CINKFEHÉR SZÍVSKARABEUSZ

Onnan tudtam, hogy ez szerelem, hogy miután megismertelek, mindig bekötöttem a biztonsági övet.

Jött az eső, de tovább porzik ez a nekropolisz.
Megkérdezném, te biztosan tudod, hogy miért végződnek a szép történetek tragikusan, hiszen mi lehet tökéletesebb annál, ahogy Abzu, a távoli (édes)vizek istene beleömlik Tiámatba, a sósvízű tengerbe, az őskáoszba. Miért folytatódik úgy tovább, hogy Tiámat testét ükunokája kettévágja, mégha az ég és a föld is lett belőle.
Ha tudnék bármit is alkotni, Lamassut kapnál, hogy legyen aki vigyázzon rád, de te már megint máshol vagy, egyszer azt mondtad, talán egy sárkányon, szerintem az Mushussu volt, a kígyósárkány; akárhogy is, ez nem újdonság, látod, az Istár-kapun ez már rég rajta van. Eltelt 2600 év, és nem változott semmi.

A Goldberg-variációkat hallgatom, már nincsenek égtájak vagy körvonalak, ez a parttalan létezés dimenziója, ahol minden csakis-akkori. A napjaink deizmussal átitatva, átkaroljuk a saját törzsünket, nem vagyunk otthon magunkban, valami hiányzik, talán Isten, aki van valahol, de biztos nem tud rólunk semmit.

Már egy órája, hogy elmentem otthonról, csak élesztőért ugrottam ki, amit valamiért a sajtok közé raktak, de én csak álltam a hűtőpult előtt és könnybe lábadt a szemem, hogy nekem sietnem kell. Elvileg fáztam, mert libabőrös lett a combom. Minden rendben, csak a két fehér vonal közti parkoló autóban ülök, mert tudom, hogy mindjárt meg fog történni.
A hónuk alatt gumimatracokkal mászkáló emberek magukkal hozták azt a jellegzetes Balaton-szagot, ami megrekedt az örökzöldek és a panelek között. Újra meg újra tárcsáztam, már régen nem azért, hogy beszéljünk, csak megnyugtat az a monoton búgás. A telefon is tudja, hogy nem fogod felvenni, csak illendőségből próbálkozik, de ő is unja. Kíváncsi vagyok, megszakít-e vajon a sípszó, mire kimondanám, hogy szub-rasz-te-ri-á-lis-mé-lye-dés.

A kád szélén ülök, te a fürdőszoba küszöbén térdelsz.
Az örökké bús szemeiddel rám nézel, és azt mondod, hogy el fog múlni;
nem történhet semmi baj.

és én elhiszem

A VASMACSKA-MAGÁNY SARKAI

A beszélgetések során valami mindig bennem ragad.
Talán ezért iszom ki kényszeresen az utolsó cseppet is a pohár aljáról, ezért szedegetem össze a mutatóujjammal a tányérról.
Erzé a kulcscsontjaim közti árokra mutatna, hogy persze, hiszen egy erdő van bennem, de azt már nem mondja, mikor lesz bozóttűz, vagy mikor fordulnak ki a gyökereik az erózió miatt, amit az érzelmi elsivatogosodás és a szinuszosan felbukkanó rettegés jégvirágai közötti hőingás okoz.
Hiába kerülném meg, szállnék tengerre, révkalauz nem jut már.

Megint márványsírok és művirágok között álltam az esőtől puha tűleveleken. Figyeltem, hogy dolgozik a bőr-izom tömlő abban a gilisztában, amelyik a napok óta tartó vihart jött megnézni, és a szilvalekvár színű, puha sárban vonaglott szelvényes testével.
Inkább a föld többi furcsa teremtményét néztem, nem akartam magamra pillantani, vagy az elém vésett feliratot elolvasni.
Tudtam, hogy olyan ez, mint a rohamok előtti aura, ez a hajókürtje annak, hogy elindult egy újabb vedlés, mint minden év július 18-a előtti héten... hónapban.

Körbeálltak borospoharakkal, az én kezem csak az izzadságtól gyöngyözött, és mosolyogva hallgattam, hogyan csápolták be magukat a történelembe a srácok a Hófehér jaguár ütemei alatt. Ölelések, puszik jobbról majd balról, bólogatások, a megszokott kérdések..
Juharfának képzeltem magam, amit megcsapoltak, csak belőlem nem szirup, hanem az endorfin csöpögött az üres üvegekbe, és még jobban megzavarodtam, amikor valaki ránk vetődött, hogy az tiramisu vagy tiramiszu?

Fél kettő van, hamarosan telihold, és csak az utca másik végén tudtam leparkolni. Felnézek az égre, és addig nézem a Göncöl-szekeret, amíg el nem fárad a nyakam, mert azt mondták, az egyik sarka egy halott csillag, amelynek a fénye egyre halványulni fog, míg végül ki nem lyukad a szekér. Összehúzom magamon a kabátot, ám egy részeg árny kilép a fenyőfák takarásából a fáradt naracssárga lámpafénybe, és én rohanok a szívdobogásomtól vakon fel a negyedikre.

Vajazom a kenyerem, és próbálom elmagyarázni, hogy nem az a baj, hogy sok a gyertya, hanem az az egyezményes csalás, hogy azt hisszük, előre tartunk, de mivel a föld és a sorsunk gömbölyű, igazából csak hátulról kezdjük megközelíteni újra a kiindulási pontot.
És mégis, amikor már azt hittem, hogy eljött a mellkasi rövidzárlat, maradt még valahol egy kóbor áram, egy véletlen kisülés... ez nem fizika vagy matematika, de nem is kell mondanom, hiszen tudod, ott voltál, amikor te lettél gondolataim módusza és mediánja.
...de most már Amerikában is vehetek neked bort és sárga Camelt.

HBD, FRIDA!