390

június huszonnyolcadika van.

érett lettem, ami azt jelenti, hogy jelenleg a semmiben lebegek, mert elhagytam a lovassy nyújtotta biztonság érzetét, de még nem jött meg a bagolyposta, hogy csatlakoztam az egyetemista létformához.
a magyar feleletem olyan jól sikerült, hogy a bankett utáni napon egy random tanár odajött hozzám, hogy gratuláljon, mert hallotta hírét.
ja igen, volt bankett is, ahol már nem gyerekpezsgővel bódítottuk magunkat, és néztük a teraszról a közeledő vihart, amit persze egy informatika tagozatos osztály úgy tudott felfogni, hogy tönkremennek a switch-csek. de legalább megtudtam, hogy a villámok olyanok, mint az ásítás vagy az álmok, nincs rájuk elfogadott magyarázat.

attilával elindultunk volna a nagyvilágba, vagy legalábbis a főváros forgatagába, amikor az orrunkra csapták az ajtót, és hátunk megismerkedett a rideg valóság padlóköveivel.
de mi sosem esünk kétségbe, vagy ha igen, akkor nagyon. annak mindig megadjuk a módját, és gondoskodunk arról, hogy a világfájdalom a tüdőröntgen képeire is rásüljön.
egyik légüres térből a másikba szublimálunk, hátha az egyiket végre sikerül kitöltenünk.

nem szabad magunkkal ontológiai vitákat folytatni, mert a másikunk úgyis legyőz minket. nem szabad megkérdőjelezni az egzisztenciánkat, hanem elfogadni, és adta-elvette alapon bízni a sorsban vagy valamiben, hogy minden a legnagyobb rendben van. még ha már csak egy kiló választ el a kórháztól.

mindig ott ülök a szobám vajszínű szőnyegén, mellkasomban a végzetes elhatározással, de ahelyett, hogy a kádban fekve nézném, hogyan változik lassan bíborrá a fürdővizem, oda lyukadok ki, hogy már megint fodrászhoz megyek, megint a félelmemet legyőzve ülök egy buszon, megint állásinterjúra várok, megint a jövőt tervezgetem, megint új receptet próbálok ki, megint a skorpió teraszán csinálok hülyét magamból, mert visítva rohangálok egy koordinálatlanul röpködő rózsabogár elől, és megint a hangulatban ücsörgöm és szürcsölök valami édes meggylikőrös löttyöt, amit gáborka rakott elém azzal a kísérettel, hogy: "gyere tyutyu, van számodra egy csajos piám".

műtötteket és lázasakat szolgáltam ki, így csak hajnalokban tudtam valamicskét tanulni, vagy éppen törött tányérokról szétguruló zsíros vacsorát takarítottam fel a delikvens elhullajtott könnyeivel. felmorzsolódtam, néha habkönnyűnek érzem a testem. úgy vészeltem át ezt a három-négy hónapot, hogy akárhányszor megkörnyékeztek az emóciók, valaki beleordított a koponyámba, hogy TURN IT OFF!; vagy pedig may-re gondoltam, ahogy azon a gyönyörű hangján azt mondja: "valamit csak érzések nélkül lehetséges túlélni". *spoiler* igaz, hogy ő a film végére megöli magát *spoiler vége*

akárhogy is, még mindig dübörög a vérem, egyszerre megyek és húzom vissza magam, akarom és félek, csinálnám és feladnám, de ami a legszörnyűbb, hogy az oktalanságok végtelenségében is mindig találok valamit. egy kicsit dolgot. és mindig visszafordulok.

HBD, WBY!

Lépjünk előre, mi mesemondók, és ragadjuk meg, bármi prédára is vágyakozik a szív – ne ijedezzünk! Minden létezik, a föld pedig csak egy kis por a lábunk alatt.

AZ IDŐ LASSAN ELSZIVÁROG, NEM LÓGOK A MESÉK TEJÉN, HÖRPINTEK VALÓDI VILÁGOT, HABZÓ ÉGGEL A TETEJÉN

június tizenharmadika van, péntek és telihold.
35 évig nem lesz még egy ilyen.
nem mintha számítana, de az álbabonásság látszatát fent kell tartani.
ilyenkor nem szabadna műttetni, de mit bánjuk mi!
ha lesz fekete macskám, vagy behemótnak, vagy plutónak, vagy gofrinak, vagy baltazárnak fogják hívni. vagy pedig lesz négy fekete macskám, és egy csirkeláb fog lengedezni a bejárati ajtómon.

lassan egy hónapja vagyok glutén - és laktózmentes életmódra kárhoztatva. sajnos a való élet nem úgy működik, hogy ha a cukrászdában egybegyúrom a külön-külön mentes sütiket, akkor annak megkapom azt a kombóját, amit már megehetnék, de még van kábé 3 kilóm a kórházig. de huszadikán végzem, addig rohadjakmeg, de már mindent kibírok. mondjuk ahelyett, hogy tanulnék, hajnalban böszörményi gergő-meséit olvasom egy tábla 90%-os ét- vagy éppen főzőcsoki kiemelt társaságában. csak hogy ne taszítsam bele magam az őrület többi szobájába, amit olyanokkal tapétáztak ki, mint balassi verseiben található szakrális jelképek és toposzok hasonlat, avagy éppen metafora parallelizmusa, de ha bekukkantasz oda, akkor láthatod radnóti toldaléknyi reményét is.

már nem ijesztő belegondolni, hogy egy hét múlva elszakadok a fészektől, és (jó esetben) belekerülök abba, ahol már nem vigyáz rám osztályfőnök, és értelmet nyer, hogy a zé és a há betű mért vannak olyan közel egymáshoz a billentyűzeten. nem félek a nyártól, amikor a semmiben fogok lebegni, mert éppen nem fogok sehova sem tartozni: valahova már nem, valahova pedig még nem.
szerintem pest éjszakai utcái sem fognak megrémíteni minket attilával, mert lesz rá két hónapunk, hogy megszerettessük magunkat velük.

a napjaim teli vannak zöld cetlikkel, vöröslő paradicsomlevesekkel, akupunktúrás tűkkel, megfejthetetlen keresztrejtvényekkel, és elképzelt rothadó szagokkal. egy ideig azt gondoltam, hogy biztos a sorvadó test vonja magával a lélek és a tervek bomlását, amiknek ez a szag a velejárója.

de valószínűbbnek tartom, hogy igazából egy porcelánbaba vagyok, aki a vitrin egyik üvege mögütt csücsül, arcára fagyott mosollyal, és kék szeme engem álmodik. majd meglát egy 8 éves forma kislány, aki éppen a nagyszüleinél nyaral, és megbűvölve nézi törékeny alakom. lopva körülpillant, hogy nincs-e a közelben a mamája, majd óvatosan kitárja az ajtót, és lassan leemel a polcról. a tenyerében hordoz, nem is mer megszorítani, nehogy kicsi, erőtlen keze összeroppantson. az ölébe ültet, újraköti a fehér cipőcskémet, babrál a kék szoknyácskámmal, majd remegő kezecskéjével végigsimít a szőke loknijaimon. az arcához emel, olyan közel, hogy az orrunk szinte összeér. megbabonázva bámul bele a tengerkék szemembe, hátha betekintés nyer ebbe a valóságba, amiről babaként álmodom. ekkor toppan be a nagymama, aki mérgesen rászól az unokájára, nem is sejtve, hogy a kislány ettől olyannyira meg fog ijedni, hogy leejt, és dirib-darabra török. a valós álomban sem tudtam azóta összeforrni.

HÉJJ #3