2015. december 22., kedd

×


édes drága apukám 2015. december 22-én 16 óra 50 perckor árva lett


éppen vezetett
úgy indult el, hogy fekete, kopottas kordbársony nadrágot vett, 
hozzá csinos fekete pulóvert
a hőmérő 10 fokig is felnyújtózott
én is autóban ültem
egy parkolóban
a belehelt üvegen át derengett fel a nagybevásárlást intéző tömeg
fáztam, diót ropogtattam
érzéketlenség-e haláltusa ideje alatt kirúzsozni magunkat?
 csak a bakancsom volt fekete
az is piszkos
az sem egészen



2015. december 21., hétfő

AJÁNDÉKOT UGYE NEM KÉRT SENKI?



eddig a karácsonyi készülődésem annyiból áll, hogy elkészítettem életem első normális kinézetű és ízű mézeskalácsait (ez a rész valahogy kimaradt a családi kalendáriumokból), ám a díszítésüknél a homméjd habzsákok csődöt mondtak, vagy inkább a cukormáz, ami fo(a)lpacknak képzelte magát, és leginkább saját magához kezdett ragadni. arról már szót sem merek ejteni, hogy a maradék cukormázból nagy lelkesen habcsókot gondoltunk készíteni, ezért mérnöki pontossággal újabb habzsákot ácsoltunk, amelynek az alját apu még be is vagdosta annak reményében, hogy szép bordás felszínt kapunk. nem álltak a halmok valami biztos lábakon, egyre nagyobb térre vágytak, így végül olyan alakot öltöttek, mintha egy seregnyi galamb pottyantotta volna a kis szeretetkupacokat.

de én kitartó ember vagyok, nagyratörő, ám a kuktasapka ismét nagynak bizonyult a fejemen. késő este kivettem a tepsit a sütőből, amin csak keresztben fért el a mákos bejglinek csúfolt képződmény / lény / dolog. leginkább egy hatalmas, jól táplált űrkukacra, vagy jabba kistesójára emlékeztetett, amit brutálisan meggyilkoltak, feltehetőleg a gyerekkori hasfelmetsző jack első áldozata lehetett: egy hosszirányú vágás húzódott csücsöktől csücsökig, felszínre buggyansztva az édes feketés tölteléket. miután kitöröltük szemünkből a nevetés és a szánakozás okozta apró cseppeket, tort ültünk fölötte és ünnepélyesen megszabadítottuk a további szenvedésektől. arról már szót sem merek ejteni, hogy egy harapásától garantáltan instant cukormérgezést kap az ember.

ha már ilyen jeles ünnepek közelednek, eljátszottam a gondolattal, hogy milyen lenne kitakarítani és selejtezni a szobámat, amit jelenleg három pókkal osztok meg. leginkább azt várom, hogy mikor jelenik meg valami hálivudi színész fáklyával a kezében, mondjuk egy sean bean - nick cage páros, vagy inkább harrison ford, hogy a szent grált keresse. a pillanatkép azt mutatja, hogy apró kis lyuk szobám padlóját, asztalát, székét, szintetizátorát, radiátorát, ágyát, az ágyon fekvő macskát beborítja a sok kidobni, elajándékozni, szortírozni, dobozba rakni, kamrába vinni, becsesebb helyet találni való. de találtam egy hatalmas, éles derékszögű vonalzót, amivel tudom vágni a levegőben hóként csillogó port.

valahogy így.

SZOKÁSOS NON-CHRISTMAS CHRISTMAS SONGS


&


2015. december 15., kedd

SFUMATOBAN MÁZOLT DIDERGÉS

várjuk a cinegéket
a negyedik emeleten ülünk a törzshellyé vált konyhában, de nem tudjuk, hogy az eső kopog az ablakon, vagy a szemünk az éhségtől, és szomjazunk valamire. csikorognak alattunk a székek - vagy inkább hokedlik - fekete műbőr huzatai, a rádiót halkra tekerem, csak én ismerem fel így is a dalokat, az ablakot kinyitom, hogy a kicsi radiátor, aminek a csövének valaki nekidől, dolgozzon, elhúzom a fehér függönyt, amiről anyukám elégedett mosolya jut eszembe, amikor öblítő illatúan felcsipteti, szemügyre veszed a szúnyoghálós rést, a hüvelyk- és a gyűrűsujjaddal közelebb húzod magadhoz a hamvedret, és a füstöd egybeolvad a kémény pöfékelésével.
előre meredek, nézem a bakonyt, hogyan tűnik el pillanatról pillanatra, hogyan nyeli el a földreszállt felhő, mint egy éhes kígyó. figyelem, hogy kúszik egyre közelebb és közelebb, szinte észrevétlenül. kavargó, alaktalan teste nesztelenül áttekergőzik a meztelen ágak között, majd mikor az ablakhoz ér, szemérmesen megkocogtatja az üveget.
összerezzenek. éppen rejtvényt fejtettem, és a 43-as azt kérdezte, ki volt baucis házastársa a görög mitológiában, amin hirtelen el kellett gondolkoznom.
elrágcsálok egy szárított fügét, és önkéntelenül is nyolcasokat kezdek rajzolni egy papírra. mindig újra rajzolom, kiszélesítem, amíg olyan hatalmas hasuk nem lesz, amibe talán a felhőkígyó is el tudna férni.
már évek teltek el, de te még mindig ugyanazt a cigarettát szívod, olyan élvezettel, ahogy csak a gyerekek tudják a ropit, és úgy fújod, olyan elégedettséggel, ahogyan a kölkök nézhetnek télen a leheletükre.
megborzongom. ilyenkor csak spanyolhon, portugália vagy korfu vigasztalhatna. de csak egy rózsaszín mamuszon mosolygom, amit mintha csak egy negyvenötös láb nagylábujjáig lehetne felhúzni.

2015. december 14., hétfő

HBD, SZEPES MÁRIA!

Nekünk ezen a helyen nem írtak szerepet. Meg kell keresnünk majd azt a darabot, amelyből hiányzunk. Mert mindenki hiányzik valahol, ezt biztosan tudom, akkor is, ha most nem vagyok képes megmagyarázni. A legkisebb élőlény is valami egészhez tartozik, ami széttört. A legkisebb élőlény is sajgó hiány valahol.

2015. december 11., péntek

ELSIVATAGOSODÁS A NEGYEDIK EMELETEN

nem tudom, hogy mit várok magamtól. ha a diavetítő kattagna a sötétben, és az előttem ülő fejbúbja éppen ideális magasságban lebegne, és végig kellene néznem ezeket a napokat, akkor kiosonnék a büfébe nachosért (le a pattogatott kukoricával) és paradicsomléért (az új fekete tea).
egy kovácsoltvas kapu mellett ácsorogtunk, én éppen könnyeket nyeldekelve mondtam valami zavaros monológot, ami a nyelvemen kemény filmtablettaként széttöredezett, keserű utóízt hagyva a másik szájában. egyre a kaput néztem, a forrasztásokat, az aszimmetrikus íveket, az eltorult szív alakokat, és a vas íze lassan lecsorgott a garatomig.
látni lehetett, ahogy a tájat és minket is megfestettek, látni lehetett a csíkokat, amelyeket az ecset sörtéi egyenetlenül maguk után húztak, sőt, a mellettünk elhaladó nagy iskolatáskás gyerekek egymásnak mutogatták a tempera csomókat, amik színes, kunkorodó végű habcsókokra emlékeztettek: itt ért véget a vonal, és emelték fel az eszközt. folytattam isten munkáját, csak mézeskalács-emberkéken, miközben meg kellett játszanom, hogy milyen aranyos dolog, ha egy kutya sáros lábbal az öledbe ugrál és megeszi az eddigi munkádat, vagy ha harisnyás kislányok tapogatják és nyálazzák össze őket.
úgy érzem, hiába párologtatok, reggelre kiszáradok.

2015. december 4., péntek

A HETEDIK TE MAGAD LÉGY

most már csak annyi lenne a kérdésem, hogy miért gondolják azt a relax cd-ket készítők, hogy mindenkit egyaránt ellazít a pánsíp náthás klarinét szopránja, az erőltetett tengerzúgás, amit feltehetőleg cunami idején rögzítettek, vagy éppen a "bálnák énekének" álcázott moby dick lemészárlásának részlete?
de bizonyos, ha ezeket minden tracken egy sávvá gyúrjuk, mint valami ultra-mega-nyugi zenét, aminek hatására a populáció egyedei kivétel nélkül higanyrugannyá kéne válniuk, és megkérünk egy orrhangú férfit, hogy vádlón és gyorsan követelje a hallgatóságtól a három ki-belégzést, amíg az bele nem szédül, akkor majd elérjük a zen kapuját, a plafon repedésén keresztül egy fénysugár tör be, és világítja meg az arcunkat, mint a színházakban, hogy még az is tudja, hogy most ki fog énekelni és táncolni, aki eddig azt sem tudta, hova nézzen; és persze elmaradhatatlan kellékként felhangzik az angyalok kórusa.
igazából csak öntöttem a párologtatóba vizet, és bekapcsoltam a bartókot.
az orchideám virágot hoz, és van két tábla rumos-mazsolás-mogyorós-csoki a spájzban.
és várom a pillanatot, hogy valaki "társadalomerősítő hatás" címen az orrom alá dugjon egy burnótszelencét. de ez a szócikk nem tüsszenti fel a forrásokat.

2015. december 1., kedd

!

2015. DECEMBER 1. 13:43


ELHATÁROZTAM, HOGY MOSTANTÓL   B O L D O G   VAGYOK;
ÉS   B O L D O G   LESZEK.
AZ ÉLETIGENLÉS NEM LEHET ELCSÉPELT.