EXPRESS EASTWICKBŐL

olyan ez, mint amikor állsz a vasútállomáson, és tudod, hogy ideért az ősz, mert a napon meleged van, az árnyékban pedig fázol. ott álltam, kezemben a babóval, és edward norton voltam, a másolat másolatának másolata, bár ez nem insomnia, csak a lét elviselhetetlen könnyűsége, ahogy érzem, hogy tizenkilenc éves vagyok, ennek ellenére megráncosodott a lelkem, és a redők közé beült az előző életek pora. a sejtjeimnek külön világuk van, és ők emlékeznek mindenre. csak rakódom magamra, mint a kőzetrétegek, és boldog vagyok, ha kiásom egy csontvázat a földből, pedig csak a felszínt kapargatom.

a felnőttséghez hozzá tartozik elvileg, hogy döntenem kell, és a következményével tovább élni. már nem tolhatom másra, hogy oldja meg, bogozza ki, vagy űzze el a gonoszokat. egymás mellett menetelünk, de mégsem együtt. nem karolunk a másikba, nem próbáljuk bele a cipőnk talpát egy idegen lábnyomba. magunknak törjük az utat, és mi hagyunk lábnyomokat, amikbe majd az arra járók belemérhetik a sajátjukat.

mintha meztelenül állnánk a tükör előtt, illegünk-billegünk, pörgünk-forgunk, innen is, onnan is megnézzük magunkat, elképzeljük, hogyan festenénk égboltba öltözve, és azt hazudjuk, hogy keresünk valamit, ami igazából sosem veszett el. de jó azt mondani néha, hogy világgá mentem, majd jövök. ilyenkor levetjük azt a bőrt, aminek a tükörképét eddig nagy érdeklődéssel vizsgálgattuk, búcsút mondunk hagyományoknak, elveknek, morálnak, erkölcsnek. a szövetháló lecsúszik egészen a bokáinkig, mintha egy díva dobta volna le a földre a szaténköntösét, majd egy elegáns mozdulattal kilépünk a testünkből.

álltam a balaton partján, és nem láttam, hogy hol ér véget a víz, és hol kezdődik az ég. a határok egymásbaivódtak. nincsenek cimkék, nincs jó és rossz, helyes vagy helytelen, csak a homogén acélszín, ami nem rejt se többet, se kevesebbet.
a döntések is egybefolynak, már nem is félek tőlük. azok is benne kavarognak a kékesszürkeségben, nem lehet onnan kiszínezni őket, ezért elronthatatlanok.

kortyolom tovább a citromfüves teámat, ragasztgatom munch képeit a falamra, kimbra dalokat hümmögök. de nem, még mindig ott állok a vasútállomáson, a vonat késik, gondolkozom, hogy egyáltalán felszálljak-e, a babót még mindig szorongatom a kezemben, egy srác megszólít, majd félreáll. felszállok, menetjegyeket ellenőrzésre, kibontom a hajamat, hogy hátra tudjak dőlni, és tudom, hogy már tényleg ősz van, mert a lehetetlenül, világítóan zöld és sárga réteket mára már lógó, feketefejű napraforgótáblák váltják fel.
csak ők búslakodnak, de mi várjuk a telet, mert mindegyikünk máskor ébred, és a legelegánsabb virágok hidegben hajtanak ki.
a titka csak az, hogy mindent el kell képzelni.

POZITIVIZMUS

közel egy hete emelem azon pesti emberek számát, akik nyomorba döntik a metrókat, a villamosokat, a buszok összes fajtáját, a járdákat, az aluljárókat, valamint azon világtalanok táborát gyarapítom, akik megállnak az andrássyn, nekidőlve a káendhá falának, és olyan flegmasággal pötyörésznek a telefonjukon, mintha csak várnának valamire, miközben csak kétségbeesetten nézegetik a térképeket és menetrendeket, hogy hol vannak és ahol lenniük kéne oda hogyan fognak eljutni. persze ezalatt ignorálnom kellett azokat a vietkong turistákat, akik vagy nevezetességnek hittek, vagy szimplán elrettentő példaként akartak megörökíteni a fotóikon, hogy majd mutogathassák összetöppedt korukban a dédunokáiknak, hogy nézzétek, magyarországon ilyen képződmények mászkálnak.

amikor képes vagyok megmozdulni, akkor élvezem a zsongást, a duna partot, az omladozó falakat, a babzsákfotelokat, a gangot és a galériát, csak mindig elmérem az energiatartalékaimat, amiből az lesz, hogy az astoria egyik trafikja előtt ülök, és zokogok, hogy nem bírom a lábamat sem behajlítani.

és akkor jönnek azok az órák, amikor logaritmikus entrópiafüggvényről beszél egy altató hang, mi csak legyezgetjük magunkat, majd kényelmesen hátradőlünk, mint a vasárnapi ebédek után.
bemutatkozunk. hello, tizenkilenc vagyok, veszprémből jöttem, és minden ízületemet tudom ropogtatni. ötven ember torkából szakad fel a nevetés, amit ki kell azonnal köpni, én pedig a melegtől és az izgalomtól vöröslő arccal ülök a szürke padló fölött néhány arasszal. nyugtatgattak, hogy hé, emlékszel még gimiben mit mondtál az ilyen első órákon? igen, hogy szeretem a sajtot. egyszer karácsonyra egy kilót kértem belőle, ami 5-féléből lett összerakva. és utána? érettségin ketten felemlegették.

kéne valami, mint a perks-ben a participate. meg kellene néznem a menetrendet, nem biztos, hogy ez a megálló következik. nem biztos, hogy akarom én ezt. szimbával kellett volna mennem, aki most körbestoppolja franciahont.
legalább a kresz sikerült.
vízpermet vagyok, amit nyári kánikulában magukra fújnak a napozók.
az akarat végül diadalt arat.
nem biztos, hogy ezt akarom. nem biztos, hogy akarok. csak az a biztos, hogy az ég grafitszíne kíméletlenül gomolyog, holnap gyakorlatom van, és egy fél alma rohad az asztalomon.
eddig szeretett lucifer, mert a küzdést és a diszharmóniát megadtam neki.
aki felé nyúlok, párává foszlik, és ez a nyirkos hidegsége rásimul a bőrömre.
úgy érzem magam, mint Vizyné, mielőtt megölte volna Anna. az előbb beszéltem minden érzelem nélkül a halott gyerekemről. borzasztó fáradt vagyok, én sem vágyom másra, csak aludni, aludni, aludni..

RAKOVSZKY ZSUZSA

De ami volt, az nem jön vissza többé
soha. Az idő egyirányú utca.
Örökké zuhog a jelen, s örökké
száraz lábbal kelünk át rajta: a múlt fölissza
szempillantás alatt. Lábbal előre vissza
nem szökken a műugró a trambulinra, és nem
lesz már a csorba ép, a foltos újra tiszta,
de ha mégis lehetne, hogyha valami résen,
a kozmosz féregjáratain át
zuhannál fölfelé, míg eléred azt a pontot,
ahol elromlott minden, hogy fölfejtsd a hibás
szemig a múlt kötését, másként legyen, ne mint
volt,
bölcsőjében fojtsd meg a zsarnokot, vagy
kivándorlásra bírd tulajdon nagyapádat,
vagy azon vedd magad észre: egyszer csak ott vagy
saját gyermekkorodban, épp vasárnap
dél van, most merik szét a húslevest,
s te fényes űrruhádban, dülledt üvegszemed
rájuk emelve, a jövendő elvetélt
embriója, merev térdekkel lépegetsz
feléjük, vagy csak egy hang, testetlen sürgetés
vagy tiltás oldaluknál, súgod: „Tedd!” vagy „Ne
tedd!”
– az is hiába volna. Nem lehet
csak egy szálat kihúzni, ha nem az összeset,
olyan szorosra szőtt a múltak szövedéke.
Mint buldózer tolja maga előtt
a voltak összessége a rákövetkezőt,
ami volt egyszer, annak nincsen sohase vége,
vétkes vagy áldozat: nem felejtesz, nem felejtek,
a sérelem sérelmet szül, a seb
sebezne, és nincsen, ki mint bokára ejtett
szoknyából vetkező, a múltjából kilépne,
s azt mondaná: „Igen, én ezt tettem veled,
ahogy mások velem: bocsáss meg érte!”
És ha lehetne, ha mégiscsak visszatérne,
ki már soha, megint csak gázszámlákról beszélne,
csöpögő vízcsapokról, s te is csak azt felelnéd,
amit akkor, s nem mondanád: „Ne menj még!
Fél életem viszed magaddal, hogyha elmégy!”

ZELK ZOLTÁN

Vak szemgödör. Halott sirály.
Kiholt a tenger: medre már
vak szemgödör. Halott sirály
lelke vijjogva visszaszáll.

Megyek az utcán sehova.
Megyek se ide, se oda.
De jön talán a villamos,
mely téged végre visszahoz.

Hát állok itt, hát várlak itt.
Nyitja, becsukja szárnyait
a tél, a nyár. Borul. Ragyog.
Fű voltam, mostan sár vagyok.

Sár voltam, mostan zuzmara.
Nem jössz haza? Nem jössz haza?
Hallod, rámszólnak: Kire vár?
már ezer éve itten áll!

Igen, százezer éve már.
Vak szemgödör. Halott sirály.
Villamosok és évszakok.
És fű és sár és hó vagyok.

Milyen ifjú a temető!
Mily zöld a tuja, a fenyő!
Az erdő már halotti váz,
de örökzöld a gyász, a gyász.

Miként a rab cellafalat,
úgy kopogtatnám sírodat,
megtanultam ott a jelet –
de más rabság ez, a tied.

Talán a fény, a fergeteg,
s a vadgesztenye-levelek,
mik sírodra keringenek,
ők tudják a morze-jelet.

Talán az emlék... Mert lehet,
hogy Zuglót járom most veled,
lábunknál rég-holt kiskutyánk,
a régi eső hull reánk.

Ó, milyen szegények vagyunk!
de élünk és együtt vagyunk,
de fülelem lágy lépteid,
de behozod a reggelit.

De összebújva hallgatunk,
vagy egy gyermekdalt dúdolunk:
„Gyengék vagyunk, elfáradunk,
talán bizony meg is halunk...”

Talán bizony... Ó, a Balázs
utcában az a kis lakás!
Benn kályhaszó, künn hó szakad.
És megvetem az ágyadat.

És kinézek az ablakon.
A tél híreit hallgatom.
Nézd, mennyi kedves hírhozó –
varjak örvénye, csókaszó.

Miért is lettem hűtelen,
mi más hír kellett énnekem?
Tavalyi hó. Tavalyi táj.
Vak szemgödör. Halott sirály.

És megyünk a hegyoldalon,
vár a mennybéli cimbalom,
földid, a földre szállt cigány –
és játszott egész délután.

A húrokon gyermekkorod
villant, cikázott, pattogott.
Couperin? Akkor is Jászberény!
Tornác. Leander. Lámpafény.

Csak Zugló és csak Jászberény!
mert addig élek véled én!
csak lépteid, lélegzeted,
csak kócos gyermek-éneked.

Csak az a tél, csak az a táj,
csak az a hóra szállt madár
csak az az ág, mely ott remeg
az ellibbent madár felett.

Mert ami van, el nem hiszem,
én-szívem messzibre izen,
nem a jövőbe, múltba már.
Vak szemgödör. Halott sirály.

Az ágakon a cinegék.
A sírok közt a nénikék.
Egyik oly régen térdepel,
mintha sohase kelne fel.

Az arca föld, az arca rét,
nagy sárga könnye margarét.
És jő a szél s úgy fújja szét,
mint szirmokat, a nénikét.

Aluszik már a cinege.
Röpül a sír, a nénike,
a tujabokor, a fenyő –
az égre száll a temető.

Mert alkonyul. Isten veled.
Én is megyek. Hová megyek?
Megyek az utcán sehova.
Megyek se ide, se oda.

Esik. Esik. Megyek. Megyek.
Mondják, akkor is így esett.
A junius-végi eget
megszállták őszi fellegek.

A kis csapat. A gyászmenet.
A néma, néma döbbenet.
Barátok. Árva asszonyok.
A nyári égen ősz zokog.

És zokog és zörög nevem
a koszorún: Jelen! Jelen!
Nem láthattam holt arcodat –
kifosztották a gyászomat.

Most már tudom, miért megyek,
most már tudom, hová megyek,
most már tudom, hol is megyek –
örökkön koporsód megett.

És villoghatnak az egek
tükrei tavaszt vagy telet:
köröttem az az őszi nyár.
Vak szemgödör. Halott sirály.

Kié e kulcs? mit nyit e zár?
kié e nélküled-kopár
szoba? ez a farkasverem?
nem otthonom, csak fekhelyem.

Háltam bokorban én s padon,
volt szúnyogzöngés paplanom
és ébresztőnek berregett
a zápor, hogyha megeredt.

S az ágyrajárás, amikor
hét égő szájon a pokol
horkol-hörög: a nappalok
kénköves kínja bugyborog.

S azok a téli éjszakák!
kapu alatt vacog a vágy:
egy konyhazug, egy szalmazsák –
ha ennyi lenne a világ...

Mert ennyi volt a nincs, a kín,
melynek lángjánál álmaim
perzselt pilleszárnya repes:
meleg vacok, tányér leves.

Tudtam, egyszer az is akad –
nagyobb karéj, hű dunyhaszag.
S egy este csak kigyúlt a nap:
egy este megtaláltalak!

De ez a nincs! ez a hiány!
e vonító farkas-magány!
ez a négy fal, ez a fedél! –
szívemre tekereg a szél.

Szívem körül süvöltenek
a nem vagy! és a nélküled! –
vánkos fölött és takaró
alatt befú-temet a hó.

Igy fekszem, fekszem egyedül.
Ágyam szélén az isten ül.
Csak néz, mert nincs rám szava már.
Vak szemgödör. Halott sirály.

Mi ez a boldog riadás?
hajnali patkócsattogás
ébreszt... , istenem... hát lehet?
álmodhatta ezt egy gyerek?

Lehet, hogy amennyi halál,
egy gyermek álmaiba száll,
hogy lehunyt pillái mögött
csontváz-staféta fut, zörög?

Csattogj hát patkócsattogás!
tünjél lidérc, múlj rossz varázs!
Bojtor, a vén fiákeres
egy hajnali kaput keres.

Minket keres, ugye, apám?
hányszor ígérted, most talán
Pestre viszel... Csat-csattogás.
Miskolc. Mozdonyfütty. Állomás.

Vagy már Szatmár? Az Ujmajor?
Anyám teknő fölé hajol.
Sziszeg a tűz, kél a kalács.
És künn a csat-csat-csattogás.

Én ifju-szép-özvegy anyám,
Hajolj fölém, mint hajdanán...
Mint hajdanán? mint most! ma! itt!
Űzzük el végre álmaink!

Álmaink és halálaink!
Hol vagy cipő s te foltos ing?
korán kel az inasgyerek. –
Gyár kürtje. Szénásszekerek.

Meglát, utánam fut, csobog
fűzfáival a Homoród,
s mintha gyümölcsük nyújtanák,
jönnek elém a szilvafák.

Kertek. Vagongyár. Rét. Malom.
Behúnyt szemekkel is tudom.
És mégis, mégis megvakít,
hogy téged nem talállak itt!

Hogy nem oszthatom meg veled
e tájat, mintha két gyerek
felezne zsiroskenyeret –
egy harapás nekem... neked...

Mintha ott... akkor... két gyerek
De csak a kín, a nem lehet!
A soha-sehol-nem-lelek-
terád-már! kínja sistereg.

Kínomból villám sistereg,
fölperzsel lombot és füvet,
s az üszkös, holt füzek alatt
a Homoród is kiapad.

És már csak a por füstölög
az elhamvadt vidék fölött,
csak por, csak füst, csak pernye száll.
Vak szemgödör. Halott sirály.

Hamuban járó reggelek.
Élek. Vagyok. Hát felkelek.
Halál után, halál előtt –
Be végtelen a délelőtt.

Be végtelen két pillanat
között a lét. A sivatag.
Úgy múlik el, itten marad
ez a szélütött téli nap.

Ez a vetetlen párna és
ez a tányér és ez a kés,
ez a kóválygó lehelet –
Nyolc celziusz fagypont felett.

Az ákác hattyúszárnya száll –
de itt benn ez a január.
S a papiron a szótagok,
mint üszkösödő végtagok.

A semmihez csak semmi nő,
de mondják: múlik az idő
És mondják: alkony... délelőtt... –
Halál után, halál előtt.

Mint lányok a tükör előtt,
öltözködünk a sír előtt
hordjuk, mint halotti ruhát,
a hajnalt, délt, a délutánt.

És mondjuk: tél, nyár, évszakok. –
Azóta kitavaszodott:
füstölgő rétek, zöld romok
fölött egy holt sirály zokog.

Hát miféle szerzet vagyok,
hogy fölkelek, élek, vagyok,
ágyat vetek, ajtót nyitok –:
nem értem, mért nem orditok?

Mert mit üzentem onnan én
s velem a szószátyár remény:
Szál cérnán, két hegycsúcs között,
úgy is, úgy is visszajövök!

Hát visszajöttem. Hát megint
ablak és párna és kilincs...
S a nap s a hold reflektora –
én nem megyek haza soha.

És kávéház és Balaton,
és villamoson, vonaton,
kattog a kerekek dala:
Nem-megy-haza-nem-megy-haza!

A rigófüttyel fürtös ág
bezúzza a tél ablakát,
s elsőt kiált az orgona:
Én nem megyek haza soha.

Ha dombtetőre lép az ősz,
mint dobogóra vén dizőz,
véres a szél, sikolt az a
nem-megy-haza-nem-megy-haza!

Ha dér, ha sár, ha nyár pora,
ha égbolt, utca és szoba,
ha kilincs, párna és pohár –:
Vak szemgödör. Halott sirály.

Barátaim, megértitek?
egy ember él közöttetek,
van kulcsa és van ajtaja –
hazamegy és nem megy haza.

Lefekszik és nem alszik el,
egy néma istennel perel,
míg rákövül az éjszaka,
az álom kényszerzubbonya.

És hályogszínű virradat.
S ő fölkél, s megy, megy, mint a vak,
villamosok, autók alatt
csak megy, mintha vizek alatt.

És hallgatja, hogy nyikorog,
mint saxofonok s vad dobok
között egy árva nyenyere,
a gyászhintó négy kereke.

A temető. A temető.
Be hallgatag most a fenyő.
Be harsog a rózsabokor!
s a két napig élő csokor!

Zihál a föld. Márvány az ég.
S kit őszi szél fújt szerteszét,
lám újra visszaszállt ide
a halhatatlan nénike.

Mint cella falát a rabok,
kopogtatom e kőlapot,
verem, miként a fergeteg,
ráhullok, mint a levelek.

Hogy bekiáltozom veled
a mindenséget, az egek
vásznára vetítem neved –:
te Szemérmes, nem sértelek?

De értsd meg, ha kiáltozok –
Irén! Irén! nincsen jogod
a földbe ásni homlokod,
tekinteted, mozdulatod!

Mért vártad másfél éven át
kinyílni cellám ajtaját,
ha nem tudod, hogy nyitva már?
Vak szemgödör. Halott sirály.

Hát jőjj! és hívjad holt ebed!
és hozd a vézna kerteket!
és hozd a Rákospatakot!
a zuglói alkonyatot!

Mert mind elföldelték veled...
Micsoda poggyászt vitt kezed!
Hogy bírtad el? hogy bírtad el? –
Jaj, istenem, hogy bírjam el?

Ha az a perc! Csak azt ha még!
Már este van... Lámpád se ég...
Csenddé alvadnak a neszek...
Én állok kint... Én csengetek.

Csengő sikolt. Aztán az a
Másik, a lélek sikolya...
Aztán a száj, a szó, az a
„Haza jöttél?” – „Haza... Haza!”

Aztán halj meg, ha jobb neked
arcod a sárba rejtened,
ha iszonyatos gyöngysorok,
szép melleden hólé csorog.

Halj meg, de karjaim között!
hallgassam én is a rögök
deszkán didergő dobszavát –
megértem én már a halált!

Nem értek én már semmi mást,
nem hallok én már semmi mást,
csak azt a néma suhogást,
azt a szárnytalan szárnycsapást.

Csak azt tudom, hogy visszaszáll
egy szárnyavesztett holt sirály.
Lebeg, lebeg, aztán leszáll.
Szívem vak tengerére száll.

NAPJAIM

(szemüveges lettem; felköltöztem pestre Attila segítségével, aki nem tud magával mit kezdeni a vonatokon; túl vagyok az első órámon, ami társadalomelmélet alapjai volt, és annyira érdekes, hogy inkább járok filotörire; de én is anyukája lettem egy Csöcsi nevű gabonasiklónak)