reményik sándor: a költözők

Mi elmegyünk, de lelkünk itt marad,
S körüllengi titkon a falakat.

S legyen bár ezer lim-lommal tele,
Üres az elhagyott lak ürege.

S ki helyünkbe jő, néha visszadöbben
És meg-megbotlik néha a küszöbben.

És néha meg-megrémitik az árnyak,
Kik minden zugban ülnek s reánk várnak

És metsző hideg száll szíve fölé:
Egy emlék, ami nem volt az övé!

S néha úgy érzi: valamije nincs –
És égeti a kezét a kilincs.

És néha fel-felriad éjféltájban,
Pedig tán csak a szú őröl a fában!

És néha lehanyatlik a keze –
Csend van, – egy átok teljesedik be.

Mi elmegyünk, de lelkünk itt marad
S körüllengi titkon e falakat.

Mi elmegyünk, – s amíg távol leszünk.
E város ott lesz, ahol mi leszünk.

HBD, darlin'!

“A könyvet mindig ketten alkotják: az író, aki írta, és az olvasó, aki olvassa.”

Mennyi ember van,
akit szeretek.
Mennyi nő és férfi,
akit szeretek.
Rokonszenves boltileányok,
kereskedősegédek, régi és hű
cselédek, lapkihordók, csöndes,
munkás írók, kedves tanárok,
kik vesződnek a kisfiammal.
Találkozunk mi olykor-olykor,
meg-megállunk, szemünk összevillan,
s én még maradnék tétovázva,
talán hogy elmondjam ezt nekik.
Mégsem beszélek, mert csak a részeg
aggastyánok s pulyák fecsegnek.
Ilyesmiről szólni nem ízléses.
Meg aztán nincsen is időnk.
De hogyha majd meghalok egyszer,
s egy csillagon meglátom őket,
átintek nékik kiabálva,
hajrázva, mint egy gimnazista:
„Lásd, téged is szerettelek.”

they wanna get my...

the world on you depends
our life will never end 

megrémítenek a korlátok, az a tudat, hogy van limitem, amit csak úgy tudnék érzékeltetni, hogy nem tudom elolvasni az összes könyvet, nem tudom megnézni az összes filmet, nem tudom meghallgatni az összes zenét, nem tudok mindenkivel találkozni, mindenkit megismerni, nem tudok minden mesterséget kitanulni, nem tudom bejárni a világ minden zugát, mindig lesz érintetlen föld, amire nem emelhetem a talpam. 

ha egészséges lennék, akkor az elmúlt három napban anyunak segítettem volna, mert ő szervezte idén a zrínyi országost, kísérleteket néztem volna, előadásokat hallgattam volna, két koncerten lehettem volna, bowlingozva ünnepeltem volna néhány legkedvesebb barátommal, ma elmentem volna geri és áron koncertre és találkoztam volna a bencével, holnap elmennék az alföldre és sétálnék a tisza-parton. ami most így négy napról eszembe jutott. csak négy nap. és ezek csak puszta tények. lemaradtam beszélgetésekről, nevetésekről, tíz év múlva is emlegetett poénokról, illatokról, ízekről, új emberekről, színekről, élményekről.
csak négy nap
ezeket már sosem tudom bepótolni
de ugye Az csak a fejemben létezik

s, sz, b, k

are you gonna leave me now?
can't you be believing now?

nagyon szeretem ezt a számot és hozzá a klipet, csak kár, hogy a rádióban nem lehet nézni. (a kékszájú csávó emlékeztet egy kicsit az ervinre. legalább két éve nem beszéltünk. hiányzik)

önmagadat nem megtalálni kell, hanem megteremteni

minél többet alkotsz, annál erősebb leszel

még mindig ragasztós az ujjam, mert délelőtt csináltam a réka ajándékát (végre egy olyan szülinapos mostanában, akiknek ki is találtam valamit, meg is valósítottam és oda is adtam, még egy szégyellni való). mindenkinek igyekszem valami személyeset adni, plusz pont, ha használható is (a varrott muffinok, fánkok és minyonok kitűnő porfogók), amit azért kezdtem el, mert volt, hogy egy hétig nem tudtam kimozdulni a lakásból és nem tudtam nekik elmenni vásárolni, ezért abból az anyagból (szó szerint) kellett dolgoznom, ami fellelhető volt itthon. lassan elfogynak a béna ötleteim. mi fog maradni? (talán jók költöznek a helyére)

azért tudom, hogy legyőzhető, mert fanatikus

a fanatizmus mindig egy titkolt kétséget leplez

ha valakinek meghal az élettársa, azt mondjuk rá, hogy özvegy; ha valakinek meghalnak a szülei, azt mondjuk rá, hogy árva; ha valakinek meghal a gyermeke... arra már nincs... ott elakad a szavunk.

×

elolvastam az szjg utolsó részét (/ részeit) is
elfújtam egy csomagot és ugyanazon a helyen ülök kábé nyolc órája
szomorú vagyok
egyedül vagyok
valami véget ért

...ja és csók a családnak

carry on my wayward son

there'll be peace when you are done

nagyon szégyellem magam, hogy az orosznak még mindig nem válaszoltam a levelére, de most, nulla-egy-nulla-háromkor megfogadom, hogy holnap, vagyis ma bepótolom, sőt, legközelebb nem hagyok hetekig tengődni leveleket. néha azért nem lépek be a fiókomba, mert eszembe jut a mélypont: egy végül 15 soros  iromány megfogalmazása, ami 5 órát vett el az életemből. pedig én vagyok az, aki titkon be akarja támadni a postát és random címekre random lepecsételt borítékokat (aha, pecsét) akar küldeni, mert úgy gondolja, hogy lesz majd egy menő külföldi levelezőtársa..., de inkább itt hagyom abba az álmodozást, mert eszembe jut az a kínkeserves 15 sor, és különben is, utálok nekiülni választ írni és nem is nagyon tudom, hogy miről folytatnánk eszmecserét. najó, egyszer azért kipróbálom. ahogy a couchsurfinget is.
új életcél!

*

            szeretsz-e
                                        úgy, mint
                                                                    akkor
                                                                                          régen?


                                                                                                                 szeretsz-e
                                                                                                                                                most
                                                                                                                                                                       és
                                                                                                                                                                                         mindétiglen?

régmúlt szerelmek

so I put my faith in something unknown
i'm living on such sweet nothing

olyasmik voltak mostanában a napok, mint mikor egy vendég kiskölök gallyra vágta a kisvasútunkat. de megint esik a hó, pedig gondoltam rá, hogy olyan felajánlást teszek, mint széchenyi, csak én az égnek és egy hónapnyi csokimennyiségemet a tavaszi időre áldoznám: a közjóért mindent.
dévitamin elvonástól szenvedek, és sír a lelkem a virágos vászoncipőimért, de a szívem szakadt volna meg, ha ma nem tudok hóemberré alakulni. a fekete kabátomban beleolvadtam a tájba.

lekötöm magam, nem hempergek kivételesen a nyomoromban, nem rágódom állandóan azon, hogy dehumanizálva vagyok, zenmester lettem (de ha egy kicsit nyitva marad egy fiók, már sikítok) és átszellemültem a szakadt, szakállas, elcsépelt (komolyan, lassan szögezzük a koporsóját) "ha ma nem sikerült, majd holnap" varázseszmét. amúgyis ki kell találnom három szülinapi ajándékot. miért nem tud más is lelkesedni a színes gémkapcsokért és a mintás zsepikért?

gyásznap: miközben mondtam fel nővérnek a reformkori társadalmat, gyönyörű muffintésztát kevertem ki, ami sikeresen elégett.
ezért reggel beraktam egy bee gees korongot és a you win againt énekeltem minden szégyenérzet nélkül, s ugrálva dörömböltem, hogy az alattunk lévők is tudják, hogy mi történik a nagy-világban.

*

új szintidő: 17 és fél évembe telt, mire rájöttem, hogy a doktor bubó főcímdala nem úgy kezdődik, hogy kígyóknak lábsor, hanem kígyónak lábsó. pedig a lábsornak is van értelme, érted, olyan lenne, mint egy százlábú.
nem? na mindegy.

hey, i'm in love

they were inflamed

seduced by the light of butterflies

(nézzétek meg a kexp-es live-ot is)
eközben the postal service hangjegyek kavarognak körülöttem, túléltem a napot, szeretek ofővel könyvekről beszélgetni, mert olyan szavakat használ, amiket nem értek és olyan érdekességeket mond, amikről nem tudok.

babó

És hát te mit tennél, ha egyszer csak hívatlanul beállítana hozzád egy törp, és minden magyarázó szó nélkül a fogasra akasztaná a holmiját az előszobában?

te merre vagy?

teletömtem a narancssárga marimekko táskámat olyan dolgokkal, amikre biztosan nem lesz szükségem, de azért belegyömöszöltem, mert sosem lehet tudni, hogy merre vet a sors, lehet, csak két utcányira, lehet, csak a város szélére, de mindig sóhajtok egy nagyot, ha arra gondolok, hogy ott porosodik a kártyám a zsebemben, amivel bebarangolhatnám az országot - valakivel. szokásomhoz hűen halkan dúdolgattam, mert szeretem a város zaját hallgatni és ismeretlen ritmusra menetelni a szitáló esőben, a legnagyobb tócsák legmélyebb pontjába trappoltam és meg nem történt beszélgetések csaltak mosolyt az arcomra, mikor átszaladtam a túloldalra. nehéz itthagyni a jól ismert bokrokat, a fehér kerítéses házakat, ahol mindig is élni akartam, az aszfalt repedései elnyelik a lábnyomomat, látom a feketébe öltözött foltokat, ahogy a buszmegálló menedéke alatt ácsorognak, célirányosan.

vajon mire gondolnak?

lemezt cserélek, felbúgnak bennem az első ütemek, elkezdek szökcsédelni, a járda szélén egyensúlyozom, széttárom a karom, mert egy repülő vagyok, egy madár, egy papírsárkány, pördülök egyet, az ujjaim hegye a zabolátlan bokrok zöldjéhez ér, a táskám körbetekeredik rajtam.

vajon mire gondolnak?

én arra gondolok, hogy egyedül lenni most nem is olyan rossz dolog, elmehetek kerülőútra, karmestert játszhatok, ahogy végighúzom a kezem a bölcsöde kerítésén, nem kell magyarázkodnom, hogy miért nem akarok a fekete foltokkal találkozni, hogy miért erre visz a lábam, hogy miért megyek ilyen ijesztően és furán. nem kell, hogy megvárjalak, nem kell azt hallgatnom, hogy normális ember így nem viselkedik és hagyjam abba, mert gáz (igen, azóta nem nagyon beszélünk).

van, aki kapcsolatfüggő. én már félnék máshoz alkalmazkodni, félnék nem egyedül lenni. majd változik, talán egyszer veszprémből is kiszabadulok és elbuszozom vagy vonatozom, szóval lehet, hogy egyszercsak felhívlak, hogy szia, itt vagyok nálad, igyunk egy teát, mert utálom a kávét, hoztam neked ajándékot, muffint is sütöttem, andalogjunk a macskaköveken, mutasd meg nekem a legviccesebb ablakokat, szavaljunk verseket galamboknak, szórjunk be járókelőket konfettivel, öltözzünk ki vagy be és játszunk, oké? 

te merre vagy?

HBD - még mindig Gary Oldman mániában szenvedek

fuckin' fifty-five

p.m-nek (de úgysem keresem fel)

Csak kíváncsi voltam, hogy vagy. Hirtelen rámtört, hiányzol nekem, és rájöttem, eddig is azért álltam ellen annak, hogy fölhívjalak, mert meg akartalak vele büntetni, de te nem érezted magad megbüntetve, így aztán semmi értelme az egésznek.

- John Updike: Párok

outoftown

will you love me?

even with my dark side?

néztem magam, ahogy nézem magam és közben arra gondoltam, hogy vajon mire gondolhatok.

nem tudok levelekre válaszolni és nem akarom, hogy nővér elköltözzön, hogy felnőjön és egyedül hagyjon magamra a macskával, az üres szobájával, hogy ne legyen senki, aki rám kiabáljon, hogy ne vegyem fel a cuccait, és persze mindig sírok, hogy ne legyen ilyen kegyetlen és titokban hordom őket (mire való egy húg). de megkérdezte, hogy nem akarok-e én is pestre menni, mert akkor lakhatnánk együtt, ami nagy dolog tőle. most még azt sem tudom, hogy kijárom-e a tizenkettediket, hogy sikerül-e jövőre az érettségim, hogy felvesznek-e valahova, nem gázol-e el egy pelikán, vagy nem fulladok-e meg a busz felé futva

   azt hiszem, hogy nővérért még szegedről is le tudnék mondani
      önállóságból mindig megbuktam

csak éljem túl a holnapot

and why somebody tell me
why do people break up?

anyut annyira rászoktattuk az rhcp-re, hogy amikor meghallotta anthony hangját a rádióban, süketülésig felhangosította, majd vadul csápolni kezdett az anyósülésen.

ha nőne egy második fejem, az csodaszámba menne, de aztán kiderülni, hogy japánban már külön iskolájuk van a kétfejű gyerekeknek, akiket kétfejű tanárok tanítanak (igen, ők is azok, mert már felnőtt egy kétfejű generáció). szerintem nincs olyan, amit a világon csak egy valaki tudna. nem vagyok egyedül(i). és ez rémisztő.

nem tudtam aludni, ezért fél kettőkor nekiálltam horgolni tanulni. ezt az aldi parkolójában is folytattam. nagyon rákaptam. badass tini-nyugger leszek!

amúgy a venczel vera tisztára úgy néz ki, mint a fiatal audrey hepburn.
és hogy miért szeretik az iskolások jókait:

"A szerencse istennője úgyis elég decollectirozva jön elénk, nem kell még azt az utolsó kis tunique-t is lehúzni róla, mert akkor megapprehendál."

egyet nekem - egyet neked

back off, people, megjött a csokimázzal leöntött plüssbanán!

nem szeretek olyan társadalomban élni, ahol kortárs művészeinknél ez a legfontosabb: "Esténként kavarognak a holdak, a spermák". legalább a vers vége szép.

előre is bocsánatot kérve kikecmeregtem az paplan alól, kinyitottam egy dobozt, kedvenc kék poharamat megtöltöttem és vártam a csodát. 3 perc múlva a fülembe ólmot öntöttek, ami a szemüregemnél hullámzott, láttam a saját kezem auráját, vagy csak bizonyos atomjai fázist késtek, ahogy lóbáltam a plafon felé, a lámpám egy fekete kutyává, majd egy nekem háttal ülő emberré változott, a függöny két méter vastag lett, így a kezem új képességének felfedezése közben annak részecskéit rendeztem más sorrendbe, de sarokból fekete árnyak jöttek ki, a kutya vagy az ember megnyúlt, az ablak melletti kis falrészt egészen betakarta és én lázálomban a sötét és láthatatlan lényekkel viaskodtam, mikor fölémtornyosultak, nem értek hozzám és hiába hadonásztam tehetetlen dühvel, nem értem el őket, farkasszemet néztünk egymástól milliónyi fényév látó-távolságban, ki akartam szaladni, vagy kiáltani, de a fémmé vált agyvelőm visszahúzott, kezem lehanyatlott és rémálmokba zuhantam.

*

mindennapok

karon fogtam anyut, és kibotorkáltunk a koraesti derengésbe. ez a tökéletes idő, már kellemesen fúj a szél, a madarak is erősítik a hangszálaikat, de még nincsenek zavaró bogár-tényezők.

szeretem hallgatni a beszélgetés-foszlányokat, amikor a szembejövőkkel elmegyünk egymás mellett. általában teljesen random és meglepően szórakoztató. kíváncsi vagyok, hogy vajon rólunk mit gondolhatott, mondjuk az a piros sálas nő? figyelt vajon arra, hogy egy másik felnőtt és a bizalomgerjesztő homeless kinézetű lánya milyen fontos dolgokról is diskurálnak? vagy csak úgy elment mellettünk, a feltétlen reflexeivel kikerülve minket?

nem nagy dolgok, de talán fontosak.
a sok apróság mindig győz.

el kellett mennünk kocsikázni, be kellett járnunk a várost, hogy megnyugodhassak, hogy az élet nem állt meg, ugyanúgy járkálnak a lehorgasztott fejű népek a kórházba, ugyanúgy álldogálnak a kétes kinézetű emberek a metró mellett, ugyanúgy mennek haza sötétben a kockatáskás kisikolások az edzésről. a világ nem szűnt meg forogni, de ezenkívül semmi rendkívüli nem történt, amíg én remeteségre kárhoztattam magam négy emeletes elefántcsonttornyomban. nem épültek hatalmas toronyházak, nem tömködték be a kátyúkat, nem foglalták el indiánok az óváros teret.

az élet nem szűnt meg, még van mibe kapaszkodni, de a toronyházak hiánya és a döcögős utak még nem annak a tanubizonyságai, hogy ez ennyi és így is marad. a lényegi dolgok, amik miatt érdemes fürödni és felöltözni, azok odakint láthatatlanok maradnak, az utcalámpák fénye kaján táncba kezd, mintha csúfolódna: "mi láttuk azt, amit te csak szerettél volna és mi ott voltunk, ahol te nem"
a zebrák fogatvillantó nevetésre fakadnak, a táblák megálljra sarkallnak, hogy gyönyörködhessenek a kétségbeesett arcomon, az üres üzletek a lelkemmel telnek meg, egyedül a jelzőlámpák könyörülnek rajtam, zöld utat adnak, hogy minél előbb véget érjen a megaláztatásom.

anyu, elfáradtam, most már menjünk haza.

kill me

most nagyon kéne egy arany balladát elemeznem filmnyelvi szempontok alapján, de a tanárnő majd csak megérti, hogy találtam skorpiós matricákat és egy piros kupakot, amik hátborzongatóan érde... jé, egy szösz. ott meg egy bogár mászik. most akadály pályát kell neki építenem, majd stopperrel mérnem az idejét. elnevezem arisztidnek. arisztid, a szürkehátű bogár. bárcsak florentin, a házipók is láthatná ezt a csodás napot, amikor a család egy új taggal bővült. keresek neki valami ünnepi dalt és egy pólómról levágott piros szalagot fogok lóbálni, tisztelegve előtte.
meg fogja érteni.
biztos, hogy meg fogja érteni.

*

nővérrel azt a felfedezést tettük, miközben egy súlyzót dobálva zaklattuk tizenegykor az alattunk lakókat, hogy bizonyos dolgokat sohasem fogunk tudni magunktól megcsinálni. elszomorított minket az a tudat, hogy nem tudjuk megszagolni a hajtöveinket - úgy ámblokk a fejünk tetejét -, és nem tudunk a saját fülünkbe suttogni.

kakaót szürcsölgetek.

majd csak kiheverem.

...s már nem is keresek

hol van az a nyár?

hol van a szerelem, drágám?

ha mindenképpen szeretnél nekem virágot adni, tűzz a hajamba egy napraforgót. a vörös lobomcomat tavasziasan szárítottam, értsd: jönnek a madarak, valahol fészkelniük kell. éljen a szecesszió!

adjatok egy pontot, s mi kimozdítjuk a helyéből a földgolyót

éjszaka jönnek a világmegváltó a gondolatok, a sorsfordító cselekedetek, az oroszlán megkapja a bátorságot, kinyílik a holdnak a lustakisasszony. mindent most kell, azonnal, egyszerre, magas hőfokon égni, ezt kopogják az ablakon, nem lehet tőlük aludni. ezért fel kell kelnem egykor, hogy a szobám ajtaját alkoholos filccel teleírjam idézetekkel és fél háromig tart a zongoralecke, amikor az alvó macskámnak játszok czerny etüdöket

ez itt a magányos sétáló álmodozásai

vannak olyan idők, amikor nem szabad, hogy egy pillanatra is csönd legyen, hogy alábbhagyjon a zűrzavar, de talán a napsütés és a fánk teszi, hogy inkább zsuzsi felé menet a kék-virágos vászoncipőm ritmusos kopogása és a fotonok tánca köti le minden figyelmemet. azt mondják, hogy néha levelet kell írni a régi önmagunknak és megmagyarázni benne, hogy miért lettünk olyanok, amilyenek. ma este talán "összepecsvörközöm" egy ablaküveg-takarót.

nyommommomm