maraton

várom, hogy az univerzum kiegyenlítsen:
megromlott a bébikukoricám, ergo kapok egy matty-t.

hello

itt járt az ági, mondhatni transzba kerültem, a könyökömmel feldöntöttem a poharamat a tartalmával, elharaptam a nyelvemet és kigáncsolt egy másfél literes ásványvizes palack, de persze nem ilyen értelemben.

most egy kicsit olyan hűha, meg helló minden.
és vicces, ahogy az emberek elbeszélnek egymás mellett.
hűha

**

a polcon-hátracsúszott-összegyűrt-szürke-cím-nélküli-borítójú könyveket akarok olvasni; pszichedelikus zenéket bakelitről, amikről még senki sem hallott, és nagy bölcsen megvitatnánk franco dolgait; olyan filmeket nézni, amiben a pasi az erkélyen meztelenül eszi az omlettjét, mellette a szőke barátnője cigarettázik, a nappaliban valaki öklendezik egy fehér szőnyegre és kint az omlásveszély tábla mellett egy öregember trombitálni tanul.
"a dolgok önmagukba érkeznek."

elbizonytalankodom a fél életemet, órát kéne állítanom, még mindig figyel a kertésznadrágos malac az asztalomon, de meglett nővér nyelvvizsgája, aminek örömére ő likőrrel, én meg rummal koccintottam és a középkori és barokk művészetekről, főleg zenéről volt szó.

az érzéketlenséget választanám, meg volt ott alexitímia, szeretnék művészettörit tanulni és nem azon gondolkozni, hogy milyen megalázó pózba kerülhet az ember, ha felvágja az ereit, de célszerű a középszerűségben, inkább megyek mert már villog a zöld lámpa, csukódik a lift ajtó, szeretném, ha nem lenne idő, ha nem számolnánk a napokat, ha nem kéne évente egyszer elfújni a gyertyákat a tortáról, mert az életem képlékeny, de sosem voltam jó az ilyen kézműves-gyúrmázós dolgokban, mindig azt néztem, a másik hogy csinálja; beülök majd valahova egyedül, egy jegyzetfüzettel és médiát fogok csinálni, de közben megszakad érte a szívem és félrenyelek.

we can work it out

azt hittem, hogy hideg van, ezért bebugyoláltam magam önsajnálattal, inkább egy másik világban éltem, ahol ott van hoffmann homokembere és scuderi kisasszonya, és ahol hastings által megismerem poirot, majd siratva elbúcsúztatom.
nem emlékszem, hogy kivel mit beszéltem, azt hiszem csütörtökön a sziákon kívül nem szóltam senkihez, csak a macskával kiabáltam, hogy fogja be.
nem emlékszem nagyon semmire az elmúlt napokból, nem voltam itt, nem volt időm itt lenni, támolyogtam és verseket mormoltam magamban, majd azon gondolkoztam, hogy nekem most hol is kéne lennem, mit is kéne csinálnom, vagy egyáltalán felismerni, hogy ki vagyok, hol vagyok és merre tartok.

ma rájöttem, hogy már fűtenek, ezért ledobtam magamról a nyomasztó réteget és kisétáltam a szobából.
már nem szeretnék visszajönni.

cukkini következik

elkezdtem az újságból kivagdosni a garfieldokat, hogy majd szépen egy füzetbe beleragasztgatom és az milyen jó lesz.
érdemes volt a matek óráról kimenni: egy jóstílusú lány megdicsérte az almacsutkás nyakláncomat.
anyuval megint ránktört (egy napra?) az "éljünk egészségesen" láz és éppen padlizsánkrémet kotyvasztunk. igazán... bizalomgerjesztő.

alig emlékszem a délelőttre

dide

A hosszú, hosszú, hosszú éjszakán
ágyamra ül fásultan a magány,
és rámtekint és nézdeli magát,
és fésüli hosszú, hosszú haját.

fall

elsétáltam a romos zeneiskola mellett, ahol nyitott ablaknál gyakoroltak trombitálni, vitt a lábam a ligetbe, ahol a nagy gesztenyefák levelei merényletet próbáltak elkövetni ellenem és fájt a szívem, hogy a földön fekve hagytam egy (najó, kettő) csillogó gesztenyét.
szeretem az őszt, mert azt jelzi, hogy mindjárt tél van, és telet nagyon szeressük.
van errefelé egy fa, ami már egy hónappal előbb elkezd besárgulni és lehullani.
a legfontosabb, hogy levelek és a bogarak száma egyenes arányosságban van.
azért csacsogok az őszről, mert bele kéne abba gondolnom, hogy az íródeák felé tántorogtam, sűrűn pislogva, találkoztam eötvös károly szobrával, és eszembe jutott az az este a pocokkal, amikor bemutattam őket egymásnak (szobor-pocok, pocok-szobor), nem emlékszem, hogy pukedliztem-e, de addigra talán már suhantunk is tovább.
fel akartam hívni a TB-t, hogy sírkővel álmodtam és hogy mentsen meg magamtól. jöttek majd mentek az emberek, szépruhában, koszorúkkal a kezükben, és a vörös színű levelek közt már csak a végtelen üresség maradt.

életcél

(a macska zaklat, hogy játszam vele, ami abból áll, hogy fel-le rohangálok a lakásban egy madzagot húzva a földön, míg ő ül és dorombolva figyeli. vagy titokban ő a személyi edzőm)

"- Azt mondtam a fiúnak, hogy én nem akármilyen öregember vagyok – mondta. – Hát most eljött az ideje, hogy bebizonyítsam.
Hogy ezt már ezerszer is bebizonyította, az most nem számított semmit. Újra be kell bizonyítania. Elölről kell kezdenie minden alkalommal, és ami elmúlt, arra sohasem gondolt többé, ha cselekdenie kellett."

elvontan nézve hasonlóan vagyok, mint hemingway öreg halásza.
egy csigalépcsőn érzem magam, hiába jutottam már el a feléig, mintha mindig ugyanabban a kanyarban lennék, ugyanazon a lépcsőfokon menetelve, rendíthetetlenül.
csak santiago azt a "jó rendíthetetlenséget" képviselte, aki mindent megtett, hiába nem sikerült. de oroszlánokkal álmodott, ami túl aranyos, hogy igaz legyen.

ma elvileg lesz csillaghullás, nővér sír a minden miatt, én meg monoton (vagy inkább megszállottan) váltogatom a két médiás képet és egy jegyzettömbe próbálom beleírni a nemlétező ihletemet és kreativitásomat (szóval csak meg van nyitva). a nagy írók vajon egy bögre langyos tejjel üldögélnek? a bérgyilkosok biztos. és eldöntöttem, hogy az egzisztenciális nihilizmust fogom hirdetni az ajtókban, ha aranyosan mosolygok, talán kapok sütit.

*

a k a r n i    a k a r o k .

----

I     A M    S T U C K

*

hello, hello

remember me

a libanoni mögött ültem, a kezem saját formát vájt a kapaszkodóba és kétszer lefejeltem a libanoni fejtámláját, eközben könnyed hangon csevegett a mellettem lévő, hogy az állatorvosoknak három millióra felemelték a tandíját, ha az ablak nem lett volna párás, akkor sem láttam volna ki az összeakaszkodott szempilláim börtönéből.
ültünk a kanapékon a karolinában, hallgattam nővéremet, rájöttem, hogy betegnek lenni azért szar, mert az egy fél-állapot, de én nem szeretek semmit sem félgőzzel csinálni, szóval inkább vagy legyek egészséges vagy dögöljek meg, aztán vége lett a számnak, tapsoltunk, a gyerekek békésen birkóztak a földön.
visszafelé már elöl ültem, nem kapcsoltam be az övemet, meghagytam az esélyt, de csak bob marley szétmixesített dala döfődött a szívembe.
pedig sikerült életem első szép és szimmetrikus tusvonala.

*

egyedül ültem itthon.
a kaputelefon elkezdte játszani a für elise elzanzásított dallamát, kelletlenül letettem a kezemből az édes anna kötetet és odasétáltam a kagylóhoz.
apu szólt bele, hogy nyissam ki neki előre az ajtót, mert most jön a bevásárlásból, és nem szeretne kopogni, mert ha egyszer leteszi a szatyrokat, mégegyszer már nem fogja tudni felemelni.
elfordítottam a kulcsot a zárban és visszaültem a helyemre.
ahogy a piros könyvjelzőhöz értem volna, megcsörrent mellettem a mobil.
egy ideges hallóval válaszoltam rá.
apu hívott, hogy beugrott a boltba, mert látta, hogy elfogyott az almám, de nem emlékszik, hogy a pirosat vagy a zöldet szeretem jobban.
apu hívott.
apu a boltban van.
de apu éppen lépcsősorokat hagyva maga után tart a lakás felé.
"pirosat" - nyöszörögtem, és figyeltem, ahogy egy erős kéz lassan belöki a bejárati ajtót.

(éjszakánként ilyenekkel szórakoztatom magam)

este is beszélgess

valaki megjegyezte, hogy amikor veled vagyok, mintha egy fényes csillaggá változnék át ...

vagy

rajtad nem lehet túllépni csak elfojtani
egy szóval sem jegyeztem meg hogy túlléptelek

azt mondják az élet édes.

hát, én nem érzékelem, hogy vattacukorral lenne kikövezve.

egyhülyepicsavagyok

*

"a rezgő test kitérése minden pillanatban megegyezik a referencia körmozgást végző test helyvektorának rezgésirányú összetevőjével"

(ha tudtam volna, hogy ilyeneket kell majd tudnom, vagyis most kéne tudnom, de persze nem tudom, na de akkor soha nem növök fel)

kígyó

nyikorog a Föld, ahogy pörög
és nézzük ahogy fakul a fény
fehér arcok az éjben, ki az az égen
te vagy én?

szerintem...

kár, hogy nem lehet összemixelni az embereket. egy kicsit ebből, egy kicsit abból.

valahogy drew barrymore jutott eszembe, miközben féléjfélkor majszolgattam egy paradicsomot, és józsef attila verset skandáltam magamban:

miért legyek én tisztességes? kiterítenek úgyis!

miért ne legyek tisztességes? kiterítenek úgyis.

sz - alliterációkat kerestem, hogy el tudjak aludni, eleinte halál elcsépeltek jutottak eszembe, mint pl.: szabad szellem, szerelem sziget.

azt hiszem akkor kerültem alfába, amikor a szilvalekváros szeder, avagy a szederszörpös szilva kombinációkig jutottam. 

ma is szenvedtem: szivacsok szakszervezete, székrekedéses szamuráj, szatén szirmok. (és szarkalábakról, szezámmagokról és szeplőkről még nem beszéltem)

pedig totál el vagyok úszva a dolgaimmal, de ilyenekkel foglalkozom..

szégyen szemre.

hajnalban beszélgess

- szóval azt akarod tudni, kb hogy képzelek el egy számomra ideális nőt?
- öhm. ja
- szimplán kinézetre
- ühüm
- hát jó. akkor tedd meg azt, ha látni szeretnéd, hogy felkapcsolod a villanyt és elsétálsz egy tükör elé

(...)

- amúgy akkor ez a ki manipulál kit most hogy is van?
- a férfi a fej, de a nő a nyak, és a fej arra fordul, amerre a nyak fordítja

*

az előbb becsöngetett a szomszéd néni, hogy adjon nekünk kaktuszt.
hátjó..

vörös

őszi éjjel

izzik a galagonya

izzik a galagonya

ruhája.

zúg a tüske,

szél szalad ide-oda,

reszket a galagonya magába.

hogyha a hold rá fátylat ereszt:

lánnyá válik,

sírni kezd.

őszi éjjel

izzik a galagonya

izzik a galagonya 

ruhája.

macskafogó

a nevem torzonborz.

de hívj csak torzonnak.

torzon, a dzsungel fia.

nem szeretem, amikor a logaritmus, inga, és szteroid tanulásomat elmossa az eső. de sétáltam olyannal, aki írt sudoku megoldó programot.
hiányoztok, ti, akik el vagytok szórva az országban. kolozsvárral kiegészülve.
majd megölelgetem a földszinten lakó golyófejű kisgyereket.

karbantartó

minden rosszat, ami történik, fogjunk a sorsra

jókai

...és megpihen a csillagok alatt.

ma megy nővérem megcsinálni a tizedik középfokúját, most svédből.

drukkdrukk.

mindenhol. idióta. emberek.

addig nem zavar, amíg a saját dolgaikban idióták, de nekem ne csesszék el.

ne is beszéljünk róla. az idegességemet a sulidokinőn, avagy a múmián töltöttem ki. őt sem kell annyira sajnálni, majdnem tönkretett.

szép szó az, hogy nosztori. meg lélekszám.

ha a szépszeművel megállok beszélgetni, elkezdek remegni.

nem szabad régi bejegyzéseket visszaolvasni.

egyesek fejében megint megfordultak olyan gondolatok, hogy magántanulóság és pesti kórház. naneeem.

galéria

eszembe jutott, amikor lilacipőtől-feltört lábbal rohantam a népligeti buszok között, futkostam le-föl a lépcsőn, hogy elérjem a 2 perc múlva indulót, a pöttyös ruhám eközben külön életet élt, de leültem egy néni mellé, aki minden apróhirdetést elolvasott és meghatódott, amikor jóétvágyat kívántam az üres kifliéhez.
évek után először, egyedül, pánikroham nélkül kibírtam az utat, mert commitments sistergett a fülemben és az előző nap hatása alatt voltam, nem is vettem észre, hogy a néni kész lett volna megosztani velem az egyik félhold alakú péksüteményét.
arra emlékszem a legjobban, ahogy leszálltam veszprémben, az egyetlen kis pici pályaudvaron, ahogy sétáltam fel a főúthoz néhány bámuló tekintet kíséretében és összeszorult a gyomrom, hogy megint itt vagyok. nem tudom, hogy sírni vagy hisztérikusan kacagni lett volna kedvem, mert csak 2 ember jött velem szembe és csak 5 autó hajtott el mellettem.
budapest sosem alszik - jó, mondjuk meg is látszik rajta.

veszprém amúgy szép, ha megtalálod a régi vidámparkot, ami már csak park, de a kacsák a tóban nagyon barátságosak; ha átmész a legszűkebb utcán; ha kiülsz sárkányvért inni az íródeák udvarába; ha kinézel istvánkirály és gizella között; ha a szerelemsziget egyik fűzfája alatt pezsgőzöl szülinap alkalmából.
de megfulladok.

gary oldman mániában szenvedek

i ' m   s u r e   y o u ' l l   t e l l   m e   a n y t h i n g

u n d e r   t h e   s u n

(zene)

hétfőn délelőtt nem szabad otthon lenni

voltam alföldezni;
hamlet most ölte meg az első embert;
gráfokat programozok.

egy bőr hátizsákkal indultam útnak, 2 óra múlva telefonáltak, miután már legalább 100 kilométerrel voltam távolabb, hogy merre járok.

e s z e d b e    j u s s o n