KITŰZŐ

először körüludvarolt, majd rászállt a szakadt táskámra ez a drágaság, hogy egész végig társaságott biztosítson nekünk, amíg végigsétáltunk a lehetetlenül-zöld parkon. már csak egy sündisznó család kéne a radiátorom alá, és eljönne a világbéke.

EGY HOLNAPRÓL RÁNK MARADT FELÜLETI ELSZÍNEZŐDÉS

olyan ez, mint a téren álló szökőkút, ahogy a kitörő sugarak önmagukba omlanak vissza, a víz pedig véget nem érően cirkulál. ugyanoda járok haza, csak mögöttem vonják fel, majd engedik le az újabb díszletet, az aktuális hátteret. a kérdés permanensen lüktet, hogy vajon vagyunk-e azok, akik lehetnénk?
a válaszok kifakulva lógnak a falakon. a nap csak abból nem tudja kiszívni a színeket, ami él. vannak ám más életeink is, élünk másokban, élünk az összes dologban.
mik lennénk hát mi?
reakciók a fényre.
tudom. ahogy ültünk a balaton partján, a valószínűtlenség mólóján, ahogy a bodzás limonádémmal itták meg utolsó kortyjukat a muslinca rajok, ahogy a beatles és eminem egy számban a húrokra olvadt; figyeltem magunkat, amint a kék nyughatatlansága darabokra töri a sugarakat, és fájdalmukban helyettük mi ragyogunk.
olyan szövetből készültünk volna, mint az álmok? nem, nem voltunk tiszták, durva felületként rakódott ránk ez a csillogás, mintha fürdéskor az égett bőrünket habkővel dörzsölték volna. a mosolyok apró kampókként akadtak a meggypiros ajkak sarkaiba, de csak hozzám értek el bugyogva a szavak, mintha levegőért kapkodnának. a fuldoklásnak a kezdődő homály vetett véget, ahogy a gyors felhők felszívták a fényt, és megint úton voltunk. az ablakok rásült a külvilág egy végtelen heterogén csíkként.
ordítva szakítom el ezt a rozsdarágta kovalens kötést; bennünk az üresség csitul, az évek desztillált esszenciája, a csönd.
a süket ridegség kövül belénk, amikor nem halljuk sem a gyomrunk apró korgásait, sem a kapkodva lélegző szívünk lüktetését, ahogy a nyakunk és a fülünk belsejének ugrik az a kitörni vágyó 5-6 liternyi folyékony rubin.
az utolsó emlékem a kézfejemre szoruló puha ajkak érintése, de mire kinyitottam a szemem, már senkit sem láttam; minden fehér lett, eltűntek a színek, a nap biztos visszaszívta azt, ami őt illeti.
és mi tovább heverünk a parton önmagunk áttetsztő szinekdochéjaként, mit sem törődve azzal, hogy újabb kanyar jön-e az úton.
a tavasz eolhárfán búcsúzik, a nyár könnyű pánsípszót ígér.
de mégis ki dönti el, minek van itt az ideje?

AMORF MESÉK ÉBRENJÁRÓKNAK

az eltelt idő alatt kerestem a másik felemet, ami megfelelne a "boldog" és "fiatalos" témakörnek. csak bevásárló lista-szerű felsorolással szolgálhatok, mert hiába a ismerős-ismeretlen koncertek, a capa kiállítás, a liza, a rókatündér, a napsütéses teraszokon ücsörgés és füstölgés, az éjszakai nyugalomba belesüppedő eco olvasás, a kamu kártyapartik a szőnyegen ülve és a vízipipa gyümölcsös füstjét fújva, meztelen éjszakai balatonos fürdőzések ígérete, eü vizsga előtt a lépcsőn fetrengve élettörténeteket cserélni, a távolból hozott virgina woolf kötet az oldalak után járó csókokkal, a virágos huzatú párnákon gyakorolt dobolás az új ütőimmel..
mintha egy nagyon szűk keresztmetszetű lyukon kéne átpréselnem magam, minden élményt és benyomást, de ami a másik oldalon kijön, az az eredetinek csak valamilyen furcsa, torz alakjává válik.
a hő vagyok, ami leolvasztja a penészes puncstortáról a rózsaszín cukormázat.
unom az "őszinte mosolyokat", amik mögött piros az íny és lazák a fogak. ez a biblikus esőzés vékony repedéseket rajzolt az időre, amelyek most szétpattantak. akár a pókhálóvá zúzott szélvédő, vagy egy vízben ázott, ültetésre kész avokádómag.
puding kavarás közben éreztem azt az elvileg ránk jellemző nyughatatlanságot és azokat az apró tehetetlenségeket, amik miatt, ironikusan, egy gőzőlgő rózsaszín puncs puding mellett állok, és miközben kavarom, hogy valamilyen szilárdabb formát öltsön, a gőz fölé tartom az arcomat, és mosolygok a hozzám nem érő hideg érintéstől.

[ a távozás és a maradás egyetemes kérdesei nyomják cipőbe szorult kövekként a talpunkat, a biztonsági övek kioldottak, elszakadtak, kirepültünk a szemgödrünkön át, és keressük a "valami réginkhez" a visszavezető utat. nem dobhatjuk egymást színes konténerekbe, mint a kiürült tejesdobozokat, de elgyöngültünk, rákos lett a kapcsolat, és csak suttogva merjük magunknak feltenni a kérdést: "vajon mennyi időnk van még hátra?" ]

NAPILÁV

ASZALT SZILVA MÁRTÁSBAN ÁZOTT FÜZETLAP-GALACSINOK

nem tudom, miért érdekel, hiszen sok százmilliárd galaxis létezik, és mi csak az egyiknek a nyúlványán vagyunk, egy átlagos csillag körül keringő kicsiny bolygón, annak is csak egy nevetségesen apró pontjában. egy atomi részecskének érzem magam. nincs itt szárnysuhintás-földindulás, nem esik vörösre színezett csapadék, vagy különböző etnikumok fiatal egyedei az égből.
tudom, hogy nem mikronak, hanem makronak kellene éreznem magam; a hangyákat felváltja a vég nélküli tágulás, a határtalanság..
hagyjuk most ezt az ajtót résnyire nyitva.

a kávézó udvarán a gutát okozó napsütésben magamra terítettem a pokrócot, mert kérted, hogy menjek közelebb hozzád. fáztam melletted, a templomokban is száncsengőket vertek félre, de mi kitartóan ittuk a "Jókedv-gyümölcsteánkat", ropogtattuk a kekszeket, és csak a mögöttünk lévő asztal felől hallatszódott gurgulázó nevetés, ugyanis mi csöndben üldögéltünk.
forró viaszként ömlött ránk a napfény, langyos szél bújt be az asztalokon fekvő terítők alá, minden adott volt az újrakezdéshez, de én csak reszkettem, mert tudtam, hogy a közénk fagyott csöndet nem lehet áttörni.
nincs mit mondanunk.

örülnöm kéne a színházkertet pókhálóként átszelő lámpafüzéreknek és színes lampionoknak, melyek alatt a kézműves sörök fanyar gőzébe beleragadnak a színpadról kitóduló, dülöngélő testeken átszűrt hangok. sokan kellünk hozzá, hogy az égbe emelt kezek elbírják a ránk zuhanó éjszakát.
és mégis és mégis.
fel kellett volna ismerem, hogy ez már régóta olyan, mint egy megkarcolt asztallap. hiába töröljük le étkezések után újra és újra, a résbe kérlelhetetlenül belesodródik a piszok, beleroppannak a frissen sült kenyérhéj morzsái, de mi csak dörzsöljük, sikáljuk, mintha attól megint minden tiszta lehetne.
hátat fordítottam, a szememet az egyik gesztenyefa odvára szegeztem, és menetelni kezdtem, de a murvás talaj girbe-gurbáin meg-megbicsaklott a bokám.

u.i.: veszprém eldugott boltjainak száma bővült egy réteses képében, ahol a laktózérzékenyekre külön gondolnak. a forgalmi vizsgát megünnepeltem almás-mogyorós és tökös-mákos rétessel. 
az élet megint szép

SZEGEDELEM

már nem is tudom, hogy mire számítottunk, de csak úgy fordultunk át, mint egy páternoszter. az utastér megtelt a bőrünkről párolgó parfümök nehéz illatával, de amint megropogtatta a felszínt a szökőkút zenéje és a muskotályos-körtés fagylalt olvadó íze, az idegrendszerünk is annyira kisimult, mint az alföldi táj.

kánikula idején dideregve húzom magamra a téli takarót. a naptár szerint itt az alkalmi vedlés ideje, amikor megszabadulunk a titkainkat körülnövő elszarusodott bőrrétegeinktől. a rejtelmek lassan a felszínre szivárognak, összegyűjtjük, és vásárt tartunk, ahol gazdát cserélnek jelképes gesztusokért. a fehérre meszelt táblákon fáradtvörössel festett betűk hirdetik, hogy ezek vagyunk mi.
hiába a nyújtózkodás, a gőzölgő tea, a halánték dörzsölése, az emberi lélek tektonikus mozgásaira már képtelenség odafigyelni.
biztos van egy másik most, ahol éppen jó.

becsukódott az ajtó, de helyette nem nyílt ki az ablak.
a horgolt függönyökön keresztül kukucskálni sem lehet.
észrevétlenül lélgezünk.
minden mozdulatlan.
elkárhozva megrekedtünk, mint az a beletört kulcs a zárban.

de ezt te úgyis jobban tudod.

X

amikor a károli gáspár református egyetem küld egy emailt, hogy lájkoljam a facebook oldalukat, akkor úgy érzem, hogy a világ rendje valahol megbomlott.