FÉNYLENÜNK KELL MÉG EGYSZER

úgy gondoltam, hogy ideje lenne csökkenteni a bakancslistámat:
ezennel kihúzhatom belőle a "vigyen el a mentő" tételt.
szerencsére, nem szerencsére, nem hasonlított az Isteni műszak jeleneteihez.
legalább már tudom, hogy vannak olyan bácsik, akik a betegszállítóban zötykölődve komótosan előveszik a nejlontasijukból a kolbászkájukat, majd a combjukon elkezdik szelni a kisbicskájukkal.

úgy erőszakolom magamra a boldogságot, mint egy régi, szűk nadrágot, és összekuporodom a jobb oldaladon, mert a mellkasodon már ki van nekem feküdve a hely. folytatjuk a privát vertikális ugrándozásunkat, de bízunk a szómágiában, a mantra erejében, sőt, hogy hatásosabb legyen, még a szemünket is összeszorítjuk, amíg kellőképpen ráncos nem lesz az orrunk.
lehetünk Münchausen bárók, és kihúzhatjuk magunkat a varkocsunknál fogva?

az éjszakák immár nem csak a bűnösöké, az örömlányoké, a szellemeké és az üvöltő farkasoké, hanem a parfümmel házaló egyetemista ügynököké, akik nem is igen akarnak mást, csak egy pohár vizet.

természetesen állapotban egyelőre csak folyékony formában fordulok elő, magukba öntenek az emberek, én pedig engedelmesen felveszem az alakjukat. ez valami babitsizmus lehet, hogy magunknál tovább nem jutunk.
de már tudom, hogy miért mondhatta Rodin, hogy "olyan vagyok, mint egy virágba borult fa".
mégis fájnak a napok; talán csak köpölyöz az élet.

UTOLSÓ KÍVÁNSÁGOK

nem gondolkodni nem gondolkodni
nem érezni
csak járjunk lassan, vagy üljünk csendesen

AMI JÖN, FOGADJÁTOK; AMI MEGY, ENGEDJÉTEK

(függöny)

KÖZJÁTÉK

olyan ez, mint amikor apukáddal a "napi 20 perces séta" címszó alatt nem egy kies, rendezett parkba mentek el, ahol az emberek vagy futnak, vagy kutyát sétáltatnak, vagy futtatják maguk mellett a kutyát, hanem inkább a város legrégebbi temetőjét látogatjátok, aminek a hatalmas kovácsoltvas kapuja olyan szinten elkezdett oxidálódni, hogy kinyitáskor félő volt, hogy elhamvad.
bakancsaink alatt ropogott az éves vadgesztenye-termés, művirágok és kiszolgált mécsesek, miközben csendben andalogtunk a domboldalon. a lankás elfekvés miatt a vésett kő- és márványtáblák illetlen szögekben dőltek meg, amik minket a jankovics marcell-féle jános vitéz egyik jelenetére emlékeztettek. talán ránk is vár tündérország.
néha meg-megálltunk, és olyankor elmerengtünk egy 48-as honvéd tábornok életén, vagy mosolyogva figyeltük az apró, megsárgult fényképeket a keresztek és a nevek mellett. voltak, ahol a sírkövek előre bukva hevertek a földön, vagy funkciójukat vesztve feliratuk olvashatatlanná vált, így taszítva gazdájukat az ismeretlenségbe. de a természet róluk sem feledkezett el. kis sárga virágcsoportok garmadája nőtt a hantokon, egyfajta engesztelésképpen.
véges számú kapcsolódási pont létezik, az ingerület hirtelen megakad, a sejtek elhalnak, a memória kisül. de jó tudni, hogy valaki, vagy valami mindig emlékezni fog ránk, és friss virágot hoz a nyughelyünkre.
pedig ő nem is barát vagy családtag.
talán több annál.

REKVIEM EGY VÖRÖSHAGYMÁÉRT

nem tudom, hogyan képzeljük el ezt a lábnyomhagyást. olyan most jó-san, hogy a nevünkkel valaki telegraffitizze a várost, hogy lassan beleivódjunk a kőfalakba, a plakátmagányba, a felüljárók piszkos üvegébe? vagy talán azt várjuk, hogy egy egész siratókórus fog a hantunk fölött görnyedezni, miközben 365 nap múlva bemondják a rádióban a halálunk évfordulóját?

nem tudom, hogy vannak-e nagy tettek. mi történik, ha az agyban lévő kapcsolódási pontok felhasadnak, és milliók egy emberként csak ülnek majd, és bámulják az eget. az anyanyelvet elveszthetjük, énünket átszitálhatja az idő rostája, de egy furcsa érzés örökké velünk marad. egy furcsa, viszkető érzés, ami miatt csak bámuljuk az eget.

ha leltárba akarnálak venni, akkor úgy tűnhetne, hogy számomra nem maradt más utánad, mint néhány szomjas virág, földön sorakozó befőttes üvegek, 20 darab megrendelt házi tojás, egy valaha sütiket tartó tányér, és a folyosón hagyott könyveink közé rejtett üres cigarettás doboz.

a cégtől tudtuk meg, hogy a szíved csak úgy megállt.
de nem teljesen így történt, én tudom. egy csillag volt az, ami magába roskadt, és elnyelt, velünk együtt. ezért érzünk most űrt.

a férjeddel beszélgetett anyu a folyosón, miközben egy kiürült epres nutridrinket és egy banánhéjat szorongatva lapultam a falhoz. a bácsi szerint tudtad, hogy meg fogsz halni, ezért kezdted el tanítani őt és a fiatokat arra pl. hogyan kell mosni. ha hallottad volna, hogy milyen büszkén újságolta anyunak, hogy a fiú milyen ügyes, mindent kitakarít, még a virágokat is gondozza. nem volt keserű a hangja, hiszen mindenki ilyen randevút akarna a halállal. majd kedélyesen búcsút vettek. én csak akkor mozdultam meg, amikor a kulcs csörgött, végül kattant egyet a zárban.

oda botorkáltam anyuhoz.
emlékszel, miután elutazott, kölcsön kértünk tőlük egy fej vöröshagymát.
azt mondtuk, hogy majd megadjuk, ha visszajön.
mi lesz most azzal a hagymával?
mégis mi lesz vele..?

AKVAMARIN SZILÁNKOK

mostanában egyre több zöldet és kanyargó patakot látok, amiknek a tajtékos felszíne rávezeti a szemem a parton kucorgó hóvirág-telepekre. figyelem a szecessziósan görbülő fák néma haldoklását, ahogy a fagyöngy-gömbök fojtogatják őket. de ugye attól, hogy a természet kegyetlen, nekünk még nem kell annak lennünk?
a délelőtti magányt lótuszülésben meditálom át, mert keresek valamit, mindenhol ugyanazt, legyen az egy könyv az avantgardról, vagy egy tányér, amiről próbálom levakarni az olvasztott sajtot, de előbb borít be engem a hab. valahogy nincs idő semmire, de igazából csak ülök, és cinikusan azon gondolkozom, hogy mi van ott, ahol nincsen semmi. remélem, hogy engem azért nem fognak belelógatni a lábamnál fogva a maradékos hordóba.
elég négy emelet, hogy kilúgozzam a lelkem, de nem fogok várni. egy helyben ülve nem lehet semmire rátalálni.
ki kellene érdemelnem az embereket. addig palackokba dugaszolom a veszprémi levegőt, hátha egyedül kell majd elmennem.

ez jobb lesz, mint a xanax
a saját véletlenemet én választom
"hajszálaim baljóslatúak"
mint egy kibaszott expresszionista festmény
de igazából te egy ready-made vagy
csitu, ez még nem a pont ---
csak egy röviden húzott vessző