2013. november 24., vasárnap

Kányádi Sándor



Egyszer majd szép lesz minden,
a telet s az őszi
félelmet, hidd el,
szerelmünk levetkőzi.

Úgy állunk majd a fényben,
mint a virágzó ágak,
büszkén viseljük szégyen
nélküli koronánkat.

Sötétben sem kell félnünk,
útjaink beragyogja
hajdani szenvedésünk
virrasztó teleholdja.

HBD, HT-L !




az élet értéke




lesz nine inch nails koncert június 19-én pesten, de elvileg akkoriban kellene érettségiznem, szóval azt beszéltünk, hogy írok a nin-nek, hogy halasszák el miattam a fellépést pár nappal. nővér úgyis trent-függő lett.

sétáltam az utcán, radioheaddel a fülemben, amikor megpillantottam egy lányt a másik oldalon. csak hátulról láttam, nem volt rajta semmi extra, hosszú fekete kabátban volt, tornacipői kerülgették a pocsolyákat, fehér sapkája pedig úgy tűnt, minden pillanatban arra készül, hogy lecsússzon a fejéről. és mégis. átmentem a zebrán, meg is örültem, hogy egyirányba tartunk és talán láthatom majd az arcát és végre megtudom, hogy miért is olyan érdekes, amikor átfutott az úton és elsietett az aluljáró felé. - valaki útravált belőlünk -

tovább folytattuk beszélgetésünket, elmélkedtünk a szociáldarwinizmusról, na meg hogy lassan kirostál minket az idő, és kaptam gyorsan két vaskos könyvet. nagyon aranyosan tudom a hősök veszprémi főhadiszállásán olvasni a szekfű gyula szerkesztette mi a magyar? kötetet, amiben éppen az ogrékról esett szó és hogy az terjengett a barbárokról, hogy emberhúst esznek és vért isznak, közben pedig figyeltem az idilli képet, ahogy nővérem basszusgitározik, a basszusgitáros pedig dobol (én meg egy 2012-es zp-s tracklisten taposok), csávókánk mosolygott, csavart magának egy cigit és nyugodtan pöförészett a garázsok előtt.

a védőnő is elkapott, akivel időközben összetegeződtem, hogy hogy vagyok, és hogy élem meg azt, hogy élnem kell. pislogtam kettőt, sóhajtottam egy nagyot és kedélyesen elcseverésztünk, amíg ránk nem sötétedett.

majd csináltunk húsgolyókat, a sangria nem tudott kiürülni a poharakból, és megtárgyaltuk, hogy a sinister nem is olyan rossz film, valamint hogy vajon csak a dlsb-s koleszos srácok mennek-e félmeztelenül vécére, hogy "ne legyen szarszagú a pólójuk", vagy ez egy globális probléma.

imádtam a napjaimat.
de valakin már a kamillás forró fürdő sem segít.

?

reggel arra keltem, hogy mindent legalább 10 centis fehérség borít.
mosolyogva lerohantam, addigra el is kezdett alkonyodni.
a felhőktől és szakadó hótól az egész táj olyan volt, mintha egy homályos, opálos ablakon keresztül néztem volna.
keresztbe tettem a kezeimet, és halk vacogásba kezdtem.
magamba szívtam a hóillatot és az eget nézve potyogtak a könnyeim.
rágyújtottam egy cigarettára és a nyelvemen átgördítve elnyeltem a füstöt.
egy ideig álldogáltam még így.
aztán felébredtem.



2013. november 19., kedd

K. A.

csak tényeket tudok közölni, meg homályos adatokat, amiket esetleges szóvirágokkal helyettesítek, de most nagyon szívesen megnéznék egy agatha christie adaptációt, vagy a judy garland-féle ózt.

"te egy különleges lány vagy.. nagyon érdekes"
az ilyenekkel nem tudok mit kezdeni, csak mosolygok és bólogatok, vagy álldogálok megszeppenve a köves füzetemmel a kezemben, amit Émile-nek neveztem el és az újságból kivágott garfieldokat ragasztgatom bele. azt hiszem, hogy minden csak idő kérdése. talán van, akinél előbb kiütközik. vagy csak megpróbáljuk a másikba belemagyarázni, hogy ő ilyen.

a halvány lámpafényben derengő utcákon sétálva, hazafelé hallgattam, ahogy anyu a telefonba olvassa a legfrissebb grafológiai jegyzetét. lau szerint sötét dolog az, ha valaki úgy akarja megváltoztatni a személyiségét, hogy akaratlagosan megváltoztatja az írását.
balázs jutott eszembe, és elképzeltem, ahol combközépig érő vízben állok, egy lapos kővel, amit a két tenyerem közé fogok, mormolok valamit, talán azt, hogy ez az egész múljon el, majd vagy kacsázom vele, vagy egyenest a mélyre küldöm.

pedig most nem áll távol tőlem az élet.
szeretem az angol keringő próbákat, az attilát, vagy hogy zsuzsival ovis módon rápörögtünk a bűbájos boszorkákra, vagy hogy egy random lány másfél órán át eszik két tányér rakott krumplit a konyhában. és szeretem a vodka-gyömbért és a martinit, csak azt nem, ha fürkésző tekintetükkel a poharamat vizslatják. kezdem elfogadni, hogy nem lennék jó levezelőtárs és ivócimbi.

nem vagyok magamban biztos, szeretném, ha valaki elém jönne egy zseblámpával és hadonászva mutatná az utat, hogy merre menjek. vagy legalább azt, hogy ő hol van, és hova kell eljutnom. kérdeznek, én bólogatok, hogy persze, minden rendben van, vagy legalább is rendben lesz, de közben ráncolódik a lelkem, mert megint beleörvénylettem abba a dejavu-szerű érzésbe, hogy nekem most máshol kéne lennem, mást kéne csinálnom, csak nem emlékszem, egyszerűen nem emlékszem..
csak ráncolom a lelkem, és a homlokom.


2013. november 18., hétfő

fodor ákos


Gyere,
közel, közelebb,
még közelebb, kérlek, még, még,
egészen közel, tapadóan-egészen!
– Én akarlak eltaszítani.

2013. november 14., csütörtök

take me to the river


I don’t remember lighting this cigarette and I don’t remember if I’m here alone or waiting for someone



felvettem apu bordó gimnazista-kori kabátját, amibe háromszor beleférnék, és úgy nézek ki, mint a michelin figura, de nem zavartattam magam. nővérnek kivettem a könyvtárból az összes fellelhető skandináv nyelvvel és történelemmel foglalkozó kötetet (bár szerintem, ha a kabátom alá dugdostam volna őket, akkor is maradt volna elég hely benne egy óvodás csoportnak, óvónénikkel együtt). elkeserít, hogy kábé csak két kilóval vagyok nehezebb, mint mikor bekerültem a kórházba. csak azt tudom, hogy nagyon fázom.

a telefonom bevadult, rhcp után ac/dc-t talált, amit lefojtott egy kis rage against the machinenel. nem vártam meg, amíg megtalálja az ínséges időkre tartalékolt slipknotokat, közben pakolgattam a muffinsütőbe a rumos meggyet, és elmerengtem nagyokosan a világmindenség titkán, habár kavargó mályva színű köd alakom már kezdett visszaszilárdulni.

néha úgy érzem, hogy én látom a legszebb dolgokat a földön, de amikor megpróbálom másoknak is megmutatni, vagy elmagyarázni, csak egy zavaros érdektelenség buggyan a felszínre és bemocskolja a különlegesnek szánt pillanatot. nem is rovom fel nekik, hogy inkább átkarolják a vállam, és gyorsan másra terelik a szót. de azért elég hervasztó.

kavarogni akarok még, kitölteni a pókhálós sarkokat, beszivárogni a pórusokba, körültáncolni a hintázó gyerekeket. azt akarom, hogy félelmetes legyen elképzelni az éjszakai égboltot csillagok nélkül; végignéznénk, ahogy szép sorban kialszik mindegyik és ránkborul a rettentő sötétség; mintha a levegő is megritkulna. bele akarok folyni a repedésekbe, az óceánok jeges hidegébe, vagy az iszonyú bazaltrétegbe, és csak menni, és menni, egyre lejjebb, míg ki nem lyukadok ott, ahonnan elindultam.

vasárnap kiállításra akarok menni, és pop-art képeket nézegetni, mert rosszul vagyok a hétköznapoktól, az emberektől és az egyszerűségtől.

2013. november 13., szerda

tartsd észben

eszterke most tudta meg, hogy holnap nem kell dupla órás matek tézét írnia, aminek a felét még nem érti, és most nem tudja, hogy mit kezdjen a hirtelen rászakadó sok szabadidővel. ne aggódjunk érte, hamar orvosolta a problémát: nekiállt céklát és almát összeturmixolni, és hosszú, sanyarú évek után újra megpróbálkozott hont foglalni, miután rájött, hogy sql-t nem szabad szerda esténként tanulni.
szomorú, hogy minden második gondolatomat az érettségi-pánik teszi ki. pedig tegnap este megint a személyes nirvanámban rezegtem, és miután tudatosult bennem, hogy mindez nem számít, sőt, igazán semmi sem számít, gyorsan mályva színű köddé foszlottam, és azóta is terjengek az univerzumban.


2013. november 10., vasárnap

HBD KV & FMD !

Úgy kell élned, hogy amikor az utolsó ítélet napja eljön és ott állsz szemtől szemben Istennel, ezt mondhasd neki: Uram, én nagyon jó ember voltam, pedig nem is hittem Benned.

(Vonnegut)


Az igazán nagy emberek, azt hiszem, igen nagy fájdalmat hordoznak ezen a földön.

(Dosztojevszkij)

fernando botero





a nyúlon túl




ezt a számot hallgattuk untig a Krisztivel, miközben ő újságírt, én pedig a sarokban árválkodó, letakart fotelban üldögélve olvasgattam egy marie claire-t és egy vogue-ot spanyolul. utóbbiban találtam fernando boteroról egy cikket, aminek hatására szerelmes lettem a festőbe.

imádok a bakonyban vonatozni, mert a táj megunhatatlan. ahogy kiszabadulunk a városból, és nekivágunk a zöld réteknek, amikben egy-egy barna folt egyénieskedik, mert a föld kifordult magából. elhagyjuk a sárga házakat, a vasúti átjárókat, ahol az autókból kiszállnak az emberek, és úgy figyelik az elzakatoló árnyunkat. mintha most először látnák ezt a csodát, vagy mintha már évek óta csak ránk várnának. langyos levegő bizsergett körülöttük, a nap pedig éppen kivérzett a dombok mögött. hangos füttyszóval belerobogtunk az erdőbe: olyan magas hidakon mentünk, hogy az égig érő fák csúcsa a vagonok hasát csiklandozta. a lapos kövek között patak csordogált. hirtelen mind megvakultunk. majd újra. és újra. aztán véget értek az alagutak. lassan ritkulni kezdtek a levelekkel betakart domboldalak, és a fákat felváltották a lámpaoszlopok.

a győri vasútállomás aluljárójának falára valaki felgraffitizett egy hatlapos süti receptet, because fuck you, that's why. a fecskébe meg a csillagba legszívesebben beköltöznék, mert ezeknél gyönyörűbb és inspirálóbb helyen még nem voltam. főleg a lámpák babonáztak meg: sárga gumimaci alakú, bakelitlemezekből összehajtogatott, kazettákból összefűzött és a többiek. ponyvákkal körülvéve figyeltem a vörös hajú nővérem füstbe burkolózó alakját, oldalra döntöttem a fejem és szívószállal szürcsöltem a körtés macifröccsöt. (avagy a "hogy rúgjunk be 100 forintból" c. előadást láthattátok)
a boldogságtól delíriumos állapotban elsétáltunk egy virágágyásként funkcionáló babakocsi mellett, és szomorúak voltunk, mert senki nem akart elvinni minket, pedig nagyon kedves stopposoknak néztük ki. ennek hatására egy macska is majdnem öngyilkos lett, de meggondolta magát, és inkább belemászott egy fémkukába.

nyúl yorkban szép az élet.
hazafelé esett az eső, de nem az depresszív-sírós eső, hanem az az "azért esem, hogy az ablakban ülve, egy bögre meleg kakaóval a kezetekben nézhessetek". a vonaton is fűtöttek, a kalauzok pedig tündérkék voltak.
majd újra a nyakunkba vettük a bakonyt.

2013. november 6., szerda

nemigaz

vannak olyan alapvető jótanácsok, amiket magamtól meg kéne fogadnom, mint például, hogy ne higgyünk a sztetoszkóposnak, ha berendel hajnalok hajnalán, mert biztosan lesz húsz ember előttünk, akik már amúgy is ezer éve várnak és különben is sokkal fontosabb dolguk van, mint bárki másnak ezen a világon. ilyenkor szépen le kell ülni, kihúzni a táskából exupéryt, és lábat lógatva nekiállni olvasgatni, mert nekem ez a fontosabb dolgom. de én nem sietek.
unom, hogy mindent azonnal kell, rögtön ugrani, rohanni, míg végül belegabalyodom a saját lábamba, mert nem kéne, hogy így legyen. ezt is csak valaki egyszer kitalálta, minthogy az üres vászon fekete vonallal művészet, és a többiek pedig elhitték. talán levonhatnám azt a következtetést, hogy minden csak akkor létezik, ha elhisszük, de a fájó csípőm és a megtépázott asztalsarok máshogy vélekedne az ügyben.
a varratszedésbe nem lehet elájulni, de a hideget és a nyálkás szelet még egy bismarck sem tudja kellően ellensúlyozni. ide rohamosztag kell.

belekerültem egy légörvénybe.
ide-oda dobálom a testemet.
csak az atomokat, amik nem én vagyok.
egy kicsit mindenkibe szerelmes vagyok.
egy kicsit mindenki szerelmes.

(hello, a nevem anafora)

2013. november 2., szombat

*


kristóf szerint hasonlítok erre a nőre
pöttyös ruha, vörös haj, fekete macska
hajnali három óra negyvenkét perc van
zazt hallgatok és a számok közötti szünetekben
a mellettem fekvő test szuszogását figyelem
"szabad szellemű szélben szálló szürke szösz"
nagy az én boldogságom


2013. november 1., péntek

hello, november

eddig debussy-t hallgattam, majd átpártoltam special providence-re, végül damon albarnnál kötöttem ki. nem is különbözhetnének jobban egymástól, azt hiszem.

kiszakadtam magamból, mentem egy kört, és most újra mellettem állok.

azt hiszem megtaláltam a szalagavatós ruhámat. de inkább az lelkesített, hogy ott ültem borbála mellett, karnyújtásnyira a szélvédőtől, fázós térdeimen egy kabáttal, és mi is beleolvadtunk a kanyargós bakonyi utak álmos ködfelhőibe és néztük a harapnivaló márkói dombokat, és a kedvenc lejtőnket, ahova göcsörtös fákkal szegélyezett kis földút vezet be, vagy hogy jobban el tudd képzelni, amin pulival őrzött nyájak legelésznek a délelőtti napsütésben, legalábbis ez suhant el a kátyukon döcögő busz ablakában. azt beszéltük, hogy vennünk kéne a földút végén egy kis házat, a hozzá tartozó telkecskével, és elvonulnánk a világ elől. ilyen rousseau-i gondolatok kavarogtak velünk a ködben. a menyasszonyi ruhás képek alcíme pedig: nagyvárosi dekadencia.






valószínűleg minden alkalommal ömlengeni fogok a magyar tanárnőm nagyszerűségéről, miután eltöltöttem vele két órát, tömény, művészetről való beszélgetéssel. ahogy ott ültem a konyhájukban, a combomon morgó kutya fejével, kint fújt az esti, hideg szél, a plafonról csorgott le a fény, közben kipirult arccal elemeztem ady egyik versét, áginéni pedig sürgött-forgott, hogy hozzon kettőnknek a mákos lepényből, ezalatt lelkesen bólogatott, és megint elfogott az a mindenség-érzés, vagy mintha a sunset limited egyik jelenetét játszottuk volna újra. pakoltuk villáinkra a sütemény morzsáit, és miután végeztünk a következő verssel is, cinkosan egymásra néztünk: "ugye milyen jó?" - "juj, nagyon", és mindketten kislányosan kacarászva beleremegtünk a betűk kavalkádjába.

néha úgy érzem magam, mint a méhek titkos életében may, aki egy idő után már nem bírta elviselni a ránehezedő világot és a benne lévő kegyetlenséget és fájdalmat.

holnapra csinálni akarok frida-féle halottak napi kuglófot. éljen.


¤