2017. január 4., szerda

KONTRABASSZUS SZAXKÜRT

Csodálattal figyelem az új évben is az élet permutációit és kombinációit, habár a zöld kukák mellé kedvesen lefektetett, üres szaloncukros papírokkal betakart fenyőfák betöltik a koponyámat. Az ünnepi hangulat csak egyszer látogatott meg, éjszaka, amikor ki voltam takarózva, a térdeimet balra döntve felhúztam, a fejemet jobbra fordítottam, mint egy jógaórán a 26. percben, és néztem az ablakra erősített műanyag csillag egész szobát betöltő sápadt fényét, ami alá a monoton szuszogás szolgáltatta Mozart G-dúr szerenádját.
Nem figyeltem az időt, nem akartam ránézni az órákra, mert hallottam, ahogy fáradnak az elemek, valahol távol pedig sóhajtoznak a rubinkövek. Az asztrolábiumot is, ami működik bennem, beraktam a fiókba és kétszer kulcsra zártam. 

Már nem azok vagyunk, akik ott ülnek a szobában, és a szívükben sötét, örökös éjszaka komorlik. Néha ugyan léket kap a szemünk, rázkódik a vállunk, zörögve duplán dobban a mellkasunk... Az íriszünkben rianások vannak, de az arcunkon gödröcskék, és úgy nevetünk, hogy ölelés van a szemünkben. 
Azt mondtuk, nem ugrottunk le, de még nem húzódtunk hátra, viszont talán már nem lóg le a cipőnk orra.

--- a szikla magas, a víz mély.

Várom azt az időt, amikor nem érzem már kötelességemnek, hogy reggelire magányos süteményeket egyek; amikor az utolsó évszakot is megismerhetem veled - a nyári találkozás után őszbe öltöztem neked, és hiába jött el a tél, továbbra is forr és habzik a szívem. 
Várom azokat a 10 perces esti utakat, amikor egyedül ülök az autóban, sikítozom és üvöltve énekelek, mert úgysem hallja senki, csak az alakok a hátsó ülésen, akik alkalomadtán (f)eltűnnek a belső visszapillantó tükörben. Meddő próbálkozások, mert ezek a lógó arcbőrű férfiak és a hatalmas fekete bogárszemű lovak sem tudnak elcsillapítani, csak a cardiomyociták munkája hatványozódik meg.

A konyhaablak kikívánkozik a keretéből, a jeges szél bekéretőzik a réseken, ám mi mégis ott ülünk, mintha vigyáznánk az álmára, mintha ettől gombafonalakat növesztve erősebben kapaszkodna. Beleiszom a poharadba, egy korty újabb óra, a hideg becsúszik a párkány alatt, a hamu félremegy, de mi úgy fogjuk egymás kezét, mintha valamelyikünk a mélység fölött lógna. 
A fejemet teljesen hátrahajtom, ahogy a farkason vonyítják a Holdat, és együtt rezonálunk a felrobbanó tűzijátékkal. 

harsogó trap zenére, a whiskey-cola fölött asztali áldás -
kérész életű buborékok között -
ez lesz a prímszám évünk.