Ősz fejbúbok bukkannak elő a párkány mögül, mint valamiféle gyorsan növő karfiolok -
Bementem a cukrászdába egy medvehagymás pogácsáért, mert a tejes sütikkel való önpusztításhoz nem volt kedvem, de csak valami vajas, csavart rudak száradtak az üveg mögötti fonott kosárkákba. Azzal a viszolygással kevert sajnálkozással néztem őket, amellyel általában a félresikerült, torz teremtményeket illetjük: kinyújtom felé a kezem és imádkozom, hogy ne érjen hozzám.
Mindent megterveztem, hogy majd leülök, elmegyek a mosdóba, ahol sokáig engedem a forró vizet a kezemre, megskalpolom a pogácsámat és a hűtőgépek zúgásától transzba esve bambulok zavarba ejtően emberekre.
Zavaromban mégiscsak megrendeltem a mumifikálódott ujjakra emlékeztető sós falatokat, és ahogy lerakták elém a pultra a zsírfoltos, zörgő, fehér papírzacskót, megköszöntem és kimentem. Nem, valahogy nem lett volna helyes ott maradni, pedig amikor közeledtem az ajtó felé, eszembe villant, hogy én nem is ezt akartam csinálni.
Már megint valami máshogy történik, mint ahogy lennie kéne.
Baj-e, hogy időnként visszajutunk a középpontba?
Vagy alapból úgy néz ki a sorsunk, mint az alsós rajzokon a Nap és a sugarai? Origóból induló félegyenesek. Ahhoz, hogy egy másik utat válasszunk, vissza kell menni a mostanin, a kiinduláshoz.
Rejtelmes szfinx gyanánt, azúrban trónolok, kevély hó-szívvel és fehér, hattyúi fényben; a vonal-szaggató mozgást gyűlöli lényem; és orcám sohse sír és sohse mosolyog.
