RELOADED

miért nem szóltok, amikor éppen készülök világi baromságokat gondolni?
eddig azt hittem, hogy ki kell tépnem a veszprémi gyökereimet azért, hogy amint elvonult fagy és a tél, én is leveletbonthassak a pesti földben (bár nekem az is elég lett volna, ha beleszórnak egy cserépbe, mert azt utána fel lehet kapni, és akár még a metrón is cipelni [igen, volt rá példa]).
ám rá kellett jönnöm, hogy ez a horgony, ami ideköt, az nem leláncol, hogy szépen beleposhadjak a város nihilizmusába.
nem, ez a horgony azért van, hogy ne sodródjak el.
és ezt köszönöm nektek.

HERE COMES THE SUN

 


elromlott a mikró, ezért a tűzhelyen melegítem fel a kapcsolataimat, és a hozzájuk tartozó emlékeket. talán jobb is így, nem megy el az ízük, és gyönyörködhetem a színükben, miközben néha lassan keverek rajtuk egyet. kislányként szerettem a lábas fölé tartani a kezem, és érezni, ahogy a felszálló gőz körültáncolja, ami hiába volt forró, a bőrömre csapódva hideg aurát vont az ujjaim és a tenyerem köré.

néha megállok, ha már nem bírom. ilyenkor csak ülök a valaha fehér konyhaasztal mellett, és mutogatom csillogó szemekkel a hajnali fényeket, amik azt a hatást keltik, mintha magába roskadt volna egy szivárvány. ilyenkor úgy érzem, hogy révbe értem, mintha a türkizbe bugyolált felhőfoszlányok hordoznák magukba az összes ontológiai kérdésre adható választ. szinte a puszta jelenlétükkel, és a korai órákat övező csenddel nevetségessé tennék az emberiség összes problémáját. nem is az az amazon érzés jár át, hogy legyőzhetetlen vagyok, és mindenre képes, hanem hogy már mindent elértem, amit elérni érdemes, csupán azzal, hogy reggeli gyanánt elteltem a látványukkal.

néha viszont érzem a sürgetést. az eső és az ablak kölcsönhatásából keletkező zajokat türelmetlen ujjaknak hallom, amint idegesen várakozva kopognak egy asztallapon. ilyenkor teszek egy lépést valamerre, de reakciót várva mindig hátrafordulok. még előrébb? egy kicsit jobbra, talán balra? válasz természetesen sosincs, nem bólint rám senki bátorítóan.

nem kell megijedni, a helyzet korántsem olyan elkeserítő, ahogyan akkor látom, amikor elsuhanok a bándi-márkói dombok mellett, amik olyan telten és zölden magasodnak ki a földből, hogy az embernek kedve lenne beléjük harapni. a legutóbbi hasonló úton hazafelé robogva az ég nyálkás-zöldes-szürkés árnyalatot öltött, és az az érzésem támadt, hogy ő is összeszorított foggal ül, mint amikor próbáljuk visszatartani a feltörő nevetést.

de példálózhatnék azzal is, hogy éppen egy buszra vártam, amivel elzötykölődhetem az astoria felé, a telefonomat véletlen lejátszásra állítottam. hosszúra nyújtott, sietős léptekkel (már attól sietnem kell, hogy körülöttem mindenki siet) felszálltam a hátsó ajtón, és pont abban a pillanatban, amikor elindult a monstrum, közvetlenül a fülkagylómba belecsordogáltak a rabszolgák kórusának első hangjegyei. közben figyeltem az embereket, az utakat koptató járműveket. akkor jöttem rá, hogy eddig egy opálos ablakon, vagy talán tejüvegen keresztül láttam ki a szemgödrömből, de ez az operarészlet élessé tette újra a vonalakat, és langyos eső módjára lemosta rólunk a mocskot. rólunk, akik hosszúra nyújtják a lépteiket; akik folyton utaznak, mennek valahova; akik
bizalmatlanul méregetik egymást, vagy éppen hogy tüntetőleg elfordítják a fejüket, és csak magukba bámulnak; akiknek a vágyaik sokszor csak megalkuvásokká válnak; akik egyedül nézegetik a téglafalakra írt lemálló firkákat.
mégsem mondanám, hogy arctalan tömegként állunk a piros jelzésű lámpa aljában átfutó zebránál, mert csak akkor haladhatunk át, ha már elment mellettünk az élet.

már kezdelek megszokni.
egy végtelennyi idő elég is lesz rá.

QOU VADIS, DOMINA?

felállok egy székre, és úgy nézek körbe. mintha most fedezném fel én is, hogy a föld gömbölyű (milyen gyönyörű szó), azáltal, hogy integetek a parton a távolodó hajónak, aminek utoljára az árbóccsúcsa tűnik el.
elszórakoztatom magam azzal, hogy kórházi folyosókon üldögélve addig bámulok embereket, amíg el nem kezdenek mocorogni a székükön, és tapintható lesz a kellemetlenség. mintha lenne valami rejtegetnivalójuk, pedig tényleg nem látok a bőrük alá. főleg úgy nem, ha védekezően (vagy éppen ördögűzés céljából) az összezárt combjaikra rakott táskáikat szorongatják sűrű pislogások kíséretében.
a kábulatban hentesasztalra képzeltem magam, ahogy hadakozom a gumikesztyűs, maszkos, fehér köpenyes alakokkal, hogy ne toljanak le csöveket a torkomba. tűnyomokkal a kezemen, félig delíriumban kitámolyogtam az egyik ikerfolyosóra, ami testvéreivel vérerekként hálózzák be az egész épületet. úgy éreztem magam, mint a brasilban, vagy az utolsó felolvasásban, hogy minden teljesen egyforma, és néhány "jó szerencsét!"-tel megdobálva indulok el véletlenszerűen, abban a reményben, hogy egy nem olyan borzasztó helyre lyukadok ki.
már nem léteznek nappalok és éjszakák, csak kötelességből forog még mindig a föld. amikor felkelek három órakor vagy fél ötkor, forralok a szárított kamilladarabkáimhoz teavizet, és az a tévképzetem támad, hogy az élet egy rohadt uzsorás, aki élményekért kilókat kér tőlem. ám ahogy álltam a blahán és láttam, amint két hátizsákos mosolygós török srác közeledik felém, hogy három napra a kanapénkon szörföljenek, akkor én is bólintok egyet, hogy ha még így is van, talán nem olyan nagy ár ezért.

HBD ARTHUR MILLER!

Kemény dió a világ, gyenge kézzel nem lehet feltörni.

V A L A M I V É G E T É R T

szerda van, 5 óra múlt, de az elmúlt napok megérdemlik, hogy az összes percüket ébren töltsem, az egész teljességüket megéljem, akár a kék óráról van szó, akár a reggeli / délutáni nyüzsgésről.
bárcsak kicsit ügyesebb lennék, hogy el tudnám neked mondani, hogy te vagy az, aki útra válik belőlem, mindez abban a létbizonytalanságban, amit mottóként a naptárainkba karcolgatunk, mint szerelmesek anagrammáikat a fák törzseire.
kitépjük magunkat egymásból, és reméljük, hogy kinő a másik lábunk, mert nem kövülhetünk meg, vagy élhetünk minimumon. tovább kell gázolnunk, le kell győznünk a megállíthatatlan sodrást, az ismeretlen örvénylést, a csúszós-mohás köveket, a marasztaló mocsarakat. amikor völgyben sétálok, mindig nagyon kicsinek érzem magam. még a legerősebb kiáltásom sem visszhangzik.
de köszönöm, hogy te még a néma suttogásomat is meghallottad.
szinte már idealizáltuk ezeket a napokat, annyit képzelegtünk róla, de csak úgy, mintha kosztolányi és karinthy lettünk volna, akik eljátszották, hogy az egyikük haldoklik, miközben mindketten fuldokoltak az elfojtott nevetéstől. ám amikor a drága desire ott feküdt a kórházi ágyban, frici ahogy belépett az ajtón, azzal a lendülettel vissza is fordult.
azt hiszem, hogy akik "jó viszonyban válnak el", az még borzalmasabb, mert azt jelenti, hogy ott már régen elszakadt az ezüstszál. avagy inkább tündérkötés, ha már böszörményinek is helyet szeretnék foglaltatni a sorok között.
abban bízom, hogy jól csináltuk. hogy semmi nem maradt kimondatlanul, ami pedig ki lett nekünk mérve, azt mind megvalósítottuk, és hitelre sem szerettünk.
csak mi voltunk:
 - mi, mi, mi -
és senki más.
állok a szobámban, a földön papír- és nejlonzacskók, tele a holmiddal, ami már csak hozzád tartozik. ahogy a kezembe fogom őket, hirtelen jegessé válnak.
ami megmaradt, és még hűséges hozzám, nem akarom dobozba zárni, és eldugni a szekrény egyik poros kis polcára, hogy majd elé pakoljam a viharvert karácsonyi díszeket, mert azok már átvették a falaim sárga színét, és nem rajtuk fog múlni, hogy gerillatámadást mérnek-e rám az emlékek vagy sem.
nem ez volt az elbocsátó szép üzenet, mert a cigarettafüstödet magába itták a függönyök, a párnák, a szobák; az egyik kedvenc bögrém is szomjazni fog a kávéd után. de ezek csak tárgyak, már elmúlt hat óra is, és én csak csacsogok, pedig egy évig beszélhetnénk erről megállás nélkül.
de tudod hogy van ez, csak fecseg a felszín, és hallgat a mély.

TIGRIS, TIGRIS...

ugyanazok a sémák ismétlődnek, egyik iskoláról a másikra öröklődnek. talán miattam, hogy minél több időm legyen kiismerni őket, és megtalálni hozzájuk a használati utasítást.
még mindig kifacsarodik a szívem, amikor látom azokat a dundi, szemüveges lányokat, akik trapéznadrágot vesznek fel, hozzá bántóan szűk pólót, rengeteg hajuk van, de hullámos és sprőd, ezért csak egy vastagabb hajgumival összefogják. nem az összkép az, ami elszomorít, hanem ahogy a homlokukra van írva, hogy szeressetek és tartsatok jófejnek, ezért igyekeznek hozzácsapódni a (számukra) menőnek gondolt klikkhez, amiért képesek még a lelküket is eladni. amikor megláttam, ahogy a királynő mellett ül a padon, kezében lassan leég a cigaretta, amibe alig mert beleszívni, ugyanis félt az instant köhögőrohamtól, akkor legszívesebben odarohantam volna hozzá, hogy megöleljem, és elmondjam neki, hogy életem, neked ezt nem kell csinálnod, te jófej vagy, és ezt mások is látni fogják. de ha megkapom tőle a következő szinteken lévő lenéző hanghordozást, vagy kiosztást, képes leszek az ölembe venni, és ringatgatni, hogy nincs semmi baj, az élet szép még nélkülük is.

azt remélem, hogy olyanok vagyunk, mint azok a gyűrött pofájú kutyák: egyszer belenövünk a bőrünkbe.

ancsával a vacsoránk fölött csámcsogtunk, amikor a semmibe (vagy talán csöcsit, a gabonasiklót, aki kapott egy újabb botot és növényt) bámulva elkezdte mondani, hogy régen az emberek azért építettek házakat, hogy határt adjanak a térnek, szinte kijelöljék helyüket a nagy pusztaságban. most viszont mintha belezáródtunk volna. amikor ma mentem tényleg fojtogatóan kevés volt a zöld és a levegő, és szinte klausztrofóbiám lett attól, hogy bentragadtam ebbe a 46 kilós valamibe.
de már olvasok és hallgatok zenét utcán, valamint egyre többen kérnek tőlem útbaigazítást, és egyre többször meg is tudom adni a helyes irányt. most levonom a következtetéseket.