HOMEOSZTÁZIS

mit gondolhatsz, milyen rejtélyes vagy elcseszett időzóna szerint élek?
megvárom, amíg minden szobában, a szemközti házakban is, villanyt oltanak; amíg nem hallatszódik más, csak a város túlfelén robogó vonat füttye; amíg a ház kazánjai is elfáradnak, már nem folyik a csapból a bőrömet foltosra égető forró víz, csak az ahhoz felnőni kívánó langyos zuhatag.

őrzöm a többiek éjsötétben vajúdó álmát, majd halkan felkelek, mielőtt valamelyikük visszatérne ebbe a világba. előfordul, hogy nem vagyok elég gyors, így néha a konyhában találnak, ahogy vörösen izzok, és manó módra készítem a kávét, a szendvicseket, mosogatok és tisztára törlöm az asztalt. hajnal van, de még nem ásítja rá a bakonyra a színeit a pirkadat; meleg víz továbbra sincs, de mintha egyre jobban melegedne.

megzavarodva nézünk egymásra, tudom, elkéstem, de azért csak jó reggelt kívánunk, pedig odakint tombol a havas sötétség. visszalopakodom a szobámba. akárhányszor belépek, arra a sarki hidegre számítok, amiben az elmúlt két hétben éltem. azóta zúgnak a csövek, dübörögnek a radiátorok, ez a pár négyzetméterem a feltámadt fűtés óta melegebb, mint valaha. és én mégis arra emlékezem, ami szinte sose volt, és várom a sose-legyent.
ahogy a sütő előtt dörzsölgettem a megdermedt ruháimat. azt hittem eleinte, hogy ez az igazabb idő: a külső hőmérséklet megegyezik a lelkünkben dúló faggyal; most nagy a kontraszt, a rövid nadrág mellé be kell pakolni egy hosszút, az esernyőt is állandóan az egyik kezünkben szorongatjuk. de ha nem fáj az érintés, akkor csak délibáb, ugye?

az este kifújt mentolos baktériumölő borzasztó lassan ülepszik le, mintha a levegőben szálló porszemekbe kapaszkodna, és cumulusként úszna az ágyam felett. visszacsusszanok a paplan alá, sajnos nem oszthatom meg veled a korán kelők lassú magányát. ha sietek, az én álmomra még vigyázhat a hold. tüsszent a csap, magában dúdol a rádió, a körgyűrű vérkeringése felgyorsul, fékcsikorgásból álló szimfóniák. az én távoli vonatfüttyeim.
mikor én is visszatérek, a nevemet viselő bögre még vékony gőzcsíkot ereget az illatosan sima öbléből.

csak ne lenne ilyen hosszú az út hazafelé.

HBD, BÖJTE CSABA!

Mikor felszenteltek pappá, kihelyeztek egy eldugott kis faluba. Oda voltam s vissza, hogy mehetek. Az ember hat évig toporzékol egy helyben a papneveldében, mint a kifutóban a lovak, amik ha lehet vágtatni, vágtatnak ezerrel… Írtam egy hatalmas székfoglaló beszédet, és alig vártam, hogy megérkezzek.
Vasárnap a szentmisén hat néni volt és egy bácsi. A jó melegben szépen hanyatt vágták magukat. Mikor elkezdtem a prédikációt, a bácsi rá is zendített a prédikálásra. Egy világ omlott össze bennem. Próbáltam mondani a magam hatalmas bölcsességeit, eresztettem is, ahogy csak tudtam, de nem volt vevő rá senki. Mint mikor az ember szájában összemegy a tej, olyan keservesen éreztem magamat, alig vártam, hogy vége legyen a szentmisének.
Visszamentem a sekrestyébe, leültem egy székbe, és összeroskadva sajnáltam magamat: „Látod, Uram, hat évet tanultam, cölibátust és minden egyéb lemondást vállaltam Érted, és ezt kaptam cserébe.” Mintha Jézus odaült volna mellém, és azt felelte volna: „Látod, én meghaltam ezekért a kereszten.” Szégyellem, de akkor valahogy úgy spontán az volt bennem: 'Uram, akkor Te is jól megszívtad!"

FÚJD EL AZ ŐRLÁNGOT, HA LEFEKSZEL

ülök a szívem sarkában egy kisszéken, a negyedik emeleten. a konyhakő rideg fehérségét két vastag zoknin keresztül is érzem. már egy hete nincs fűtés, amit csak találok, magamra veszek, mintha lakástűzből menteném a rongyainkat.
talán istennek mégis van humora, és ez az élet csodás allegóriája: úgy hűl ki lassan a lakás, és vele a testünk, ahogy a szeretet egymás iránt. jeges ujjaink nem mások cserzett bőrét érik, hanem a szervezet lassú égésének fújtatóját.

minden szörnyen lassú.
az idő is eljegesedik.
kiszáradtunk, szomjazunk, így a saját könnyeinket isszuk.

közelebb húzódom a sütőhöz, a szája tátva, leheli ki magából a meleget, a radiátor hideg, az ablak résein át befúj a szél. plath jut eszembe, és hogy vajon rakott-e a térde alá valami párnát, hogy kényelmesen beledughassa a fejét a sütőbe. a gyerekek még megreggeliztek mit sem sejtve? finom volt?
a fiókok egészen elvetemedtek a hőtől. meggörbültek, nem csukódnak, csak próbáljuk visszatolni őket a helyükre, hiszen oda valók, de már nem csúsznak a sínen. 

az ágyba fekve három takaróba burkolózom, a fejemre húzom őket, hogy egy nagy báb lehessek, hogy ne kelljen addig kikelnem, amíg meg nem jön a tavasz, amíg újra nem szeretünk valakit. az ágyneműmön citromságra alapon narancssárgás lepkék kergetik egymást. isten stand-up comedyre készül.

főzd erősre a puncsot, mert fogy a hold, és valaki már nem talál haza.

TÓTH KRISZTINA: ÁLRUHÁBAN

Egy napon letépik álruhámat,
és meglátják, hogy csont és bőr vagyok,
fuldoklásomban olyan tehetetlen,
mint a dézsába ejtett csillagok.

Megnézik sistergésemet,
akkor majd lelepleződöm.
„Honnan kerültél ide?”
– lekérdezik rólam a bőröm,

s rájönnek hogy milyen az én váram,
ez a csillagokból rakott égi,
létrát hoznak, és a tetejét
attól fogva mindenki eléri.

Talán már holnap lelepleznek,
vagy a zuhanást még megcsodálják,
hallgatják sistergésemet,
s álruhám százfelé cibálják.

[ # ]

CSATORNARÁCSBA SZORULT TAVASZ

vallomások szorultak a poharak üvegfalai közé, amiket, mint a filmekben a kocsmáros, törölgetek egy piszkos ronggyal. látott már valaha bárki is pultost poharat törölgetni lassan, lassan, lassan?
próbálkozásokkal becsülöm meg a határértékem, limesz x tart a végtelenbe. mi is heisenberg részecskék vagyunk, csak nálunk nem a hely és az impulzus áll határozatlansági relációban, és minket nem tudósok, hanem a társadalom mér meg.
nagy a hőingás, olvad a hó, de hideg a fény.
anyukám magassarkújában tipegek, ami legalább tizennyolc számmal nagyobb, apukám nyakkendője szánalmas csomóba kötve libeg a mellkasom előtt, húzom magam után a földön.
forró vizet engedek a csorba tányérokra, a poharakba, a gőz az arcomba tör, a szivacsból mint a vért, kiszorítom a habot, a víz pedig csak az óramutatóval együtt forog le, le, le.
ez az egy helyben topogás szinonímája. érzem, hogy múlik az idő, mert a lilás erek dübörögnek a bőröm alatt, a lámpákat is fel kell már kapcsolnom, a szomszédban egy gyerek sír, enni kér.
az ablak párás, a nadrággumi szorít.
valamire emlékeznem kéne.
vajon elkezdődött-e, vagy épp most van vége?

BÖRZDÉJ SZISZ

nővérke, akit mindenki félvérnek néz, elérte a huszonkettőt

HBD, DÜRRENMATT!

ACHILLES 

A pénzügyminiszter megszökött, felség.

ROMULUS 

Megszökött? 

PYRAMUS 

Az államkasszával, császárom. 

ROMULUS 

Miért? Hiszen üres volt. 

ACHILLES 

A pénzügyminiszter azt reméli, hogy ily módon valamiképp takargatni lehet az állami pénzügyek teljes csődjét. 

ROMULUS 

Bölcs ember. Aki el akarja kerülni a nagy botrányt, legjobban teszi, ha kisebbet rendez. Tüntessük ki a „Haza megmentője” címmel.

FAHÉJAS BRIÓS NAPKORONGJA

épp nagy vehemenciával magyaráztál valamit nekem. a lábadnál ültem, az ágy szélén, és hirtelen levert a víz: megláttam a takaródon azt a rövid, kék tollvonást, amit véletlenül húztam rá, mikor a kivasalt ágyneműk mellett tanultam. és a te szép tested abban aludt, amit én összemocskoltam. elkaptam a tekintetem, majd' meghasadt a szívem, annyira szégyelltem magam. nem szóltam semmit, még most sem tudod.
holnap, amíg nem leszel itthon, majd "önmagára", egy ugyanolyanra kicserélem.
ahogy magunkkal is tettük.

követtük a pár miliméter hóba rajzolt láb- és keréknyomok, szánkótalpak húzta hiányt, kórházi ablakok résein keresztül beszéltünk, amik mögött fagyis dobozból lencsét ebédelő ápolónők ültek. mosolyogva köszöntünk egymásnak, egymástól, nem kívántunk boldog új évet, de éppen felmostak, és valahogy illetlennek éreztem volna.

én csak afelől érdeklődnék, hogy jó-e ez így
és ha nem, akkor fáj-e már eléggé
-- ?

A VÉGSŐ BÚCSÚ KONFORMIZMUSA

~ amikor senkit sem vársz, és hallod, hogy valaki bejött az ajtón ~

úgy éreztem magam, mint egy bogáncs, ami rátapad az ember pulóverére

~ amikor a pszichológusod bejelöl facebookon ~

ki az még, aki szilveszterkor lázasan ült otthon és agymanókat és halálsoront nézett, majd berúgott nem egészen fél deci pezsgőtől?

"...sajnos nincs rajta a Láva kisfilm, ami arról szól, hogyan lett a magányos kisvulkánnak párja. Olyan keservesen sírtam rajta."
amióta nagyapád meghalt, még csak el sem érzékenyültél.
csak bólogattam, és meggybort töltöttem.
dehát mindenki másképp gyászol, nem?