600

SZEPTEMBER REGGEL AZ ÚJ SZILVESZTER ÉJJEL

egy hasadás szalad végig, ki tudja hol: nadrágon, falon, kontinensek között.
magas beosztásban dolgozó nő volt, csak a háta fájt, de igazából a gerince hasadt meg: megtörtek, mondta, és várta a lassú bénulást.
a kezemmel mindig végigsimítom a ház repedéseit, mintha egy kérges tenyér életvonalát követném. a lépcsőn a néni, a másodikról, kapaszkodik felfelé, reng a vaskorlát. azt a lila virágos otthonkáját viseli, amit mindig. virágboltom volt, de már úgy fáj a lábam, mondja. felajánlom a karom, de az arca már öregesen sebes, mintha a halál előtt elkezdődne a test bomlása, és tudom, ha hozzámérne, puha és gumiszerű lenne a bőre. nem kell, angyalom, elboldogulok, és szélesre húzódik az arcán a hasadás. szabadkozom még, hiszen ősz van, elnyílnak a lila virágok, de csak arra kíváncsi, mint mindig, hogy milyen nap van. majdnem hátraesem, mert rossz lábbal akartam rálépni a hatodik lépcsőfok ferde repedésére, de meghallom, ahogy bevágódik a bejárati ajtó, és én félek az ismeretlen csoszogásnak köszönni.
otthon almát és sonkát hasogatok egy melegszendvicsre, két körtét pedig baconbe csavarok. a gránátalmából egy pók mászik a kezemre, a sütő pedig majdnem narancs. ha nem figyelek arra, hogy elvágjam az ujjam, talán nem fáj. ha senki sem látja, talán nincs is.
apu szépiában mesélte, ahogy régen üres sörös üvegek tetején táncolt; a jókedvünk habzott, a nevetésünk csilingelt, mint az összeütődött palacknyakak.
de csak hűvösödik, csak a hajnal hasad, a napfény csak lassan és langyosan folyik, csak tejet iszom. gyerekek jártak hátizsákokkal az utcán, de a játszótérre még nem értek le. arra gondoltam, ha magasabb lenne a hangom, biztosan rágyújtanék. csupán az orromat fújtam ki, és hagytam, hogy a szél fordítsa át tejfehér lapokat. hazafelé a járdára lepotyogott szilvákat rugdostam. olyan volt a színük, mint a néni ruhájának. célirányosan beleléptem egy pocsolyába, a zokni rögtön ráragadt a lábujjaimra. nem néztem le. ha senki nem látja, talán nincs is. csak a sámlin ülve vettem észre, hogy rég felhasadt a cipőm talpa.

SPANYOLSZERELEM - 1029

ez csak a víz feletti fuldoklást. a zsigereim úgy bizseregnek, ahogy a pezsgőtabletta oldódik a pohárban, víztisztán.
csak a lábnyomodat és az árnyékodat fogom látni, amik mind-mind a hiányodat jelzik. lépkedsz továbbra is a macskaköveken pár méterre tőlem, a háttér színébe burkolva, és még a lehetetlenség lehetőségét is elveszed tőlem.
már fél hétkor sötétedik. kilencre olyan fekete, mint az inged.
a színésznő, ha tényleg összeomlik, csupán farkast kiált?
levetted az üvegburám, pedig kívül már fagy.
mintha minden önmaga ellenpontjává válna; én pedig saját karikatúrámmá.
a szeretetlenség vákuumozott csomagolásban kapható, hogy sokáig elálljon.
a magány ellenben minőségét korlátlan ideig megőrzi.
soha ne mondd, hogy soha; de gondolni azért szabad.
egy ideig még várni foglak; úgyis lassan bomlok.

MÉLYEK A KUTAK

a nyár utolsó délutánja volt
leültem egy garázs elé a még mindig forró aszfaltra - mintha egy durcás kisgyerek lenne, aki nem akarja elengedni az elmúlt három hónapot -, és csöndesen nekiálltam a polc elemeit lazúrozni. a kert végében kókadozó barackfa mellett káposztalepkék és szitkárok röpültek el sietősen.
a szíven szúrt naplemente végigömlött a lapis lazuliból oldott mennybolton, én pedig megnyitottam az égi csatornákat, és hagytam, hogy az utolsó augusztusi sugarak rám folyjanak.
az őszi szél bemutatkozásképpen körüludvarolt, a találkozás izgalmától libabőrösek lettek a fedetlen, meztelen combjaim.
a városba érve már az utakon morogtak az utolsó veszprémi buszok, amik utas nélküli szellemjáratokká alakultak.
leparkolva megláttam a környékünk tojáshéj-színű vadmacskáját, akit még hetekkel korábban meglestem az erkélyről, ahogyan a nyári eső által kiöntött pockokra és egerekre vadászik. nem ügetett vissza az erdőbe, csak rosszallóan nézett a függőleges csíkká szűkült pupillájával, párnázott, foltos mancsai alatt az egész világ, amitől úgy éreztem magam, mint azok a hosszú gerincű könyvek, amik minden polcon csak döntve férnek el.
balatonfüred felé stinget énekeltünk, lenge nyári ruhában tipegtünk a macskaköveken, szőlőszemeket ettünk fogpiszkálóra tűzve. azt hittem, a strandmeleg illat újjáéleszti az elcsökevényesedett (test)részeinket, de kezdi bőrünk a levendulás limonádé színét felvenni.
mi is megkoptunk?
pereg már rólunk a lazúr?

OFFTOPIC

szeretem a szomszédokat, akik olyan wi-fi nevekkel szórakoztatják a panelház 17 lakást, mint a mitbamulsz vagy a sgt pepper
majd jön egy e-mail, hogy vegyek barna szintetikus copfot 30% kedvezménnyel
közben masszírozom a kezem, ami 6 kiló krumpli megpucolása után egészen t-rex-szerűen, de legalább a hitler-szalonnáról el tudtunk cseverészni
reggel pedig arra ébredek, hogy valaki egy csirkecombról küldött képet
nekem így is jó