A NŐK MENNEK HÁBORÚBA ÉS A FÉRFIAK SIRATJÁK A HALOTTAIKAT

apu szakállnyírás közben a pulykakakast kéne venni kezdetű nagysikerű népdalocskát énekelgeti


slattyogtam hazafelé a bors őrmesterre hajazó kabátomban, nyakamban lobogott a pöttyös-katicás sálam, és miközben plan b-t hallgatva lépdeltem az elvásott fekete tornacipőmben, megint tizennégynek éreztem magam, aki gavin degraw-t hallgat, mert valaki beleírta a spanyol füzetébe, és elképzeltem, hogy a fehér napszemüvegem csak akkor látja a világot, ha keresztülnézek rajta, különben ő is vak.


kezdek fáradt lenni hozzá, hogy az elkeseredettek világmegváltásait hallgassam, miközben nem szólhatok semmit, csak ülnöm szabad velük szemben szenvtelen arccal, és csak azért bólogatni, hogy tudják, hogy figyelek, és folytassák csak.
szomorúak vagyunk és nem értjük egymást.
pedig a szemembe sütött a délutáni nap, és a vonatablakon keresztül mutogattam a továbbra is irreálisan zöld mezőket, a harapnivaló dombokat és a mesebeli házakat.
de jelentem, álmaim listája tovább csökkent, kihúztam a gokartozást és a motorozást.


sokszor a tárgyakban több lelket látok, mint az emberekben.
két oldal között őrlődöm, nem tudom, hogy mi igaz és mi nem, vagy hogy egyáltalán érdemes-e ezzel foglalkoznom, kell-e nekem az egyetem vagy sem. nem lehet két világban élni, csak a peremén, ahol semmi sincs igazán, nem tartozom sehova, csak mezsgye két oldala harcol egymással. nem is ők harcolnak, hanem én őértük. utálok dönteni, mert akkor le kell mondani a másik lehetőségről, pedig i want it all. mindennek érvényes az ellentéte is.
egzisztenciális válságban szenvedek
miért nem lehet több életet élni?
forró teát iszom és jégkockák gurulnak le a torkomon


ha sokáig ismételgetek valamit, akkor elveszíti a jelentését
félek félek félek félek félek félek félek
egyszer talán túljutok magamon

TÖRTÉNÉSEK

IZZAD A KÖZÖNY

vagy betegek vagyunk, és rohad a lelkünk
vagy mi vagyunk egyedül angyalok a földön


kint kuporogtam az erkélyen, a falnak dőlve a néhány fokban, azt kérdezgetve konstans, hogy miért ilyen a világ, a tüdőm elsorvadt, és lassan összenyomott a levegő.

cigarettát kértem, az utolsó szálamat, felálltam, és elképzeltem, hogy a csillagok csak nekem fénylenek, energiát adnak és békét. majd eszembe jutott, hogy a fénypontok helyén valószínűleg már csak végtelen sötétség van.
nézd, ott, azt a fényt. mire hasonlít?
egy óriás olvasólámpája, de az is lehet, hogy az egy tojás belseje. weöres sándornak vannak azok az egyszavas versei. tojáséj. honnan tudja? az is lehet, hogy belül világos van, de ez is olyan, mint szegény schrödinger macskája.
elnéztem az erdő fölött.
mintha a sarki fény derengene át rajta. el kéne menni innen. miről szól különben az élet? érzed ezt az állandó-feszítő kettősséget? érzed azt, hogy ez nem számít? érzed azt, hogy csak ez van neked?
erről most nem is kellett volna beszélnem.
nincs értelme.
ennél fontosabbat nem is írhattam volna.

ácsorogtam valamikor másnap az utcán, és egy zacskó gumicukrot szorongattam. mivel tudom, hogy nem szereted a csokit, ezért hoztam neked sertésmájkrémet. néha jó, ha érzéketlen tudsz lenni, segít a világra koncentrálni. vettem egy baglyos inget és egy katicás sálat.


elszöktem, de meguntam, hogy magamat kergessem.
majd csak hazatalálok.

HA ÉPPEN KEZD SZÉTHULLANI A VILÁGUNK, AKKOR ATTILÁTÓL MINDIG VERSEKET KAPOK

Első közös hajnal

Kávégőz és teaillat
reggeleink hősei.
Bíbornapfény egyensúlyoz
ablakpárkány szélein.

Lélekpárás mély szuszogás.
Fel-le hintáz a paplan.
Éjszakai történetek
csomózódnak hajadban.

Álmos szemed konstatálja
lepedőn a világot.
Szobafalak bugyolálják
takaróba hiányod.

Ágykeretek határolják
álomszerű életünk.
Bambaképű párnaháton
mámorosan révedünk.

BizonyTalan

Tegnap talán nem.

Ma talán igen.

Nem tudom s nem hiszem.

Ámen.

Talán a holnap

örökkévaló.

Biztost s maradandót

hozhat.

Talán majd máskor.

Talán majd egyszer.

Megfojt, mégis kedvel:

Mámor.

U

Ugatja a Napot a Hold.

Két örök kergetőző.

Hajnalpírt megelőző

kék óra tér nyugovóra.

Nevetve néz a Nap a Holdra.

Szívem kéklő uradalom.

Udvarának minden fája

néma hangján kiabálja

neved zongoradallamát.

Várja a Holdnak nappalát.

A világ vágyakozva nézi

vég nélküli fogócskáját,

vérbe fojtja konok vágyát.

Ő marad kit az élet itt hagyott,

s szánakozva megölelik a csillagok.

Szeretlek

Előveszem lapjaimat,
rájuk írva szeretlek.
Elsírom majd bajaimat,
néha veled nevetek.

Átölellek hangtalanul,
megszorítva lelkemet.
Fuldokolhat gondtalanul
üvölti, hogy szeretlek.

Üvöltheti mindhiába,
üdvöt én már nem lelek.
Vég nélküli karikába
csücsül csendes csüggeteg.

Kedvetlenül hánykolódik
kettőnk csónak-élete.
Hullámokkal csókolózik
morgó részeg tengeren.

Orgonaszó halálhörgés
héja-nászunk éneke.
Élettelen avarzörgés:
léhán háló szép zene.

Kies vérző sivatagban
árnyék nélkül lépdelünk.
Konokul ül virágpadban
öröklétű életünk.

Hiánytalan együttlétünk
szerteszóró élmények.
Séta közben félre léptünk
s vacognak a kérdések.

Téged

Téged délibábnak látlak.

Közeledem, te távolodsz.

Sápadt Holdanya vánszorog,

köszönt egy vérben fürdő várat.

Téged néha Napnak látlak.

Reggel betöröd az ablakom,

lágyan ölelsz a balkonon.

Veled szállnék, de csak várlak.

Téged szeretetnek látlak.

Csendes, kedves, elköszönő,

mulandó, mégis vöröslő,

Izzó, szabad, szelíd madárnak.

Téged én magamba zárlak.

Közeledem, te mosolyogsz.

Álmainkat te suttogod.

Maradj szívem délibábja.

ALICE HOFFMANN

Mindegy, hogy mit gondolnak mások. Mindegy, mit szólnak. Van úgy, hogy el kell szabadulni otthonról. És van úgy, hogy ha menekül az ember, éppen a helyes irányba tart.

42

a világ tetején

meg kell határoznom a menetirányt
ezt most nem csak azért mondom, mert hátra van még 50 oldal matek ismétlés, és úgy képzelem el magamat, hogy vektorok lövellnek ki a mellkasomból, hanem mert úgy érzem magam, mint golyótoll a papíron, hogy egy egyenest akart húzni, de addig nyomta egy ponton a papírt, amíg az átszakadt.

a krízis kezd elülni
kiültünk egy dombra, ahol kerítések és hidak izoláltak el minket a nagyvilágtól, és nyugodt szívvel tudtunk volna ordítani egymással. azt hittük, ennyi elég nekünk. az első tavaszi nap volt, a tipikus fajtából, amikor minden elviselhetetlenül zöld, már lehet ülni a füvön, és nézni a kedvenc házaim színes hátulját. de ez még tavasz, amikor üvegbura borul ránk, és látjuk, sőt, kapkodunk a napsugarak melege felé, amiket szilánkosra tör a fölöttünk elvágtázó hűvös szellő.
zavaromban keresnem kellett egy kényszercselekvést, amit meg is találtam: üres csigaházakat gyűjtöttem. ötvenkilencet. egyesével pakolgattam bele a bőrkabátom zsebébe, és örömmel hallgattam, ahogy dallamosan egymásnak ütődnek. mind az ötvenkilenc.
üresek voltak, és egyenként a kezembe fogtam őket. elképzeltem, hogy a tenyeremből az üregeikbe áramlik minden negatív energia. ők megtelnek, mi kiürülünk. szerettem volna beléjük tölteni a rossz emlékeket, hogy végül a spirál magába szívja, és soha el ne engedje őket.
borzongani kezdtem, féltem, hogy megfázom majd a kihűlt érzésektől, amiket a tavaszi langyos radiátor sem olvaszthatott fel. de azt hiszem, hogy minden Rossz egy távoli, valami Mégjobbnak a katalizátora. de talán csak lábjegyzetek maradunk egymás életében.

vajon vagyunk-e azok, akik lehetnénk?
ambivalenciák feszítenek kelet és nyugat felé, mindennek érvényes egyszerre az ellentetje is. alice és neo sem igazán hitt a fehér nyúlban, de azért csak követték. talán túl komolyan veszem az életet. talán éppen most szórom szét a legszebb éveimet. egy valami villog és dübörög előttem: menni!
menni, menni menni.
külföldre vonatozni. de tudom, hogy a mostani kötelességeim visszarántanának. szárnyaim vannak és gyökeret eresztettem. szét fogok szakadni, fel fogok hasadni, és a szél széthordja majd testemből a margarétákat.
pőrének és kiszolgáltatottnak érzem magam. mi lesz a jel? honnan tudom, hogy jól csináltam-e? állni fog valaki a sétálóutcán egy táblával a nyakában, hogy: "ha eddig jelre vártál, akkor ez az!" ?
belül állok, és a hangok azt üvöltik, hogy:

"TEAR DOWN THE WALL!"

HBD, JK!

...de akkor úgy táncoltak végig az utcán, mint két hőbörödött én meg szokásom szerint koslattam utánuk, ahogy egész életemben koslatok az emberek után, akik érdekelnek, mert mindig csakis az őrültek tudnak érdekelni, akik őrülten élnek, őrülten beszélnek, egyszerre kívánnak mindent, akik sohasem ásítanak és akiknek soha egy elcsépelt szó ki nem jön a szájukon… hanem égnek, égnek, égnek, mint római gyertyák az éjszakában.

HBD, BV!

Kis rózsaszín felhő ereszkedett le az égből, és feléjük közeledett.
– Menjünk bele! – javallotta a fiú.
– Rajta!
És a felhő beburkolta őket. Meleg volt benne, és fahéjascukor-illat.

megszakítjuk adásunkat

K R Í Z I S

                          E
                                                                                                  L
                                                                  F
               O
                                     L
                                                                                 Y
                                                   U
                                                                                                             N
                     K

menjünk, amerre az orrunk mutat

két órán át elemeztem a jónás könyvét, és babits magas humánum-érzékelését, valamint általános fűbenlapulását (ha élhetek nemes nagy ágnes szavaival).
de megértettem, hogy miről beszél julien benda az írástudók árulásában, amikor az írástudók felelősségéről ír, hogy nekik az a dolguk, hogy a csillag irányába mutassanak, mert ha ezt nem teszik, akkor el fogunk veszni. és kitartónak kell lenni, rendíthetetlen világítótoronyként állni, még akkor is, ha egyetlen hajó sem fordul a fény felé. a politikába és a köznapi élet csip-csup ügyeibe bele nem süllyedve szabad csak alkotni.
minőség, minőség, minőség.
(le kellene szoknom a kisbetűkről.. és sok minden másról)


női példaképeim tovább bővültek marie curie és dienes valéria személyében. nem tudom elképzelni, illetve el tudom, csak lenyűgöz, hogy hogyan lehetett összeegyeztetni a pszichológiát, a matematikát, a filozófiát, a zeneszerzést, az esztétikát, és a táncpedagógiát.

legalább flippereztem drakulával, és a behind blue eyes éneklése közben egy random helyre beütöttem a fekete golyót. a rozéfröccs finom, létezik a vécé-szörny, akit úgy hívnak, hogy budi boldi (bár elég szexista, hogy a szörnyeket szinte mindig pasiknak képzeljük el). fellépcsőztünk a tetőre, ami igazából építési terület, de gyönyörű a kilátás veszprémre, de mondhatom, hogy kollektíven nem szeretjük, ha random csávók kiabálnak velünk, ezért csinálni fogok majd egy helyet, ahova be lehet ülni, csak úgy beszélgetni, anélkül, hogy ezer forintért ízetlen teát vagy kávét innál.

hallom, ahogy a fontos dolgok elsétálnak mellettem, csak a visszahangjuk kopog a macskaköveken, pedig csak ki kéne forgatnom a zsebeimet, jobban kinyújtanom a karomat, rácsodálkoznom a szecessziós házakra, narancsos-étcsokit ennem, és akkor helyükre kerülnének a dolgok.
egyik hétvégén, egy gulya-dombi séta alkalmával átszellemültünk hippibe vagy tündévé, és köszöntöttük az erdő szellemét, amit ő úgy hálált meg, hogy sárga lepke képében körültáncolt minket, és elkísért az utunk végéig.

milyen nap van ma? - március féltizenkettő

szeretnék most egy pohár rumot vagy cidert a kezemben látni, megvarrni borbálának az ajándék-párnáját, még több kuglófot, radnóti - és józsef attila-díjat, folyékonyan beszélni spanyolul a dalí múzeum mellett üldögélve churrosszal a kezemben, tetőn ülve - rozézgatva nézni a balatoni napfelkeltét, pozitív visszajelzéseket, nyarat bogarak nélkül, kitűnő osztályozóvizsgát + érettségit, nem félni a tömegben és a buszokon-vonatokon-metrókon-villamosokon, meghallgatni az új opera-kazettáimat, sokkal több almáspitét.

×××

ha vad fruttik koncertre megy az ember lánya, akkor számolnia kell azzal az eshetőséggel, hogy ő lesz a legfiatalabb, mert az átlagéletkor valahol a harmincon felül lesz. de akármennyire is próbálnak majd kitúrni, és mindig közted és a barátnőd között átfurakodni az izzadt testek hullámzásába, te csak nevess, úgysem hallják, mert ez a hely azoknak a gyülekezete, akiknek felhatalmazásuk van arra, hogy paradox módon egy emberként azt üvöltsék, hogy: "nekem senkim, de senkim sincsen"

¤¤¤

nem értek ahhoz, hogy a fára hintát szereljek fel, de szeretnék a kedves, idegen embereknek meggyes-csokis muffint sütni és adni. hiányzik egy olyan élet, amit nem ismerek. szövünk magunknak más-világot, amiben sosem hervadunk el. mi leszünk jókai mór arany embere. feleslegesek vagyunk, fájunk a világnak és a világ is fáj nekünk. ki volt előbb? de ez egy másik vízió. megmaradunk annál, hogy éjszaka járjuk magányosan az utcákat, fütyörészünk, és sorban gyújtogatjuk a lámpákat. a napok fejünkre öntik az ablakból a moslékot, újra és újra. mehetünk és megállhatunk. ennyi szabad akarat jutott nekünk.
és én veled akarok lenni.

ha nem tetszik, engedd el

nem tudok írni, mert ezen a fehér alapon a fekete betűk mind hazugságnak tűnnek, és mintha a legszebb szavak alkotta mondatok is annak az anagrammái lennének, hogy: "EZ NEM IGAZ"
ha a számon folynak ki a gondolatok, azok is "NE HIGGY NEKI" sodrásként jutnak el a másik fülkagylójába
és igazuk van, mert én sem hiszem el magamat

ha a gyásznak vannak fokozatai, akkor kiégésnek is kellene néhányat definiálni
talán csak az a baj, hogy szeretek eléggé
talán éppen az a baj, hogy nem tudok kicsit szeretni
ezek közhelyek, úgyhogy ne haragudj, inkább engedd el

nem bírok már erőszakról és halálról hallani, nem bírom elviselni, ahogy a sorozatok domináinak gyönyörűen rúzsozott szája csak arra kíváncsi, hogy izé meg hozé lefeküdtek-e már egymással, miközben a kezük alatt oszlik éppen egy ember hullája.
nem bírom azt, hogy immunissá és közönyössé válunk mások életéhez, hogy a "fogyasztói társadalom" leginkább a kapcsolatokat fogyasztja, csak megrágja és kiköpi, mi, többiek, pedig csak undorodva kerülgetjük a kitaszított mócsingokat.

az ember nem lehet sosem teljesen szabad, de ha eléri azt a határt, már akkor boldog lehet. amikor ültünk a magyar tanárnőmmel a büfé előtt és babitsot olvastunk, ő azt mondta, hogy b. tudatosan választotta az elefáncsonttoronyba-elvonulást, hogy b. tisztában volt a világ eseményeivel, és ennek tudatában határolta el magát. mert neki sem számítottak ezek a hétköznapi dolgok, ő is ABBA a tudatállapotba került. csak néztünk egymásra, és szomorkodtunk. megkérdeztem, hogy hogyan lehet összeegyeztetni ezt a két életet? hogy lehet azt elviselni, hogy te rálátsz a materialista világra, tudod a titkait, és tudod azt, hogy ez nem számít, és nem tudsz elszakadni tőle, mert a tested, a megélhetés, a társadalom ideköt? szomorúan néztük tovább egymást. talán sehogy.

miért nem tudjuk elfogadni egymást?
miért lökünk ki valakit, csak azért, mert a mi ideológiánkba nem fér bele?
mint a szervezet az idegen testet.
amikor nem árt senkinek?
amíg másokét nem veszélyezteti, miért nem engedjük, hogy mindenki élje az életét?
sokszor eszmbe jut a skarlát betű vagy az ellenség a kapuknál.
amikor az embernek már nem marad semmije, csak állunk egymással szemben, meztelenül, nézem a másikat, és megvakulok az irigységtől, mert úgy látom, hogy az ő lelke bársonyba van öltöztetve.