TESTAMENTA

Nem akartam tovább feküdni az ágyban, nem akartam azt érezni, hogy nagyon-nagyon vékony vagyok, és a bőröm az arccsontjaim közti űrbe merül.

előről kell elkezdeni

Valahogy fel kell ülni, de nem azt figyelni, hogy melyik láb ér előbb földet, fel kell öltözni, majd enni...
Mintha az elhalt, lehámlott jelent nehéz, fekete bársonylepedővel borították volna.

ijesztő, hogy előttünk az élet

Az ablakhoz csoszogom, és a tavasz vár odakint.
Már a tó melletti mészköveken ülünk, a levegő olyan meleg, mint a testünk. A vízfelszínt simára csiszolták, itt-ott fényfoltok ragadtak bele. A fel-alá grasszáló hattyúk és a párokban andalgó kacsák mögött egy-egy hal jut lélegzethez, körülöttük a körök csak gyűlnek és gyűlnek, a móló falábait nyaldossák.
Nincs két egyforma színű fa vagy bokor, a foltos kérgű platánok fölött a zenit véraláfutásos, a nap fuldokolva merül le a domb mögött. Egy görkorcsolyás férfi légies mozdulatokkal táncol a téren, és ebben a hipnózisban a világ megfordul, a feleletre jön a kérdés.

- nem találom a helyem.
- biztos, meg akarod találni?

Az április ég a szemedben, és gomolyogva száll a horgászok közé.
Magam köré csavarom a takarót, vagy ez igazából négy fal, amiben élők és holtak kerülgetik egymást sörrel és whiskyvel a kezükben, valaki gitározik, valaki énekel, de hogy honnan jön a hang, senki sem tudja, egymásba oltódnak a visszavert hullámok.
Óriás léptekkel dübörög hármat az alkony, majd a hajnal, vagy talán csak a keverőpultnak dobbannak utolsókat az áramkörei.

Halkan nyílik az orgona, az illatától nehéz az este.
Mi már az autóban ülünk, hazafelé tartunk az ellenkező irányba, a hosszabb utat választottuk, már megint, még mindig.
A fényszórók vakítanak, és a kerekek alatt pattogva éneklik a kavicsok, hogy:

nem sejted, de, édes, eljő egy másik álom. és az úgy lesz jó.

KÖLTÉSZET NAPJA

GOD WAS NEVER ON YOUR SIDE

Négy hellyel odébb parkoltál le tőlem, az anyósülésen a barátnőd napszemüvege csillogott. Leállítottad a motort, és kinéztél az ablakon, egyenesen rám, tovább, a gerincem környékére. A Föld elfelejtette, hogyan kell saját maga körül forognia, csak meredtünk egymásra mozdulatlanul, időtlenül. Kiskoromban ugyanígy bámultam éjszaka a sötét sarkokat, abban bíztam, ha sokáig nézem, már nem fogok félni, és akkor semmi nem fog előbújni, mert érzi, hogy nem tudna megijeszteni.

A kezem megállt a táska cipzárján; a lábam hosszúra nyúlt, bekúszott az aszfalt repedéseibe, belefúrta magát a hideg, kemény földbe; a szívem dühöngve akart áttörni a bordáimon, erősen és akaratosan, a fájdalom tántoríthatatlanul kúszott fel a nyaki ereimen, míg végül pipacsként ringatóztam a termésköveken.

Kiszálltál, a fény futkározott a fejbőrödön, a nejed könnyedén kilibbent a másik oldalon, hogy aztán a hátsó ülésről kivegyétek a gyereketeket és a piknikhez szükséges felszerelést.
Mint egy painttel retusált címlapfotón, semmi sem stimmelt ezzel a képpel.
Te nem vagy kopasz, nincs feleséged, gyereked pláne, ez nem a te autód, ez nem a te életed, ez nem te vagy.

Ez nem te vagy, már megint nem te vagy, te nem is itt élsz, talán nem is élsz, te nem vagy már itt, de ne is legyél.
Csak az bántott volna, hogy megint anyámmal látsz, a hajamra is ráfért a mosás, és az a nadrág sem volt az igazi.
De szerencsére nem te vagy.

A megjegesedett mozdulat folytatódik, anyu beszél tovább, ő nem vesz észre ebből semmit, nem hallotta a renegát izomcsomót a mellkasomban, csak mondja tovább, én sóhajtok egyet, mintha évek óta tartogatnám már ezt a levegőt, mintha az óceánt úsztam volna át az elsüllyedt hajók roncsaiba kapaszkodva. Nyomkodom a nyakam, remélem, hogy így kell carotis masszázst végezni, közben bólogatok, de igazán, mondanom is kéne valamit.
Igen, mindjárt, mintha a bénultság feloldódna, le kéne nyelnem a torkomon akadt szégyent, csak olyan nehéz arra is figyelni, hogy közben behajlítsam a lábam, felemeljem, előre tegyem, majd a másikat is, egymás után, szép sormintában. Mintha nem is hozzám tartoznának, műanyag vagy fa, vagy talán másé, elloptam volna őket?

Büszke vagyok magamra, eddig egész jól megy ez a csoszogás, de aztán meglátom, hogy ti is arra indultok, amerre mi. Vagyis nem ti, hanem valakik, akik a ti életeteket élik, akik helyett nektek kéne most ott lennetek, de hálisten nem vagytok, ne is legyetek.
Kellemesen melegen sütött a nap, de magaddal hoztad a hideg bukószeled, a parkban mindenki sapkáját és a szoknyája szélét fogta, nehogy el tudj venni tőlünk még többet, nehogy közelebb kerülhess hozzánk.

Elmentél, valaki más parkol négy hellyel mellettem.
Ha befogom a szemed, akkor se kérdezz rám, akkor se fordulj meg.

MA ÉJJEL A FALNÁL ALSZOM

Fél hét van, és harangoznak.
Legalábbis úgy sejlik.
De igazából a sok kis girbe-gurba utca foglyul ejtette a hullámokat, vagy már csak a mi fülünk cseng, ahogy az ablak előtt magasodó fikuszok átszűrik a reggeli derengést. Veszprém a mi tengeri kagylónk, örökké zúgnak benne a bárcsak-ki-ne-mondott szavak, levetik magukat a várból, átbújnak a viadukt alatt, végigcsobognak a Séddel. Egyszer mind megtudják, egyszer mind megtudjuk.

Nem, nincs szűrt fény, se félrevert búgás.
Kint tombol a szélvihar, mi viszont bent fekszünk mozdulatlanul. Látni, ahogy a hézagos szigetelés mentén beszivárog a szürkeség, oldalra fordítom a fejem, hogy szóljak, de már nem jön ki hang a torkomon, hallani, ahogy sercegve forognak a némafilm 24 képkockái.
Az egész ház megkövült, nem csoszognak a folyosókon, a csövek nem sziszegnek, a lift sem zakatol. Hatvanöt lakás van, és az ajtóik mögött visszafojtják a lélegzetüket. Csak az ablakrések sikítanak még mindig tehetetlenül.

Haragoznak, és csörög a halott nagypapád telefonja.
De azt mondják, hogy a csillagok is összeütköznek néha.