2014. július 31., csütörtök

ÖREGEM! - #01

Úgy vágok bele minden nyaramba, hogy egészséges vagyok, és munkavállalásra képes. A kezdeti (egy napos) lelkesedés szépen lassan megcsappan, mert rájövök, hogy ez koránt sincs így, ám hogy a sinus-görbém folytonosságát semmi se szakítsa meg, jön egy újabb emelkedő szakasz, amikor is eszembe jut az önkénteskedés, mint tapasztalatszerzés és figyelemelterelő - lélekgyógyító karitív munkalehetőség.
Így kerültem az idősek otthonába.

Amikor elkezdődött kb. 10 éve az építése, dühvel és csalódottsággal fogadtam, mert az egy szép, lankás, zöld terület volt, a domb aljában egy játszótérrel (az a régi, tipikus 2 hinta-mászóka-homokozó kombó), ahol a fél gyerekkoromat töltöttem. Ott énekeltünk hintázva ("Száraz tónak nedves partján..."), amikor én vagy át akartam a tartórúdon pördülni (ki nem?), vagy a fejemet hátrahatjva néztem a felhőtlen kék ég pulzálását. Néha úgy éreztem, hogy ha nem szállok bele, akkor minden bizonnyal össze fog roppanni, és rám fog szakadni.
Arról nem is beszélve, hogy azon a helyen "tanultunk meg" szánkózni nővéremmel, hála édesapukánknak, aki úgy tudta letaposni a havat, hogy hasizom-fájdítóan nevettünk rajta, mert olyan volt, mintha a méh társainak próbálná elmutogatni, hogy merre található a nektárban tocsogó virágos rét, de mindenképpen valamilyen furcsa "földi táncot" járt a tiszteletünkre.

Ezért mondhatni a kapcsolatunk az otthonnal nem indult zökkenőmentesen.
Amikor felépült, szörnyűlködve bámultuk a rideg, fehérre meszelt falat, ami (melodramatikusan úgy gondoltam) elnyelte előlünk az összes napfényt.
Arra sem készültünk fel, hogy egy ilyen ház felhúzása exponenciálisan növeli az öreg emberek számát, akik a járda helyett néha az úttest közepét találják a legjobb útvonalnak, amin keresztül a buszmegállóba eljuthatnak, ahol, feltolakodhatnak a fél óránként közelekedő buszok egyikére kondenzcsíkként húzva maguk után az öregszagot, amivel aztán az egész jármű belsejét kezdik kitölteni, megtörve és leszállásra kényszerítve azokat az utasokat is, akik dacolva a kockás nyugdíjas szatyrok és banyatankok okozta véraláfutásokkal, demenciától elborult és felbőszült tekintetek kereszttüzében ugyancsak fel mertek utánuk szállni.
Ilyesmi lehet az élet egy miami retirement village-ben, csak ott melegebb van. És adnak tápióka pudingot.

Két évvel ezelőtt, amikor még anyukám támogatására szorultam, hogy a szabad levegőn is tudjak sétálni, felfedeztünk egy kis átjárót a gumiabroncsokkal körbekerített "focipálya" és az idősek otthona melletti kis mező között. Rögtön vérszemet kaptunk, így aztán gyékénnyel, könyvvel és ennivalóval szabályos nyári napozó pikniket csaptunk a meghódított zöld területen. Amikor jobbra fordultunk, akkor ámultunk el igazán. Odáig csak a zord, fehér falra volt rálátásunk, ám onnan, ahol feküdtünk fűben, a belső udvarba is bepillanthattunk. Az első reakciónk az volt, hogy itt akarunk lakni. Anyu nagy szemeket meresztett felém, és finoman emlékeztetett arra, hogy mennyi mindent tett értünk, és hogy nemsokára (legalább 20 év múlva) ő is eléri azt a kort, amikor a szoknyája alól kilóg a harisnyazoknija és rúzsa mindenhová megy, csak a szája vonalára nem.
Csak bólogattam.

Ekkor kedveltük meg egymást.

MAYDAY-MAYDAY

nyakunkon az augusztus.

sajnos a pszichológiát egyelőre csúsztatom, de helyette megyek az eltére bölcsészkedni. már neptun-kódom van, és a qtérben is nyugodtan garázdálkodhatok. micsoda boldogság.
viszont ma, amikor ofőmnek odaadtam az ajándékát, azt mondta, hogy nem semmi, amit véghezvittem, hogy egyedül, itthon, betegen végigtanultam ezt az 5 évet, és habár az infó 4-es miatt nem sikerült a kitűnő érettségi, legalább dicséretes lettem magyarból, sőt, a feleletemnek híre ment, és ugyan nem vettek fel a pszichora, még így is az ország egyik legjobb egyetemére nyertem felvételt elsőre, 90 ponttal még túl is szárnyaltam. nem kellett évet ismételnem, és 3-asnál rosszabb sosem voltam év végén.
egy percre megállhatok, és végre elégedett lehetek, sőt, talán még büszke is magamra.
örülök, hogy az sms-eket az utcazene alatt kaptuk meg, amikor kezünkben ott volt a jól megérdemelt győzelmi pezsgő, és sikítva ugráltunk, egymást ölelgettük, miközben nővér a színpadon énekelt.
másnap pedig Wargesz és Vanda toppant be, hogy guns 'n' roses-ra dülöngéljünk.
valamint újra elkezdtem az önkénteskedést (ha már dolgozni nem bírok), most az idősek otthonát szálltam meg.
rengeteg inspiráló emberrel beszélgettem, könyvet olvastam és filmet láttam.

játszunk, és előfordul, hogy úgy tűnik, egyszerűen nem tudunk rosszul lépni.
de a társam nem bírja a vereséget, és az arcomba borítja a táblát.

2014. július 26., szombat

HBD, CGJ!


De ha egyedül maradunk, s leszáll az éjszaka, és olyan sötét és csönd van, hogy semmi mást nem hallunk és nem látunk, mint azokat a gondolatokat, amelyek összeadják és kivonják életünk éveit, mint a kellemetlen tények hosszú sorát, amelyek könyörtelenül bizonyítják, mennyire előrehaladt már az óramutató, mint annak a fekete falnak lassú és feltartózhatatlan közeledését, amely végleg elnyel majd minket, amit szeretünk, kívánunk, birtokolunk, remélünk és elérni akarunk, akkor az összes életbölcsesség nyomtalanul elmenekül valami rejtett zugba, s az álmatlanul hánykolódó emberre fojtogató takaróként nehezedik rá a félelem.

2014. július 25., péntek

!


Nem hivatalos tájékoztatás:
elérte a(z) ELTE-BTK informatikus könyvtáros (ANA) ponthatárát.

2014. július 21., hétfő

HJÚ BÍ MÁJ LÁVÖR

időközben 18-án 19 éves lettem
hurrá-hurrá-hurrá-hurráá
*irónia vége*

idén, valamilyen csodával határos módon, nem tört rám az a tipikus 1 hónapos szülinapi-pánik, amikor már júniusban olyan fejet vágok, mintha az almámban megláttam volna egy fél kukacot, és siratom tovatűnő ifjúságom.
előtte pár nappal tudatosult bennem, hogy hamarosan egy évvel többet kell majd mondanom, de nirvanában lebegve vártam az eljövetelét.

persze ennek ellenére nyugodt szívvel tudtam az antikvárium falának dőlve zokogni, de ez már csak részletkérdés, nem is érdemel szót.



ballagás-érettségi-szülinap kombónak kaptam két jegyet Hugh Laurie koncertre!! mivel nem bírom a tömegközlekedést, így azt gondoltuk, hogy tökéletes választás lesz (a 139-es busz sofőrjét sikerült idegronccsá tennünk, amikor úgy tűnt, mintha oda-vissza utazgatnánk, mivel kétszer egymás után ugyanott vett fel minket, a másodiknál már szitkozódva).
az 5. sor szélén ültünk a középső blokkban, így pont szemben volt velünk nővérrel. amikor kijött a régi lámpákkal, poszterekkel és asztalkákkal díszített színpadra, és a hatalmas embertömeg (amit szintén nem tudok rosszullét nélkül elviselni) elkezdett őrjöngeni, úgy éreztem, hogy a helyemen vagyok, hogy nekem most ott kell lennem, és a világban újra rend uralkodik.
a zenészektől oda meg vissza voltunk, főleg a harsonás csajtól, a dobos pasitól és a gitárostól, aki (ha jól számoltuk) 7 féle hangszeren játszott, köztük egy mandolinnal és egy benjoval.

*hugh lejjebb állítja a mikrofont*
biztos kíváncsiak arra, hogy mi fog most következni.
*egyetértő morajlás*
befog hívni egy 10 éves kisgyereket énekelni? neem. vagy a mellbimbóin keresztül fog énekelni?

ezért az emberért még az is érdemes volt, hogy fél kettőkor a buszpálya lépcsőjén kellett megbontanom az aznapi ebéd-vacsorámat, egy banánt.
mint tavaly a fal koncert.
szeptemberben attila elvisz frida kiállításra.
teljes az életem.

2014. július 16., szerda

RENDEZZÜK PORAINKAT

míg általában az emberek vásárolni járnak fel pestre, mi addig képesek vagyunk rizsfelfújttal a hónunk alatt 40 percet sétálni a százezer fokban, csak hogy láthassunk sírokat.
már előre felkészültem, hogy kihez hova kell majd bekopogni, de a szétmállott köveken árválkodó olvashatatlan parcellaszámokon kívül nem volt túl sok támpontunk.
az sem könnyítette meg a helyzetünket, hogy kurbinczky károly sírja melletti padra lerogyva sírdogáltam, azzal a szent meggyőződéssel a szívemben, hogy pest ki akar lökni magából. mit kilökni! befogadni sem akar. ezt ecselgetettem attilának, miközben átlibegtünk a nyolcadik kerület kétes hírű utcáin, és kétségbeesetten tekintgettem az égtájak irányába, hátha megpillantom az egyik ablakra kiragasztva azt a táblát, hogy: "czeglédi nagy eszter számára itt található a tökéletes albérlet, kérjük, csöngessen be, mert a kopogás nem működik". vagy csinálok majd ilyen fogadj örökbe akciót: főzök, mos(ogat)ok, vasalok, kis helyen elférek és 100 méteren alig van fogyasztásom.
szóval sikerült az összes világfájdalmamat szegény károlyom hamvaira zúdítani, majd megráztam magam, és nyakunkba vettük a kerepesi temetőt.

már többször említettem a temető-fetisizmusomat, ám ez igazán csak itt teljesedett ki, ahol bárhova nézel, vagy egy híres nevet pillantasz meg, vagy egy lenyűgöző szobrot / feliratot. az a pár óra nagyon naiv és minimalista elképzelés volt a részünkről. ha megyünk legközelebb, bérelünk egy biciklit és csinálok sok-sok képet.
vettünk hat szál rózsát, őket odaadtuk adynak, kosztolányinak, karinthyéknak, józsef attilának, szabó lőrincnek és (mivel sajnos aranyra már nem volt időnk) móricznak. de beköszöntünk radnótiéknak, babitséknak, jókainak és majdnem megölelgettük egressy béninek a sírkövét, mert olyan aranyosnak találtuk, hogy bele van ütve a szózat első sorának kottája, de nem tudtunk betelni a mauzóleumokkal és a gyönyörű szobrokkal. igyekeztem átéreztetni attilával is azt, hogy ott állunk azok mellett az emberek mellett, akikről az iskolában tanultunk, akiket csodálunk és szeretünk, akik a könyvekben olyan távolinak, misztikusnak és megfoghatatlannak tűntek. ahogy végigsimítottuk a kezeinket a bevésett neveken, akkor éreztük igazán, hogy egykoron ők is éltek, nem csak valaki kitalációi voltak. viszont elhűlve láttuk, hogy milyen áldatlan állapotban vannak a sírok, karinthyékat is szinte teljesen benőtte a borostyán, éppen csak a nevüket lehetett elolvasni, így elhatároztuk, hogy legközelebb kiskapával megyünk, és rendbe rakjuk a fekhelyeket, mert igazán megérdemlik. nincs is borzasztóbb dolog, mint az elfelejtettség.


a végére szinte csömört kaptunk a sok csodálattól, szinte egy vállrándítással elintéztük semmelweis koporsóját, átsiklottunk táncsics mellszobrán és ybl miklós feliratán, de szerencsére tudtunk csillogó szemmel mosolyogni csontváry faragott másán, ahogy a szakadó esőben álltunk az öreg platánfák alatt, amik biztosítottak nekünk éppen egy kétembernyi száraz foltot. figyeltük, ahogy a napsütötte ég ránk szakad, és pattogva leérkezik a fekete márványokra.
egyedül álltunk az egész temető közepén.
minden a helyére került.





2014. július 12., szombat

SZTRACSATELLA

édesanyukácskával atlantiszon
- avagy balatonfüred még mindig tele van fura emberekkel -
(legalább a csontos mellkasomon kívül nem látszik, hogy majdnem elfújt a szél)

POSZT--APOKALIPSZIS

nagyon nehéz lépést tartani az idővel, mert olyan, mint egy durcás kisgyerek: vagy előttünk rohan, vagy mögöttünk kullog, csak mellettünk ne kelljen mennie, a kezünket fogva. de az időre nem lehet rászólni, nem lehet megbüntetni, vagy ajándékokkal lekenyerezni, mert ezen felül a kiskölök buta és önkényesen uralkodik felettünk.

bárcsak fa lehetnék!
mutogatnám mindenkinek az évgyűrűimet, és az azokat eltorzító jeleket. az utolsó 5 kör valószínűleg kivehetetlen lenne.
nem tudom, hogy miért hagyom a fagyöngynek, hogy rámtelepedjen; a borostyánnak, hogy befusson; a szúnak, hogy belémköltözzön.
néha mégsem tudom megrázni magam, ledobva az elszáradt leveleket, hogy ennek most aztán vége!
fáradt vagyok
beletörődtem volna abba, hogy felfaljanak, megfojtsanak és elszívják előlem az életet?
tudnak a fák öngyilkosok lenni?
mondjuk felszívják a fagyott talajból a vizet, és szétrobban a törzsük?
ez most történik? mindez lehetséges?

mindig felvetődnek kérdések, de a válaszok meg fogynak, mint az oxigén egy bezárt szobában. elképzelem, hogy milyen lenne a világunk, ha egy kérdésre sem tudnánk válaszolni, mert azok mind elfogytak. nem lennénk képesek leadni a rendelésünket, és az orvosnak sem mutatnánk meg, hogy hol fáj.
már nem érdeklődnénk udvariasan, csak felszólítanánk: mondd el, add meg, tedd meg
a hideg tényeken kívül nem érdekelne más minket. nem lennének szégyellős pirulások, amikor a véleményünkre kíváncsiak. "tetszett? - tetszem?"
talán az lenne a legrémisztőbb, hogy nem is tudnánk, hogy vágynunk kéne rá.
"elég ez nekem? - mit akarok én?"
már nem számít.

2014. július 9., szerda

A HŐSNŐ BEMUTATKOZIK, AVAGY ESZTERKE JOGSIT CSINÁL

az év eddigi legmelegebb napját köszönthettem, amikor fellibbentem az autóssuli emeletére. hozzám hasonlóan egy kisebb embertömeg már szerencsétlenkedve állt a fal mellett, üresen hagyva a nagy középső teret, amitől olyan érzésem lett, mintha kijelöltük volna egy viadal vagy meccs helyszínét: "ééés a szétfoszlott-kanapék-színéről-kapott piros sarokban..."
nem nyugtalankodtam, naivan azt képzeltem, hogy biztos több csoportra fogunk bomlani (ha már a nagy melegben ezt el is kezdtük), és majd szépen, fiatalosan eltársalogunk a stabil oldalfekvésről. ekkor történt az, hogy benyomultunk egy kb. 50 ember befogadására képes előadóba, ahova még pótszékeket is pakolásztak, majd a hűtőrendszer hiányát pótlóan kinyitogattuk az ablakokat és az ajtót, amivel ugyan csak azt értük el, hogy a csordácskánkból áradó dögszagot felkavarta a huzat, és vele együtt a gyomrunkat is.
miután már 45 percet elvett az életünkből az, hogy mindenki felírja a nevét két lapra (az oktató is sírni tudott volna), rámtört a tömegfóbia, a meleg, és a legalább fél napja tartó étlenség sajátos kombója, így az óra hátralevő részét a folyosón agonizálva töltöttem. a szünetben odadöcögött hozzám az oktató, és a bajuszkája aggódva mondta, hogy ha kell, akkor ő szívesen hazavisz, de inkább csak az ügyfélfogadó irodában hűsöltem, miközben az egyik munkatárs, vagy az igazgató hozta nekem a hideg vizet.
persze, ha már így helyben vagyunk, akkor kihagyhatatlan volt, hogy elsüssenek rám egy egészségügyis hasonlatot: "magácska olyan fehér, mint egy mentőautó"
de legalább bemutató alanya lehettem annak, hogy milyen erővel szabad csak megrázni "a sérültet".

inkább eszem egy glutén-, laktóz- és cukormentes csokifagyit.
meglepően finom, de tényleg.

2014. július 2., szerda

AZ IGAZAKRÓL

és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,
már azt, hogy minden kép és költemény,
azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét,
a lepke őt és mindhármunkat én.

SZÜRET




Gerekmez bu dünya sensüz
- Nem kell a világ nálad nélkül

Nam Sibyllam quidem Cumis ego ipse oculis meis vidi in ampulla pendere, et cum illi pueri dicerent: Sibylla, ti theleisz; respondebat illa: Apothaneim theló.

Öd'und leer das Meer
- Elhagyott és üres a tenger