2013. október 29., kedd

repüljünk casablancába

túl közel állok és önmagukba folynak a képek
el kéne menni robert capa kiállításra és loknikba kéne hordanom a hajam
eperbort iszom és exupérytől olvasom az ember földjét, amitől pirul az arcom, mert a gyönyörűen megírt soraival eléri, hogy elszégyelljem magam, a problémáimat kiszelektáljam és lefújjam tizennyolc év porát az életemről.
fárasztanak a kamaszos "őrültségek" és "merészségek", de ez nem is olyan, hogy én most felülemelkedem, miközben egy karosszékben üldögélve lögybölök egy pohár whiskeyt, hanem hogy a belső és a külső világomat megtanítom, hogyan éljenek szimbiózisban, és úgy érzem, hogy valami nagyobb részévé válok. és igyekszem nem engedni, hogy a mindennapok várat építsenek fölém és otthagyjanak szó szerinti kilátástalanságban. de ha ez mégis megtörténne, akkor henri guillaumet-ra gondolok, aki arccal feküdt a hóban, majd felállt és tett egy lépést.. majd még egyet...
nem is tudom, hogy vannak-e hősök. mert ők is azt mondják, hogy ugyan, ezt bárki megtette volna, majd a hallgatóság magába mélyed és rágja a szája szélét, hogy ők aztán nem. pedig ez tényleg, hogy a pillanat hozza, elhitethetjük magunkkal, hogy tudunk előre tervezni, hogy ismerjük magunkat, a reakcióinkat, de úgy vélem, hogy nem igazán kell ezen meditálni, meg ilyen nagy önfelfedező-túrákat csapni, mert nincs értelme, úgyis lüktetve változunk.
eláraszt megint ez a mindenség-érzés, ami már szinte nirvana, de nem ez a "szippantsuk ki az élet velejét, mert fiatalok vagyunk és múlandók", hanem hogy egyelőre megbékéltem a létezés tényével és vitathatatlanságával. talán ez az első lépcsőfok.
szeretnék húsz fokot és zörgő avart a talpam alatt, hegytetőről ellátni a végtelenbe, laposakat pislogni, és mélyeket lélegezni.
nem vágyom sokra,
csak békére és nyugalomra.
de főleg biztonságra. amit senki és semmi nem adhat meg. erre rájöttem. ezért fogom futni az állandó köreimet, ezért fogok sírni és csapkodni poharakat a falhoz, a mellkasomat fogva és ordítva, hogy nem érted, hogy fáj.
és valószínűleg ezután is könyveket tudnék megtölteni az ebből adódó nyomorokkal és kérdésekkel, de bejegyzéseket mindenképp. és minden bizonnyal fogok is. de úgy érzem, hogy ez a mostani életszakaszom alfája és omegája.
nem tudom, hogy én választottam-e, hogy rettegésben éljek. de guillaumet-ra gondolok: először csak egy lépés.. majd még egy...


2013. október 27., vasárnap

×


let me live that fantasy



azt hittem, hogy a nap eseménye az lesz, hogy újranézzük a brazilt, miközben istenítjük terry gilliamet, de lekörözte az óraátállítás és a vele jött hajnali vallomás, és most megtaláltam apunak a harminc éves, gimis téli tollkabátját, amibe jóesetben hatszor beleférek, de megy a hajamhoz, ami aztán eldöntötte a kérdést.
most talán rendben van minden.
kopp, kopp, kopp.


2013. október 23., szerda

our great depression is our lives


sodródom az napokkal, a szerelem és a kultúra kitölti a körülöttem lévő légüres teret, miközben úgy élünk, mintha csak mi lennénk a világon. azt mondják, nyaralunk.
ültem hajnali négykor egy random konyhában, támasztottam a homlokomat, lorde-t hallgattam, és éreztem, mint a pacsirtában, hogy a lelkem befelé kunkorodik. nagyon hideg volt, és a mellkasom szokásos módon ólommal töltve. nem szabad hagyni, hogy bárki is hozzászokjon az egyedülléthez, vagy hogy azt képzelje, hogy mindent egymagának kell megoldania.
nem, nem, nem.

ambivalensen tekintek az életre, és amerre visz a lábam, keresem a paradoxonokat. majd rájövök, hogy szép az élet, amikor úgy kezdődik egy matek feladat, hogy: "juliska egy ultramodern mézeskalács ház padlásterében lakik", vagy amikor nagypapám megkérdezi, hogy: "mi az a skrillex?"
vagy amikor megkaptam a meyertől kapott táska-csomagot a levélkével együtt.

az elmúlt napokban, hetekben úgy érzem magam, mint az insomniás edward norton. már nem is kérdezem meg igazából, hogy ez most tényleg a valóság-e, úgysem hinnék senkinek.
még mindig nem sütöttem meggyes lepényt a másodikon lakó néninek, aki múltkor a lépcsőn feljövet arról panaszkodott, hogy harminc évig vezetett virágboltot, és most magányos. önzőnek érzem magam.
nem tudnám definiálni a gőzölgő érzéseimet, talán már mind el is illant.


V A L A M I     F O L Y T A T Ó D I K



2013. október 19., szombat

ady


Vad szirttetőn mi ketten
Állunk árván, meredten,
Állunk összetapadtan,
Nincs jajunk, könnyünk, szavunk:
Egy ingás és zuhanunk.

Véres hús-kapcsok óvnak,
Amíg összefonódnak:
Kékes, reszkető ajkunk.
Míg csókolsz, nincsen szavunk,
Ha megszólalsz zuhanunk.



2013. október 12., szombat

delírium

én vigyáztam a valaha volt legaranyosabb két kiskölökre, akik attól függetlenül, hogy másfél, valamint két és fél évesek, mégis az egyik legértelmesebb és legelképesztőbb kis micsodák kerek e világon
a kisebbik még nem is beszél, ennek ellenére jobban megértettük egymást, mint  a "korombeliekkel" szoktam. ez nem tudom, hogy jó-e vagy sem, de az igen, hogy otthon örömtáncot jártak.


annyira imádom a magyar tanárnőmet, hogy nem tudom szavakba foglalni. ha eltöltenéd vele te is azt a két órát, garantálom, hogy az enyémhez hasonló, távolba meredő, átszellemült arccal törted volna magadnak az utat a lépcső felé.
az részletkérdés, hogy kezdi megszerettetni velem adyt, akitől eddig bojkottáltam az olvasást, de most sikerült rávennie, hogy nekiugorjak az új versek kötetének.
ó, kedveském, ha ott lettél volna, amint belibbentünk az elsötétített kétszázhármas terembe, és elkezdett csak nekem festményeket, rajzokat, fotókat vetíteni; amilyen beleéléssel magyarázta, hogy milyen is az impresszionizmus, az expresszionizmus, kitértünk az egyik kedvencemre, a pointilista képekre, de jött a szecesszió és vele klimt, valamint sokkolódtam schiele munkáitól.
nem akartam, hogy megszólaljon a csengő, mert végre valaki hozzáértő mesélt nekem.
éreztem, ahogy lüktet a lelkem
és szeretem azt is, hogy mindig ráébreszt a dolgok komplexitására, hogy nem szabad fekete-fehérben látnom a világot
kivételek persze mindig akadnak
ja, és tervezem, hogy beszabadulok a könyvtárba és az összes mitológiás könyvet kiveszem. kezdem a keltákkal. 
fuckthisshit, elmegyek művtörire

---

úgy akarom kezdeni, hogy: "figyeljetek, most elmondok egy titkot"
sejtelmes somolygások közepette
epres csoki illatával körüllengve
de nem árulhatom el. neked kell rájönnöd.
jól figyelsz?


most hagyom magam beleragadni az undorító, rózsaszín vattacukor-felhőbe
nem tudom, hogy mikor kezdődött és hogy meddig tart, talán holnap kisírt szemekkel fogok ülni egy tekila vagy egy rumos pohár fölött, és mérges leszek magamra na meg a naivitásomra
de ezt akartam nem?
pedig még mindig próbálkozom saját magamat szabotálni, kételkedni, és nagy valószínűséggel sosem fog lehámlani rólam a szarkazmus-irónia-cinizmus szentháromsága, amire egyszer felesküdtem


sohasem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz dolog engedni, hogy valaki új ember közel kerüljön, vagy elfogadni, hogy valaki kedvel, neadjisten még szeretni is tud(na).
a megoldás: nem szabad gondolkodni, maximum angol és matek érettségi sorok oldása közben
erre nem szabad gondolni
semmit nem szabad
nem lehet mindentől félni
nyugalom, nekem sikerül



HBD, Parti Nagy!



Én, kérem, egész életemben túl akartam lenni rajtam.



2013. október 8., kedd

szöszök

gyerekszáj: - anyu, mi az a mester és mangalica?

pohárköszöntőt mondtam kettőnkre egy áfonyás somersbyvel és kerestük a csillagokat. még nem tudtam eldönteni, hogy ez tényleg most történik-e.
ja és kristófkával letáncolunk mindenkit. belefullasztom majd őket a habcsók ruhámba. ami még nincs meg.

ha felvesznek pszichológiára, akkor tuti végeznék valami kutatást a cirkuszok körében. csak azért, hogy legyen alibim, amiért ott lábatlankodom. a végén talán tag lehetnék. nagyon szép lufikígyókat tudok fújni.

tegnap este egy volt német tanár megkérdezte, hogy nem akarunk-e elmenni kecskesajt kóstolásra. mert hogy beszerzett egy kecskét. hamar elköszönt, mert aludnia kellett, hogy másnap fel tudjon kelni, ugyanis fejni kell.

bencével belebuzultunk stromae dalaiba, és már fapados repjegyeket nézegettünk berlinbe, brüsszelbe, zürichbe és franciaország szerte.

vanezígy.

2013. október 6., vasárnap

narancs tea


'cause i'll tell you everything about 
being free...




sok mindent láttam már és éltem át... de a bűn és bűnhődés 3 órás fekete-fehér változatára nem voltam kellőképpen felkészülve. borbála elaludt a kanapén, úgyis csak holnap írnak, addig én a fotel háttámlájába vertem ütemesen a fejem és könnybe lábadt szemmel ismételgettem, hogy "miért?!"
de legalább tudok keringőzni.




V A L A M I    E L K E Z D Ő D Ö T T




2013. október 5., szombat

HBD, Szabó Magda!


Aki engem egyszer megkap, az megkap egészen, de azt el is veszem magamnak egészen én is, én nem vagyok se folytatás, se jóvátétel, nem tűrök se vetélytársat, sem emléket, sem álmot, egy árnyékot se tűrök el, jól vigyázzon, aki engem szeret, és akit én szeretek.


2013. október 4., péntek

---

az nagyobb durranás lenne, hogyha esténként, elalvás előtt, nem csak szimplán végiggondolnánk a nap eseményeit, hanem a másik ember szemszögéből néznénk vissza, belső kommentárjait hallgatva.
kiváncsi vagyok, hogy mi járhatott a fejében, miközben a teánk fölött veszekedtünk és tüntetőleg a homályos könyvespolcot bámultam, vagy amikor fent álltunk a világ tetején és hagytuk, hogy nap narancsszínű festékével bemázolja az arcunkat.
közhelyesek voltunk, és pont ezt imádtuk.


imbolygó köveken ugrálok a heves patak felett, és rettegek, hogy mikor csúszik ki az egyik a lábam alól, pedig nem lenne semmi baj, ha beleesnék, hiszen csak bokáig ér a víz.


figyelem a bátrakat, akik minden reggel felszállnak a zsúfolt buszra, kellemes társasággal egy étteremben ebédelnek, befurakodnak az első sorokba, elégedetten szívják magukba az áporodott levegőt, lefekvés előtt elmosolyodnak, mert tudják, hogy ma sem nyelik le a nyelvüket, a pillék nem zabálják fel őket az álmuk közepén, következményektől mentesen fel tudnak rohanni a lépcsőn, vagy csak gondolnak egyet és elmennek valahova, mert jól akarják magukat érezni és jól is fogják.


arról beszélek, hogy ez nem a valóság, hogy szorongattam frida füveskönyvét miközben dumált hozzám a csávó monoton fahangon, minden mimika nélkül, rögtön kesey jutott eszembe, hogy ezt is bedarálta az üzem.


tudom, hogy most nem azt kéne csinálnom, amit csinálok, de mintha egy párhuzamos univerzumból ébredtem volna fel, és már előre mindent megéltem -  megálmodtam, csak túl hirtelen keltem, így elillantak a lilafátylas emlékek, bármennyire próbáltam beléjük kapaszkodni.
néha megállok random helyeken, küszöbökön, járdaszegélyeken, sikátorok közepén, hogy koncentráljak, és közben ismételgetem, hogy: "mire is kéne emlékeznem?"


nem mondom, hogy másképp látom a világot, sőt, utálom, ha valaki ezt hiszi magáról. mert nincs viszonyítási alapja. inkább mondja azt, hogy: "ilyen kilátás nyílik a szemgödreimből, gondoltam megmutatom, hátha más nem tudja..."


2013. október 1., kedd

400


i’m not afraid, and i’m not alone
even if i’m dancing on my own




megújultam.

ha azt akarod, hogy változzanak a dolgok, akkor tenni kell értük.
na jó, csaltam, mert csak annyit tettem, hogy szóltam a csudáltos ellienek, aki volt olyan kedves, és összedobott egy új külsőt, amit nem tudok elégszer megköszönni neki!
és a meyernek sem, aki segített és végighallgatta a picsogásomat. (arcával nyomtatott pólót nálam lehet rendelni)
mindketten alá tudják támasztani, hogy nem könnyű velem. de legközelebb már meggondolják, hogy kivel állnak le levelezni.

csak akkor lehetnék boldogabb, ha a holnapi töri tézém ötös lenne.


dps


ma volt az éves holt költők társasága nézés
a pulzusom száznyolcan és
beleremegek a gyönyörűségbe