KARDIOLÓGIAI KÖNYVJELZŐ

Nem hittem, hogy létezik még egy OLYAN zöld pad, mint ANNAK idején, ráadásul egy cseresznyefa alatt. Minden musical így kezdődik. Visszaemlékezés fekete-fehérben vagy szépiában AZOKRA az időkre, mikor még nem volt Erzé, nem volt Ázsia, csak a depresszió és a kilátástalanság. Most már legalább párban járnak.
EZ az a zöld pad, amely túlélte az EU szabványokat, a játszótér és közterület átalakításokat, talán az utolsó kapcsa a tájnak a gyerekkoromhoz, a dombokat, fasorokat és a fehér kerítéses házakat kivéve.
A két pőre csupasz fémpad, melyek titkos beszélgetéseket, és süldő kori szívettépő csalódásokat asszisztáltak végig, pőrén, kiégve néztek egymással farkasszemet. Már rég nem gondoltak, csak üreges támlával bámultak a másik felé; várták az utasításokat. Mintha egy színdarabot néztem volna, csak bosszantóan nyitva hagyták a befejezést. Sosem szerettem azt, hogy "mindenki gondoljon ki egy szerinte megfelelő véget", mert az enyémben mindig tragédia lett és ezt nem tudtam elviselni.


A vonaton leült velem egy düddő srác, akit valószínűleg akkor engedtek ki életében először az intézetből (egyetemisták osztálykirándultak), mert az emberünk annyira örömködött a táj láttán ("Nézd, itt ilyen rétek vannak. És ott? Úúú, azt nézd, de hosszú!").
Én az árokban könyöklő kisfiúkat és egy hintázó szőke kislányt néztem, aki fogatlanul integetett a vonat után. Talán azt hiszik, hogy az egy jobb hely, ahova mi megyünk. Mintha tartanánk valahova. Mintha bármikor is tartott volna bárki is bárhova.
Az ínyem lüktet, és próbálom elterelni a gondolataimat arról, hogy én leszek az első ember, akinek a torkán akad a mandulája és meghal, ezért egy púder színű jersey inget nézek és a köldökön pihenő, összefonódó kezeket.
Arcot nem.
Arcot sohasem.

SOK HŰHÓ AZ ALMÁS-FAHÉJAS HUZATÉRT

   A Citadella bevehetetlennek látszó falának tövében telepedtem le, görnyedt háttal, mint a bujdosók, akik már menedéket sem mernek kérni. A hozzá vezető útszéleken félig elfújt pitypangok figyeltek oldalra döntött fejükkel: a szellőcskék arrafelé játszottak, csak még nem volt elég nagy a tüdejük hozzá. Egy kuka mellé dobott PET palack teteme fölött varjak viaskodtak. Néha kinéztem magamnak kevésbé erős vádlijú párokat, és illendően lemaradtam követtem őket az ösvények hálózatán. Volt, hogy nem volt más, csak én és a 45 fokos emelkedő. Egy Camino-járt barátnőm jutott eszembe, ahogy a teraszon ülünk és a fröccs buborékjain át hallom a hangját: bármit, csak lejtőt ne.
   Köszöntöttem a hegy-szellemét, ha még nem keresett ő is magának új csúcsokat, és kértem, hogy mi most legyünk jó barátok, senki ne akarjon darazsakat uszítani a másikra.
Biztos voltam benne, ha kinyújtom a kezemet, meg tudom bökni a napot, de inkább hagytam, el volt foglalva a rengeteg árnyékkal. Azt hittem, zebracsorda vágtat a lapockáim irányából, de csak a vér dübörgött a fülemben. Egyre gyorsabban kaptattam, és egyszerre gondoltam azon, hogyan fogom elmagyarázni a mentőhelikopternek a koordinátáimat, mikor majd szívrohamot kapok, és azon, hogy én téged értelek, csak a legyeket hessegetem, amik inni akarnak a bőrömön gyöngyöző verejtékből.
   A meleg megvacogtatott, és a téllel sziámi ikerré növő reménytelenség kezd lassan fodrozódni, mikor 3 zokniban alszol és már nem emlékszel, nem hiszel benne, hogy eljön olyan idő, mikor puszta illendőségből takarod be a huzattal a derekad. Nem, ezek csak mesék, ősi legendák, amiket esténként mesélnek a szülők, hogy megtörjék a csendet.

   Egy lóhere ágyás mellé telepedtem, a köldököm körül hangyák adták elő a legújabb akrobataszámukat. Apukám, bárhova vetett minket a sors, mindig talált a talpunk alatt rogyadozva egy viharvert négylevelű lóherét. Nem szólt semmit, csak ujjai között forgatta, mintha csak egy rozoga helikopter rotor lenne, amely bármelyik pillanatban elindulhat, hogy elrepítsen minket a szerencsénkhez. De ez nem strand, és nem is a nyár, csak valami demo verzió, amit megrendelhetünk 999-ért.
   Remélem Kosztolányi megbocsát, hogy táskára nyomott arcán feküdtem, de ő is megirigyelte volna a parkban gyakorló kötéltáncosokat, akik ugyan csak pár arasszal voltak a fű hullámzó tetejétől, mégis, úgy jártak-keltek, hogy elhittem, ez nem vicc, ez itt most élet és halál mezsgyéje.

   Vajon (párolva), ha több zöldséget eszem, a félelem nem fog többé mellém hencseredni, hogy fűszál-hangszerén Léthében mosott emlékeket teregessen elém?

   Csak azt a térképet tudom olvasni, melyet a fák kérge a nekik dőlt hátakba nyom.