2017. november 24., péntek

GERINCNÉL ÖSSZENŐTT NAPOK

Talán az élet-éhség teszi, hogy nem én szédülök, hanem a trolibusz megállójának beugró aszfaltja hullámzik, mint egy korgó gyomor.

Koffeinmentes hosszú kávémat kavargatom, a foltos szalvétán egy összetépett sorsjegy. El akarom hinni, hogy csak a várakozás miatt vagyok egy falra szögelt ledes tábla, amit kihúztak a konnektorból és a mélabús zsinórját édesgeti maga felé a gravitáció.

"Szépen felöltöztetnélek, narancshéj-ruhát kapnál, a sápadt bőröd illatozna, te, a virágba borult fa!"

Lefelé fordított pohár;
dobozában kihűlt ebéd;
repedt cipőtalp;
bolyhos pulóver;
opálos tükör;
fagyöngy a tar koronán;
csörgő villanykörte;
összeragadt só a szóróban;
nedves törülköző;
félig kihúzott fiók;
elhangolódott húr;
pergő vakolat.

2017. november 18., szombat

KÉK MADZAGGAL A VILÁG KÖRÜL

A szerelemben mindig nyár van.
Az sem baj, ha a gondok átverekszik magukat a szúnyogháló apró lyukacsain mikroszakadásain és berepülnek a bukóra nyitott ablakon. Éjszaka belezümmögnek a fülünkbe, evés közben a szánk előtt röpdösnek és a cipőnkbe petéznek, hogy biztosan rossz irányba meneteljünk tovább.
A felhők, mint az aszálytól repedezett föld.
A szerelmünkben mindig nyár van.

Hátulról megvilágított csupasz fák önmaguk minimalista sziluettjeikké válnak, mint a föld elvéknyodó apró idegvégződései.
Ott élnek, ahol a vonat ablakából örök búzakalászokat és vég nélküli napraforgómezőket látnánk. A körmünk alá friss, puha, barna föld ragad; ebéd előtt jégkockák pattognak szét a levendulaszörpben.
A tehervagonok rozsdás illesztéseiben megválaszol(hat)atlan kérdéseket raknak ki a mohatelepek.
A távolban, mint a győzelem stronciumos fáklyája, egy gyár kéményéből gázlángok szárítják tovább a felhőktől pikkelyezett égboltot.

× Frederic Forest ×