.
Nincs, nincs, nincs.
Az a fajta pánik fogott el, amit utoljára alsós koromban éreztem, mikor egy délutáni úszás óra után nem tudtam senkit felhívni, senkinek sem szólni, hogy hol vagyok, hogy jöjjenek értem. Az elhagyottak, az eltévedtek rettegése futott végig a gerincem mentén.
20 évesen a kerti padon ülve ismét 8-nak éreztem magam, aki hallja, ahogy rian az ég, leszakad, minden a vállára hullik, és betemeti egészen.

Egy izzó kő voltál a tenyeremben, dobáltalak egyik kezemből a másikba, ki akartalak hűteni, mert azt képzeltem, hogy pont beleillenél, hogy finomra vagy csiszolva, hogy majd elférsz a zsebemben is. Végül addig röptettelek, míg vissza nem estél a parázsba.

Kit hívjunk, ha ellopták a Holdat?
Kinek szóljunk, ha ebbe a sötétbe belevesztek a fekete bársonyba csomagolt álmaink?

A színházkert egyik nyírfája alatt ültem, figyeltem a mókust, aki úgy vélte, szárnyai vannak. Egy-két pillanatra én is elhittem, miközben egyik fenyőről a másikra ugrált. Pedig ha valaki olyan magasan van, ahol ő volt, akaratlanul is vonzza a mélység, az elrugaszkodáskor énjének egyik része az életért nyújtózik, de belül, valahol, ég a halál őrlángja, a vágy, hogy talán nem lett elég nagy az ugróerő, hogy talán bármelyik pillanatban elkezdődhet a be nem vallottan várt szabadesés.
Csörgött süketen a telefonod, és a sípszóra eltűnt a légtornász.

A konyhában ültünk, mert nálunk valamiért a fontos dolgok mindig azon a kb. 10 négyzetméteren történnek; épp fejtetted a rejtvényemet, míg melléd lebegve megcsókoltam a nyakadat. Akkor bizonyos voltam benne, hogy te árasztod a kerteket, árkádokat, csészeket, szódabuborékokat betöltő nyárillatot. Negligáltam a jég ízét, ami pedig nagyobb árnyékot vetett ránk, mint a napernyők, amik alatt délután ücsörögtünk.

Azt hittem, hogy odakint egy kisállat nyüszít, de csak a tüdőm tágulása visszhangzott a fürdőkádból. Habár tudom, hogy nyáron nem történhet semmi rossz, éjszaka sem nyúlnak meg az árnyékok, hiába érik el a cipőm orrát, nem tudnak felkúszni a lábamon.

Egy rozsdás vasszobor belsejében álltam, az égbe nyúló tüskék üregében, mintha egy megfagyott tábortűz titkát kutatnám. Figyeltem, hova csúcsosodnak ki, vajon melyik csillagra mutatnak, melyik halott fényre, és közben Orion és Sirius legendájára gondoltam. Lámpák glédája hidegen világította meg a fáradt várost, a vasrudak érintésétől libabőrös lett a kezem, valaki közeledett felém, és tudtam. Éreztem, hogy most végre tudok valamit. Tudom, hogy nem lesz több elbocsátó szép üzenet, hogy holnap felveszem a pöttyös ruhámat, mert ahol nyílt, ott kell záródnia is.

Te csak járj lassan.
Én addig ülök csöndesen.

LUCY IN THE SKY

A kávégép szörcsögése, a melegedő toast sütő kattogása, a gőzkarok sziszegése, a pultnál ülők sztorizása, az asztaloknál összebújók cuppogása. Kirohanok a teraszra, mosolyogva megállok, és érzem, hogy minden limonádés pohár koppanásával kilyukad egy vízhólyag a lábamon. Csak a szememet csukom be egy percre, arcomba csap a huzat, az udvaron zörögnek az összesöpörhetetlen falevelek.
Egy kivilágított üvegtartályba vagyok, olyanban, amiből a bűvészek szoktak csodás szabadulásokat végrehajtani, de egyben kívülről is látom magam, ahogy az üveglemezek nagyítóként funkcionálva nem láttatnak mást, mint a csukott, szivecskésen ívelt számat és a hideg szemeimet, még az orromat sem. Megint a tartályban vagyok, egyre több buborék száll ki a tüdőmből, és rettegve konstatálom, hogy a tartályt még egy nagy üvegfal zárja körül, és a kettő közti űrt valamilyen köd, talán szárazjég tölti ki. Sárgás borongásban világít a folyadék, belekiáltanék, kiereszteném az összes buborékot, de akkor meglátom, hogy valaki a külső üvegfalat dörzsöli, mint esőben a párás kocsiablakot, hogy egy kis kémlelőlyukat tisztítson meg magának. Csak a csuklóját látom, ahogy próbálja törölni a sima felületet, de tudom, hogy hiába, a szublimáló szilárd céókettőn lehetetlenség átlátni. Benézek mégis a kis kémlelőlyukon, a hatalmas száj továbbra is csukva van, azok a hideg, kifejezéstelen tekintetek ugyanúgy pislogás nélkül merednek rám, és már nem tudunk mit tenni.
Kinyitom a szemem, rád nézek, és az addigi legőszintébb mondat szakad ki belőlem: fára akarok mászni. Egymás mellett lépdelünk, keressük a tökéletes fát, de tudom, hogy itt nincs ilyen, nem hallok a szívdobogásomtól, mert egyszerre vágyom és félem, hogy a kézfejünk külső oldala a másikéhoz érjen.
Az elmúlik és az engedd el mind értelmét veszti, kiüresednek, megfakulnak, elkopnak, szétcsócsálták őket, a maradékok abálva lógnak a könyökünkről.
Mintha rátaláltam volna az ösvényre, de a fatörzsekről lemosták a jeleket.