Nem figyeltem az időt, nem akartam ránézni az órákra, mert hallottam, ahogy fáradnak az elemek, valahol távol pedig sóhajtoznak a rubinkövek. Az asztrolábiumot is, ami működik bennem, beraktam a fiókba és kétszer kulcsra zártam.
Már nem azok vagyunk, akik ott ülnek a szobában, és a szívükben sötét, örökös éjszaka komorlik. Néha ugyan léket kap a szemünk, rázkódik a vállunk, zörögve duplán dobban a mellkasunk... Az íriszünkben rianások vannak, de az arcunkon gödröcskék, és úgy nevetünk, hogy ölelés van a szemünkben.
Azt mondtuk, nem ugrottunk le, de még nem húzódtunk hátra, viszont talán már nem lóg le a cipőnk orra.
--- a szikla magas, a víz mély.
Várom azt az időt, amikor nem érzem már kötelességemnek, hogy reggelire magányos süteményeket egyek; amikor az utolsó évszakot is megismerhetem veled - a nyári találkozás után őszbe öltöztem neked, és hiába jött el a tél, továbbra is forr és habzik a szívem.
Várom azokat a 10 perces esti utakat, amikor egyedül ülök az autóban, sikítozom és üvöltve énekelek, mert úgysem hallja senki, csak az alakok a hátsó ülésen, akik alkalomadtán (f)eltűnnek a belső visszapillantó tükörben. Meddő próbálkozások, mert ezek a lógó arcbőrű férfiak és a hatalmas fekete bogárszemű lovak sem tudnak elcsillapítani, csak a cardiomyociták munkája hatványozódik meg.
A konyhaablak kikívánkozik a keretéből, a jeges szél bekéretőzik a réseken, ám mi mégis ott ülünk, mintha vigyáznánk az álmára, mintha ettől gombafonalakat növesztve erősebben kapaszkodna. Beleiszom a poharadba, egy korty újabb óra, a hideg becsúszik a párkány alatt, a hamu félremegy, de mi úgy fogjuk egymás kezét, mintha valamelyikünk a mélység fölött lógna.
A fejemet teljesen hátrahajtom, ahogy a farkason vonyítják a Holdat, és együtt rezonálunk a felrobbanó tűzijátékkal.
harsogó trap zenére, a whiskey-cola fölött asztali áldás -
kérész életű buborékok között -
ez lesz a prímszám évünk.