Olyat játszottunk, hogy te sűrű, áthatolhatatlan ködben hagysz, miközben egy tejüveges ablakon keresztül figyelsz --- csak soha ne cseréljünk.
Talán már játszottad mással és te tudod, hogy mit tettél volna?
Talán futottál volna előre a semmibe, mert fuldokolsz a bizonytalanságtól és mint akkor, azon a körvonal nélküli balatoni hajózáson, megalkudnál egy formáért, egy sziluettért, egy simára fűrészelt tölgyfarönkért, amitől tudod, hogy nem vagy egyedül ebben az elszürkehályogosodott térben?
De mégis... Mit gondolsz, nem lenne még borzasztóbb találkozni valakivel?
Szarvas egy főút mellett.
Csak loholsz előre, nem kiáltasz.
Csak keresed, de nem hívod.
Próbálod ráképzelni a színeket a felskiccelt emlékre, de azonnal le is folynak, hogy gilisztaként a földbe ássák magukat és csak akkor hajtsanak ki, ha már elmúlt a veszély.
Súlyukat vesztett loknik egy égig érő napraforgómezőn egy olyan nyári délutánon, mikor már túl vagy a nehéz, barackízű delelőn és elálmosodik a döngicsélés. A felborult limonádétól ragacsos könyöködet lemossa a barkapuha tavaszi zápor; a képet kimerevíti színvak, hangtalanul surranó tél; végül nyugodtan, egyenes derékkal állsz a felföld derékig növő fűszálai között, melyek a heves, őszi szélnek hullámoznak és te ott élsz, ahol már csak a szúrós, az időjárástól magukat függetlenített bokrok remegnek.
És te arra nézel, amerre a lázpiros arcú eget sejted.
Rejtelmes szfinx gyanánt, azúrban trónolok, kevély hó-szívvel és fehér, hattyúi fényben; a vonal-szaggató mozgást gyűlöli lényem; és orcám sohse sír és sohse mosolyog.
