2014. április 26., szombat

500




HÉJJ #1

Nem történtek nagy dolgok, nem is mertem volna talán belevágni még, és talán nem is lett volna rá szükségem.
Azt még mondjuk ki kell találnom, hogy milyen tevékenységet lehet csinálni hajnali fél kettőkor egy negyedik emeleti panellakásban, ahol minden szobában alszik legalább egy élőlény (mert a macskát is beleértem), de rám tör az a tipikus változtassuk-meg-az-életünket energia, a vörös hullámos hajam a plafont próbálja elérni, olyannyira felvillanyozódom, és komolyan elgondolkozom azon, hogy ovis vízfestékkel nekiállok kifesteni a lakást. Ez az éjszakának erre a szakaszára nagyon jellemző és ezért a legidegesítőbb is, mert nappal, amikor a lehetőség meglenne, inkább üveges tekintettel turkálok egy tál müzlit, és igyekszem nyitott szemmel aludni, miközben az alfa-állapotbeli szuszogásommal érdeklődést szimulálok. Egyszóval erre a problémára még rá kell meditálnom.


×××


Reggel szokásomhoz híven megtettem a kis körtúrámat a konyhában, a bőség zavarával küzdve, hogy melyik müzlit, pelyhet vagy magot tömjem magamba, és azt miben keverjem el. Imádok reggelizni, anélkül nem élet az élet, szenvedtem is mindig a reggeli vérvételek alkalmával, amikor rimánkodtam volna anyunak vagy az aktuális nővérkének, hogy elrendezem én magamnak, a kenyérszelés különben is egy nagyon veszélyes dolog, csak ne kelljen a napom fénypontját skippelni. Azt tanultam, hogy a lehetőségekhez mérten próbáljam meg ezt egészségséges formában bejuttatni, amit mondjuk az ilyen-olyan érzékenységeim és válogatós természetem miatt nem is tudnék elkerülni.
Ennek tudatában büszkén kivettem a hűtőből a kókuszgolyókkal teli bödönt, és addig nem álltam fel, amíg az alapterületének megfelelő mennyiségű sütit nem eszem meg (olyan 30 körülre tippelnék). Úgy gondoltam, hogy a cukormérgezésnél szebb halált el sem tudnék képzelni magamnak.
Rövid távon szuper megoldás.


Rövid távon.
Ezért két nap múlva a (mások szerint amúgy is nagy) szemeimet még nagyobbra meresztettem, vad pillarezgetésbe kezdtem, és kértem Attilát, hogy jöjjön el velem lufikat aggatni a fákra. Eleinte színes szalagokat akartam, de a hiányuk miatt és tekintve, hogy találtam egy zacskó lufit a szőnyegemen a zongorám alatt (??) inkább emelett döntöttem. Ám aztán a városba keveredtünk egy pincér futóverseny közepébe. Oldalra döntött fejjel, elmerengve szemléltük, majd nekiálltunk felcaplatni a várba. A verseny közben kapott papírt nézegettem, forgadgattam, és jó turistát imitálva bőszen rácsodálkoztam és mutogattam mindenre. Belöktünk útközben egy ajtót, ahol gyerekek fújkáltak szívószálba, és Földesi Barnabás Warning pseudo art! kiállításán találtuk magunkat, ahol léghajókat és borotvákat mustráltunk. Kint a macskaköveken fura táblákat fejtegettünk, egyentáskás külföldi csoportokat kerülgettünk, és a templom tövében mendegélve száll ki a szipkámból a füst. Közben találgattuk, hogy a mellvédről kinézve melyik a legnagyobb villa, és milyen szendvicset csomagolnánk magunkat, ha elindulnánk egyik szobájából a másikba, és útközben megéheznénk. Lakatot is kerestünk a kovácsoltvas kisajtóra, de lakatlanok voltunk. Majd kilökött minket a város magából egy szökőkút mellé.
Éreztem, ahogy a hideg levegő átjárja a tüdőmet és borzasztóan örültem, hogy végre tele tudom őket szívni, minden kis hörgőcském újra életre kelt.
Végül ellátogatott hozzánk Kolos, akinek a rummal kínálgatása felidézte bennem a hétfő este mojitoit és lángoló flaming lamborghiniket, de a történelem esszék írása annyira lekötött, hogy elfelejtettem megkérdezni, hogy a basszeros bevihet-e ingyen Hősök koncertre. Ha már a ballagásomra nem jön el olyan kitalált és csip-csup dolgok miatt, mint a szülinapja.


×××


Rövid távon.
Félelmeket küzdve.
Új útvonalakon sétálva.
Egyik napról a másikra élve.

SZBB *


(koncertjük helyett angol érettségit oldottam. jól van, gyerek, tudsz te élni)

2014. április 23., szerda

HÉJJ #0

emlékszel a julie és julia c. filmre?
valami hasonló történik most is.

     nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy jelenleg egzisztenciális válságban vergődöm, és a depresszióval osztozom az utolsó kókuszgolyón.
     egyszerűen nem érzem, hogy értelme lenne a létezésemnek. egy roncs fizikai testet vonszolok magam után, ami a földön tart, és nem engedi, hogy ellebegjek. nem tudok zárt, idegen helyekre bemenni, enni, inni, közlekedni, ezért kényszernyugdíjaztam magam a magántanulók és a remeték világába. de mindennap próbálkozom. újra felszállok a buszokra, ha a következő megállóban úgy is érzem, hogy ki kell szabadulnom onnan; újra emberek közé megyek, áruházakba, boltokba, kocsmákba, romos épületek pici szobájába valami filmnek a vetítésére. a konstans szomorúság és elkeseredettség néha már fel sem tűnik, annyira megszoktam. nem látok kiutat magamból, vagy fejlődési lehetőséget. kóbor állat módjára lődörgök az út közepén, mert úgyis minden mindegy.
     eddig az tartotta bennem a lelket, hogy bármikor szakíthatok a polgári lét konvencióival, felkaphatok egy kellően teletömött hátizsákot, és a nyakamba kaphatom a nagyvilágot! (most megint a camino lett a vágyálom a transzszibériai expressz és sok más egyéb mellett) mert mi más lehetne az élet értelme, mint magunk megvalósítása, és a világ megismerése. ezek közhelyes dolgok talán, de nem hiába lettek közhelyek. viszont mostanában már ez sem hozott lázba. nem láttam értelmét elmenni és megnézni a tavakat, hegyeket, városokat, mikor úgyis minden el fog múlni, mindent elfelejtenek, meg különben is, felrobban a nap, vagy a dinók sorsára jutunk.
     és utána? van utána valami? van(nak) valaki(k)? van, aki vigyáz ránk, aki figyel minket? és ha így van, akkor mi van? hova fejlődhetünk? van értelme fejlődnünk? vagy a lelkünk visszaolvad a nagy masszába, ha végeztünk? merre tartunk? honnan jöttünk?
     számomra elengedhetetlen (mondhatni létkérdés), hogy higgyek valamiben, és főleg abban, hogy ittlétem nem hiábavaló. nem hiába kell eltűrnöm a szenvedést, a megaláztatást, a sok szomorúságot, hogy igenis jól teszem, hogy kedves vagyok, hogy segítek, hogy egy kicsit hozzájárulok a világ előremozdításában. HINNEM KELL valamiben, különben körülöttem összesűrűsödik a levegő, és összeroppanok.
     és jelenleg itt tartok. lassan elszublimálok. már nem köt ide semmi, és úgy igazán senki. nem számítanak már, fáraszt az élet, fáj felkelni, fáj létezni, elviszi minden energiámat, hogy ne zuhanjak össze az utcán, ne gömbölyödjek magzatpózba és kezdjek hangos bömbölésbe, és ne kezdjem el leszaggatni a mellkasomról a bőrt.

emlékszel münchausen báróra?
ő az, aki a varkocsánál fogva húzta ki magát és lovát a mocsárból.

én vagyok julie és a báró.
hogy inspiráljam magam, elindítok egy rovatot "HÉJJ" címmel.
Hogyan Élj Jobban, a Jelenben.
avagy az alföld kietlen rónaságaira képzelem magam, ahogy egy bajszos legény felém csattintja az ostorát és felkiált, hogy: "HÉJJ! mikor akarsz végre magaddal kezdeni valamit? nincs lazsálás, dolog van!"

ezért, ha úgy érzem, hogy nagyon lejöttem az életről, akkor fogom magam, és teszek valamit, ami esetleg kívül esik a komfort zónámon, vagy csak szimplán valaki felé egy kedves gesztus, vagy egy eddig ismeretlen, szokatlan dolog, vagy csak egyszerűen jó, tetszik és feldob.

egy hét múlva ballagok.
utána érettségizem.
készülésem eddig a nullával egyenlő.
lassan kilyukad a gyomrom.
nevermind, let's start!
 

2014. április 19., szombat

DRÁGA JÓ INTELMÉT ADJA MÉG MOST IS TANÁCSUL: CSAK DERŰS ÓRÁT VESZEK TUDOMÁSUL!




jelentem, megcsináltam minden vizsgámat, az öt évem le van zárva, és csak két kilót fogytam. szuperhírónak érzem most magam. ennek örömére megengedtem magamnak két nap pihenőt, mielőtt nekikezdek az érettségire felkészülni, így attilával hannibálra punnyadtunk és most, hogy van egy kis időm azt olvasni, amit akarok, nem amit kell, gyorsan elolvastam este a bábelt, jelenleg pedig az élet játékán melengetem a szívem. közben zsófikával zagarra nyomulunk itt a kies alföld egyik házacskájának egyik szobácskájában, és tervezgetjük, hogy miket keverjünk koloskánk tiszteletére.

ebben a pillanatban ott tartok, hogy soha többé nem ülök fel és be semmire, inkább hazagyaloglom, legalább látok egy kis világot. mindig is át akartam úszni a folyóinkat. tompa tompa tompa.
nincs is jobb, mint whiskey és rozé mellett a kockás terítős asztal fölött üvöltözni a konyhában morális és világmegváltó kérdésekről. én csak ültem, figyeltem őket egy ideig, majd meguntam. galambbal sakkozni.

az angol vizsgám előtt, hogy hangoljam magam, igyekeztem csak angolul gondolkozni és magamban-magammal beszélgetni, de ennek az lett a vége, hogy beyonce slágereket dúdolgattam. a rosszabb fajtából.

kiléptem zsuzsitól, bele a sötétségbe és a szélbe, majd hallgattam, ahogy borbálának rendeződik az élete. a csizmám sarka visszahangzott az udvarokban. szökdécseltem egy kicsit, majd a szívemhez kaptam, mert a semmiből kiugorva átnyargalt előttem valami. "te, szerinted mekkora szerencsétlenség fog érni, ha most rohant át előttem egy fekete macska?" valószínűleg semekkora, mert azután kompenzálásképpen odajött hozzám, és vad nyávogásba, valamint bősz dörgölőzésbe kezdett, majd előrement, de megállt, és visszafordult azzal az arckifejezéssel, hogy "mi lesz már ember? most nem jössz?" elmosolyodtam és odaszökkentem hozzá. elégedetten miákolt. így mentünk kettecskén. kopogtak a sarkaim, a bokáim között pedig ott tekergőzött a szőrgolyó. macskákkal suttogónak éreztem magam, vagy legalább valami boszorkány-kezdeménynek, aki mellett ott üget plutó vagy behemót (a nevét még nem árulta el).

a felnőttek világa afféle betlemehemi gyermekgyilkosság, melynek áldozatai lettünk. nem szabad nem szabad nem szabad. élni kell és örülni.
de néha olyan nehéz.

THORKOSKODÁS

Búi Kristjánsson munkája, 1990
"Ez a grafikai kísérlet a skandináv mitológia kikerekedett világát akarja ábrázolni. A földet körben tenger övezi, és a partoktól nem messze lappangó, saját farkába harapó Világkígyó-szörny. A tér egész szerkezetét a Világfa (Yggdrasil) szabja meg: a szárazföldet beborító lombjai felső részén, Ásgarðban laknak az istenek, lábánál terül el a Miðgarð, az emberek-lakta Középfölde. A kettő közt ível az istenek hídja, Bifröst, a szivárvány. A lombokat legelésző szarvasok fölött ül egy sas. A fa három gyökere Miðgarðba, Óriáshonba és Helbe, az alvilágba ágazik el. Leglejjebb a Níðhögg sárkánykígyó áskálódik. A sas és a kígyó közti pörlekedés szavait közvetíti a fa törzsén futkározó mókus, Fúrófog.
A Világfa lábánál buzog három csodás forrás, a sorsot szabó nornáké, a bölcs Mímiré és a 11 folyót tápláló Hvergelmiré. Látni a három, baljósan rikoltó kakast is az isteneknél, a hegyeken túl lakó óriásoknál és az alvilágban. Magát a föld-korongot az égtájakról elnevezett négy törpe tartja. Az égbolton vonulnak a Napot és a Holdat hordozó lovas szekerek.
"

5 ÉVES TERV - PIPA


2014. április 13., vasárnap

ITT MINDEN HASONLÍT VALAMIHEZ ÉS MINDENKI HASONLÍT VALAKIHEZ

made my day


szünetig már csak három nap
három napra három vizsga
szerintem ez nem nátha, csak túlcsordult az agyam információval
a zippo öngyújtóm egy óm-jellel lett gazdagabb

megható pillanat volt, ahogy reggel másoltam a jegyzetemet az egy órával későbbi utolsó ének tézére - akarom mondani tréfás műveltségi vetélkedő egyénileg jegyre -, melegen sütött be a nap, nirvanát hallgattam és bartókot olvastam, de annyi haszonnal, hogy ő népfeldolgozásokat csinált, nem dalokat. minden bizonnyal a hegyes-egyenes orrával világuralomra akart törni.

úgy érzem magam, mint a fekete hattyúban natalie portman a végén, akinek tökéletesség elérése önmagába került. már rá sem merek állni a mérlegre, csak zabkásával, teával és diákcsemegével tömöm magam. ez most az utolsó fölolvasás, a táj szürke, csak én borral és rummal váltottam fel. legalább a ragyogással is párhuzamba tudtuk vonni. most már tényleg rá kell írni egy párás tükörre, hogy REDRUM!

a baglyos kék sifoningem lóg a piros vállfáján és tartja bennem a lelket, hogy ez is el fog múlni, és hiába próbált tegnap á. is megnyugtatni, de ő is tudja, hogy olyanok vagyunk, hogy egy szintig úgyis meg fogunk felelni. bergson szerint akkor vagyunk szabadok, mikor tetteink egész személyiségünkből áradnak.
nézem felülről, ahogy életem folyik a saját medrében.
célirányosan.
egy lefolyó felé.

2014. április 10., csütörtök

HBD, SWEETHEART !


Ugy segített, hogy nem segíthetett.
Lehetett láng, de nem lehetett hamva.
Ahány igazság, annyi szeretet.
Ugy van velem, hogy itt hagyott magamra.

2014. április 5., szombat

HALMOKBAN ÁLL A NAPFÉNY

három tűfilccel és egy termosszal lettem boldogabb
eltettünk fél évet a zsebünkbe
kibontatlan magazinok plafonkarcolói között élek
azzal nyugtatom őket, hogy vizsgák után rájuk vetem magam
bergson és freud kötetek hevernek az éjjeliszekrényemen
leönteném a világot csalánteával
oriza-rizsnyák
mert az főztünk másodszorra és utoljára
barnarizsnyák
ne ítélkezz, undorítóbb, mint aminek hangzik
viszont ha az idegösszeroppanás szélén állsz
borzasztóan megnyugtató egy nagy fazék
trutyi fölött állni és kavargatni
a lehetőségek szégyenlősen megkocogtatják a vállam
cinkosan döngicsélnek a fülembe
elhessegetem őket
hogy is tudnék engedni nekik, mikor annyi a felfedezetlen
szabadságharcok, vektorok, hangjegyek
három nyelvet beszélünk
a francia tengerész dalok sosem avulnak el
talán ezek segítettek bencének is
("ide a rumot, és a nyelvvizsgát!")
el akarok utazni
végigfuttatom az ujjam a munch naptáramon
önkéntelenül harapdálom a szám szélét
elkezdődött a visszaszámlálás:
már csak kilenc nap.

FIN