CIROK-DARWINIZMUS

Összebújva aludtak, mint a szerelmesek: Anya és lánya.
A lány hátulról átkarolta az oldalára fordult Anyát, aki elkezdte simogatni a kezét. A lány érezni akarta, ahogy egy emberi test hozzásimul a mellkasához, a takarón át is elég volt, elég volt sejteni. Még jobb is volt, mert így legalább nem érezte Anya szívverését, és mivel Anya azt mondogatta, hogy minden rendben lesz, a lány nem hallotta Anya gyors lélegzetvételeit sem. A lány szemében mindenki fullasztóan gyorsan lélegzett.
A feje mellé rakta az óráját, hogy hallja a másodpercmutató apró kattanásait. Erre az ütemre, a 60 dobbanás/percre akarta beállítani a saját szívritmusát. Úgy hitte, ha elég ideig hallgatja, a teste automatikusan alkalmazkodni fog hozzá.

Talán sosem lehetünk a magunk urai, mert az égi köldökzsinór mellé nőttek más láthatatlan fonalak is, amiket Isten rángathat.
Vagy talán mi vagyunk az istenek, és akit mi Mindenhatónak hívunk, egy egyszerű munkás, aki figyeli, hogy teljesüljenek a szerződésben foglaltak. Tapasztalni akartunk, így aláírtunk.

Olyanok vagyunk, mint a csészéjüket vesztett csészealjak, amiket már alapból úgy gyártottak, hogy beléjük formálták a hiányt.
Az allék őrült tempóban küldözgetik szét a leveleiket, a sapkát újra meg újra ráhúzom a fülemre, és az ablakról körömmel kaparom le a reggeli dermedtséget.
A vállaimat a lapnak nyomom, és bent tartom a levegőt, hogy a röntgen-sugarak ipiapacsozhassanak a bordáim között.
Most megint, ha behunyom a szemem, és a makadám útra gondolok, csak az jut eszembe, hogy biztosan tele van rendszertelen, kikerülhetetlen kátyúkkal. Az út mellett, a töltés tetején alakok állnak, akiket - amiket már nem ismer senki.
Már idegenek mindenkinek a világon.

PITYPANG HANGÚ VIGÍLIA

A három lépésnyi szobád ablakából hajoltál ki, és a kaktuszaid fölött elfújtad a füstöt. Nem tudom, hogy ilyenkor csak azt akarod elkerülni, hogy cigiszagú legyen a beltér, vagy érzed, hogy nyomnak a falak, és megpróbálsz minél nagyobb testfelületen érintkezni a végtelennel. Az ágyadon álltunk, vigyázva, nehogy meglökjük a szeszélyes laptopodat, aki önkényesen rendelkezik az áramkörei fölött - pro choice. Átöleltem a csupasz hátadat, és megnyugodtam, hogy a te ferde gerinced is hasonlít egy szörnyéhez.

Most már ketten néztünk ki a falba vágott résen, és nem szóltunk egymáshoz. Először a szemben lévő romos kastély kitört ablakait és hiányzó tégláit számolgattam, majd elfordítottam a fejem és a többi házat néztem. A seszínű falakról pereg a vakolat, mintha leprásak lennének; az erkélyként funkcionáló kilépőkön kuporognak a szeretetlenek, akik lesik a külvilág apró mozgásait és elképzelik, hogy ők is részt vesznek bennük.

Laktanya. Tiszti lakások.
A levegőt is elhasználták, kizsigerelték.
Elképzelem, hogy katonák masíroztak itt, ebben a mostani emberi elmocsarasodásban. Ebből az ablakból kinézve nincs perspektíva, mi is kétdimenziós egyiptomi alakokká redukálódtunk.
Még mindig a csigolyáidon pihen az állam, és mégis örülök, mert az éjjeli lepkék kolibriknek hiszik magukat, pont ahogy mi ismerjük egymást még így, az aranykorunk előtt.

Megfogom a kezedet és kihúzlak a pepitaköves folyosókon és kiégett füves utakon át egy kis dombra, ahova ha lefekszünk, eltűnünk a világ elől, mert a zöld lándzsák az égig érnek, a felhők hasát csiklandozzák.
Egy bogár mászik a fejed felé, túl nagy, hogy kullancs legyen, én mégis azt hiszem, hirtelen hiányozni kezdenek a biológia jegyzeteim. Be van csukva a szemed, kérem, hogy emeld fel a fejed, nem akarom elmondani, hogy miért, rettegek hozzá érni, de attól még inkább, hogy hozzád ér. Valahogy kisöpröm alólad.

A természet fehér zajától elvész az egyensúlyom; szodalit színű az ég; az ősz utolsó meleg délutánja.
Robbanva zúg el felettünk egy gép, olyan hangosan, hogy a plédbe fúrom a fejem, mint amikor kiskoromban nem mertem a sötét sarokba nézni, csak azt ismételgettem: menj el, menj el.
Tiszta az ég, nagyon közel van, és mégsem látjuk.
Te lármázol, Isten?
Összekarolva fekszünk, amikor elkezdődik a szántóföld végén a lőgyakorlat. Egy botot rugdostál a cipőd orrával és azt mondtad, ilyen lenne egy háború. Elképzelem, hogy a nők indulnak csatába és a férfiak siratják a halottaikat.
Most már mindegy, mégsem tudtunk elbújni, rajta vagyunk a radaron, akár mehetnénk is. Összecsomagolunk és visszafelé lépkedünk, először a száraz, szúrós füvön, majd kátyús aszfalton és a gödrös földúton, végül betérünk a bőrbeteg házak egyikébe.

A folyosó hűvös, a második emelet magas, az ajtó mellett leláncolt és lakatolt hűtőszekrény.
Köszönünk az ismeretlen szomszédoknak, mert a nyomorban mind osztozunk.
Egy poloska kopog az üvegen...
...és kifúj.