2013. április 28., vasárnap

imagine


az édes, megnyugtató melankóliában úszó mindennapok, ahogy lassan nyár lesz, és a nyárból ismét ősz.

hajnalodik. life's pretty.

*


ha az ember kiáll a mélység fölé, 
nem attól félsz, hogy lezuhansz, 
hanem hogy leveted magad

- krízispont

elmúlt hetek jegyzetei

vannak, akik nem azért születnek, hogy szép arccsontjaikkal megváltsák a világot

még meg kell szoknom azt a tényt, hogy nem vagyok porcelánból (bár a bőrfehérséget elfogadnám), már messze járok a 2-3 évvel ezelőtti múlt-esztitől, de ahhoz is több hónap kellett, vagy egy év, mire megszoktam, hogy rövid hajam van, ezért nem kell három tubus sampont nyomni a hajamra. egyik nap már jó mennyiséget öntöttem ki, oda sem figyelve. nem lehet siettetni a dolgokat, még a helyes hajmosáshoz is meg kell érni

a féléjfélkori spongyabob nézés visszaidézi gyerekkorom olyan meg nem történt eseményeit, mint a féléjfélkori spongyabob nézés

rosencrantz és guildenstern halott lázban égek még mindig:
jól mondta garyoldman, életem legmegrázóbb pillanatának kellett volna lennie, amikor rájöttem, hogy meg fogok majd halni, hogy minden elmúlik, de lehet, hogy azért nem következett be, mert már születésünktől fogva belénk van kódolva a halál tudata
néha, amikor bioszt tanulok, el kell azon gondolkoznom, hogy hogy írják azt, hogy gyomor, mert valahogy nem rémlik, hogy láttam volna már a betűknek ezen kombinációját, vagy amikor délelőtti sétáimból hazaérek, csak onnan tudom, hogy jó helyen járok, hogy a kód, amit beütök, nagy berregés közepette kinyitja a lépcsőház ajtaját, de minden alkalommal megrémülök, hogy vajon tényleg jó helyen járok-e

gyanútlanul mentem be egy schubert keringőt előadni, de kedvük támadt felmosni a termet, ezért egy sétány átadáson találtam magam, ahol kamerákkal jöttek, kézcsókolommal köszöntek és valami random dolog (vezér)igazgatója kistanárnak nézett, majd csak nézett, szinte kellemetlenül sokáig

kihallgattam a második emeleten lakó öreg nénik beszélgetését. azt ecsetelték egymásnak, hogy mennyire egyedül vannak és mennyire magányosak, és ez így mennyire nem biztonságos. gondoltam rá, hogy odamegyek hozzájuk, hogy kérem, úgyis itthon vagyok egész nap, jövök, aztán beszélgetünk, de a szívem összeszorult és a lábam szelte tovább a lépcsőfokokat (borzalmas ember vagyok)

én már nem tudom befogadni azt, hogy egy egészségügyi betétről lassan musicalt írnak

előttem ment egy arab srác (mert veszprém ilyen világváros), és egy csaj, akinek véresre törte a cipő a lábát. eszembe jutott a tavalyi nyár, és hogy a pesti kirándulásom nyomát még mindig hordozom. együttéreztem vele. a lila cipőm valószínűleg szégyenében megöngyilkolta magát, mert nem találom

ha unatkozom, néha szapphó versét kántálom ritmusra (eszembe jutnak a kilencedikes magyar órák, amikor az egész osztály ezt dübörögte):
Édesanyám! nem perdül a rokka, olyan
    szakadós ma a szál -
    vágy nehezül rám;
mert a sudár, szép Aphrodité letepert!
    Szerető, szerető
    kell ma nekem már!
keresem azt a zenét és azt a személyt, akivel úgy kocsikáznánk, hogy süt ránk a nap, tartunk a semmibe és kilóg a lábam az ablakon

- anyu, szülinapomkor gokartozni szeretnék
- jólvan, kicsim, hát menjetek
vagyis arra több esélyem van, hogy az utcáról felszedett két random emberrel elutazom tibetbe, ahol kolostorba vonulok és kecskéket tenyésztek

a tihanyi kalózmúzeum nagyon menő

amikor hajtottunk el a mekdonáldz és a kórház között (nem tudom, hogy van-e kapcsolat), egy pap szállt ki az egyik autóból. anyu ciccegve megszólalt, hogy ejj, papot kellett hívni. nem is az a tudat gyötört meg, hogy bizonyosan tudom, hogy odabent legalább egy valaki haldoklik, hanem hogy az ember a hosszú fekete köpenyében úgy nézett ki, mint a halál angyala

érdekel, hogy vajon a biosz tanárom mit gondolhatott rólam, mikor kinyitotta a könyvem, és fekete macskák, szemek, magassarkús lábak rajzait látta és a vérkeringéses képek mellett azt olvasta, hogy "is this the real life, or is this just fantasy?"

kihagytam


Urak vigan, a tegnap elveszett
A holnapot nem érjük el soha,
Isten táplálja a madarakat
S minden hiúság, mond a Biblia.
- Madách Imre: Az ember tragédiája


beszélgetünk, ne zavarj

folyt.
- hú, az rossz lehet.
- nem, édesem, úgy látom, nem érted. történnek rossz dolgok, mint mondjuk az orrod előtt megy el a busz, vagy kiöntöd a narancslevet, amitől ragadni kezd minden. nem, édesem, ez nem rossz, ez valahol az iszonytató és a borzalmas között foglalja el előkelő helyét.

2013. április 27., szombat

agyfacsarodott


rád vártam
hogy álmodj rólam
ahogy én is rólad



voltál már úgy, hogy 58 oldalnyi fizikát nyálaztál át és jegyzeteltél ki 4 óra alatt, hogy mire végeztél az annotációval, rájöttél, hogy azt a négy órát valamilyen fura transzban töltötted, amibe legfőképp vasalás közben, egy besötétített szobában, füstölőt égetve lehet kerülni, de a lényeg, hogy ez az idő kimaradt az életedből és nem lehet már 80 évesen panaszkodni, hogy kéred vissza azt az elpocsékolt négy órát, a pénztártól való távozás után reklamációt nem fogadnak el, szóval azon gondolkozol, hogy hogy lehet semmire nem emlékezni, miközben az itt-ott szépen kanyarított z-betűid arról árulkodnak, hogy itt bizony kemény munka folyt, poirot és azok a bizonyos szürke sejtek büszkék lennének rád, de akkor jön a borzalmas felismerés, hogy nem érted a saját jegyzetedet, akkor már az önbecsülésed romokban, ezért inkább meggyes sörbe, puncstortába, az új olló-gyűrűd csodálásába és dokik nézésébe fojtod a világfájdalmad?
én sem.

2013. április 26., péntek

pötty

önámítás

bolhapercek

"emlékszel apámra?
van róla egy jó történetem.
tudod, hogy népszámlálási hivatalban dolgozott, az ismerősei mindig heccelték emiatt, de volt egy bácsi, akinek sajnos a nevére már nem emlékszem, de talán soha nem is tudtam, apámmal való összeismerkedésére is homály borul, talán soha nem is volt ilyen, egyszerűen csak a bácsi meghallotta, hogy az öregem mivel foglalkozik, vagy ez a kapcsolat olyan régi volt, mint mikor az az érzésed, hogy az a bizonyos személy mindig jelen volt az életedben, talán magzatvízben is együtt úszkáltatok, csak tréfából lett más a nevetek és éltek külön házban. akárhogy is, a bácsi minduntalan megkérdezte apámat:
   - na, mennyien vagyunk ma?
csak jó időben járt ki. tudom, mert mindig ugyanabban a rövidnadrágban volt, aminek az évek során nem esett csorba a külsején, ugyanolyan szürkés-vajszínű volt, nem rongyolódott vagy piszkolódott, az a nadrág testesítette meg az állandóságot, az volt a biztos pont az univerzumban, amikor láttuk groteszk módon valamilyen nyugalom szállt meg bennünket, tudtuk, hogy minden a helyén van.
ezért nem is tudott rá apám haragudni, habár eleinte zavarta ez a kérdés, de ilyenkor találomra mondott egy számot, ami szüntelenül fuldokló kacagást váltott ki a bácsiból. nagyon tudott nevetni az öreg. tudod, ami visszhangzik a falakról, felveri az alvó utcát, de nem lehet rá haragudni, tényleg nem, mert olyan jóízűen nevet, hogy aki hallja, önkéntelenül is elmosolyodik és olyan... áh, nem is tudom... úgy... kiteljesedik minden, érted, ugye?
olyan volt a bácsi, mint egy fa. mármint, tavasszal, amikor kisütött a nap, mindig találkoztunk az utcán, mintha téli álmából ébredezne, dörzsölgeti a szemeit, aztán nyáron állandósulnak ezek a találkozások, és nevetése olyan jóleső, mint egy forró nyári napon a fa árnyéka, és így tovább, a többit el tudod képzelni.
gondolhatod, hogy mennyire össze voltunk zavarodva, amikor nyáron már egy hete nem láttuk, pedig meg akartam mutatni az unokatestvéreimnek, akik lejöttek hűsölni a balatonra. talán elutazott - találgattunk, de egy érzés összeszorította a torkunkat.
abban az évben kezdtem a felső tagozatot. augusztus vége volt már, sürögtünk, forogtunk, de leginkább kint fociztam a pajtásaimmal, akikkel sokat nevettünk, csatangoltunk, néha bementünk a városba mezítláb és néztük a kirakatokat. egyik délután, amikor már narancssárga patakban hömpölyögtek a felhők, apámat a kertben ülve találtam. egy lapot olvasott, nagyon szomorú lehetett, mert olyankor csücsöríti olyan furcsán a száját. egy meghívó volt, temetésre.
igen, meghalt a bácsi, az a bácsi, aki a gondtalan kacagásával és a világ rendjét biztosító rövidnadrágjával angyalként őrködött lelkünk pár pillanatnyi békéje fölött.
szerda volt és a fekete öltönyeinkben majdnem megfőttünk a napon. amikor véget ért a szertartás elkísértük a rokonaival az utolsó sétájára. szipogva köszöntek el a kőtáblától, virágcsokrokat dobáltak rá, ahogy az lenni szokott. mi apámmal megvártuk, amíg mindenki elmegy, majd mi is búcsúra léptünk a sír mellé. kicsit széthúztuk a virágokat, hogy jobban lássuk a fejfát.
azt látom, hogy apám egyszerre megdermed. a válla fölé hajoltam és ahogy megláttam, én sem tudtam hirtelen mozdulni.
az örök kérdésére volt a válasz belevésve:
         ...eggyel kevesebben."

mániáim


(és van egy druszám, aki úgy néz ki, mint a fiatal liza minelli)

2013. április 22., hétfő

2013. április 20., szombat

peace-love-freedom-happiness


i think so 
i will let you go


  ha vannak hétköznapi szuperhősök, akkor ezt megcsavarva és átültetve, vannak olyan napok, amik semmivel sem emelkednek ki a szürkeségből, legalábbis ha pontokba szedném az eseményeket, és mégis, lehet erre jobban fogok emlékezni, mint a szteppelő lovakra, pedig csak ültem, néha felkeltem vagy a csatári horizontot kémleltem, és közben azon agyaltam, hogy hogy fogom hívni a jövendőbeli fekete fedeles naplómat (a Valerie és az Amelie között vacillálok), mert most női névnek kell jönnie, ugyanis váltakoznak: Zoira, Émile.
  és hogy nővérnek nincs oka aggódni, mert ha nem is lesz jó az érettségije, és neadjisten nem veszik fel skandinavisztikára, még mindig sok lehetősége lesz, nem fog itthon ülni és diákmunkáért könyörögni, neki van több esélye, de nekem nincs, és shit just got real(!)
  úgyhogy bőszen tanulom az anyagszállítást, és valaki segítsen fizikában, különben meg még mindig a konvergens sorozatokat tanulom és közben még mindig sztrájkolok, még mindig úgy, hogy becsukom a szemem és még mindig a hairből éneklem a hare krishnát
  azt hiszem nekiállok sajtos tallért sütni

mert a musicaleket is szeressük

Mert valamit várni: meseszép!
Csak álmodsz vele még,
De sejted már az illatát, és hallod énekét:
Szerelmes csillagok,
Nézzétek, itt vagyok!
Engem a Földön hagytak, védtelen az angyalok...
Rólatok álmodom,
Hozzátok tartozom.
A sorsom túl lassan jár...
Lássátok csillagok!
Fényem itt lent ragyog,
Szívemnek hol van párja, meddig várjak holnapot?
Rólatok álmodom,
Messze az ég nagyon
Szárnyam túl lassan száll...
El se bír talán...
Mért nem néztek rám?
Mért nem néztek rám?
Mért nem néztek rám?

2013. április 19., péntek

p.m. day

voltam csernus előadáson.
még nem tudom, hogy szimpatikus volt-e vagy sem, mert érdekeseket és jókat mondott, de néha az az érzésem volt, hogy be van szívva, mert úgy tartotta a bal kezét, mint egy t-rex, és közben szédelegve random vihogott a semmin.
ettől függetlenül olyan volt, mint mario és a varázsló, vagy mint egy cirkuszi idomár, aki ostorral veri az oroszlánokat a közönség nagy gyönyörűségére.


   - megbocsátott?                                               - sajnos nagyon szép.
   - igen.                                                               - igen?
   - nagy szerencséd...                                         - és nagyon tehetséges is.

                                            (miért bántotok)


2013. április 18., csütörtök

szeretlek

ma halt meg a mama egy éve


azt hiszem képmutatás lett volna, ha feketében töltöm a napot, vagy ha egy sarokba szomorúan üldögélve teltek volna az órák, miközben úgy csinálok, mint aki teljesen át van szellemülve, csak ekörül forognak a gondolatai
ehelyett inkább írtam egy infó ötöst, és tudom, hogy nagyon örült volna és büszke lett volna rám, és hogy dolgozat írás alatt végig rám gondolt volna és a levegőt simogatta volna a konyhában, mert az én fejecskémet képzelte oda
és szerintem azt is elnézi, hogy nem mentünk ki a temetőbe sírdogálni, nem vittünk virágot, mert ő azt úgysem szereti, inkább a csokit, na de nem ácsorogtunk ott, a márványtábláját simogatva, mert ő már nem ott van
gyújtottam három gyertyát, miközben beszéltek hozzám olyan dolgokról, ami miatt tudom, hogy ez csak még szomorúbb, mert korszakok záródnak le, már csak az utószót olvassuk a könyvben, ragasztózzuk le a dobozok tetejét és a többi klisé, értitek
a borival, avagy ahogy ők hívták, "a kis barátnőm"-mel töltöttem a reggelt, akinek boldogan hallgattam a tökéletes parkolási történetét, mással nem is lettem volna szívesebben, boldog voltam, boldogan sétáltam haza, mert már nem haldoklom magzatpózban 20 perc sétától, és tényleg boldogboldog voltam, amitől tudom, hogy ő is az lett volna
remélem az volt

2013. április 15., hétfő

szélvihar

   kettő óra négy perc van
végeztem a the perks of being a wallflower olvasásával is
átrendeztem a mappáimat
   mert nincs más dolgom kettő óra kilenc perckor
könyvekből nem lehet valódi élményeket szerezni, de ilyenkor eszembe jut esti kornél, aki útinaplót tudna írni az álmából, mert attól, hogy nem ment el ténylegesen oda, miért ne lehetett volna ott? miért ne tudhatná, hogy milyen lenne? bizonyos szempontból átélte
   kettő óra tizenkét perckor egy pillanatra megijedtem, hogy én is olyan leszek, aki majd boldog-boldogtalannak meséli, hogy 30 évesen végre valahára sikerült rátalálnia a hivatására, már tudja, hogy mihez akar kezdeni az életben
nem bírnék még 13 évet elpocsékolni, olyasmi után kutatva, ami végig ott volt az orrom előtt, hogy majd a homlokomra csapjak, hogy hát nem egyértelmű?
erről Karinthy jutott eszembe:
(...) azt magyarázta, hogy "magamat keresem"! Igen ám, de akkor ki az a magam és hol találom meg a sok közül, akiket itt vagy ott felfedezek, miről ismerem meg?

és igen, miről ismerem majd meg?
nem tetszik ez a kérdés, túl drámai, mintha egy színpadon állnék, talán üres a nézőtér, talán még pótszékeket is kell behozni - a teltház új értelmet nyer, nem tudom, nem is érdekel, mert már megszoktam, hogy ennél a mondatomnál a zsöllye fölé révedek, a hatás kedvéért kipréselek magamból néhány könnycseppet, mert én játszom azt az idegesítő naivát, akinek hosszú búzaszőke haja van, és mindig meg kell menteni, mert eltéved az kartonpapírból kivágott erdőben
   kettő óra huszonnégy van és már rosszul vagyok a létfilozófiai kérdésekből, vagy hogy ízekre szedjem magam és a részeimet hasonlítgassam mások tökéletlenségeihez, de attól is rosszul vagyok, hogy erre újra és újra rá kell jönnöm, hogy erről egyáltalán írnom kell, hogy ezért fontos helyeket veszek el a memóriából, mert az életutaknak könnyen kéne menniük, és ezalatt nem azt értem, hogy minden sikerül elsőre, hanem hogy tudom, hogy majd egyszer megtörténik, de addig is, minden úgy jó, ahogy van, még ha rossz is, még ha nehéz is, de nem baj, mert eljön majd az ideje, mert van értelme, mint annak is, hogy kisgyerekeket fogmosásra kényszerítik.
   kettő óra harminc perckor már nem gondolok nagy dolgokra
többet nem is kívánhatnék

2013. április 13., szombat

egy kicsit jobb


it's not fair
to deny me



megtaláltam a bocsos füzetemet, így van mibe nyomorultkodnom. amikor a rékának vettem dekorálnivaló füzetet, akkor láttam fekete, keményfedeles naplót. amiről azért tudom, hogy napló volt, mert rá volt írva, hogy napló. de ez csak egy megérzés. vagy kivárom a névnapomat, vagy meglepem vele magamat. oké, valamennyire széchenyi is benne van a dologban. amúgy az is eszembe jutott, hogy amióta a számítógépek beléptek az életünkbe, annak a generáció íróinak már (valószínűleg) nem lesznek összegyűjtött levelezései, nem fogják az elmosódott tintás papírlapjaikat mutogatni kiállításokon. és ez szomorú. nagyon hervasztó.

fú, nagyon rákattantam a kexp live-okra, maclemore-t és sóley-t hallgattam, és ma a naplementébe gyalogolva szólt a fülemben a régijó supertramp (komolyan, hallgassátok!).

ja és ne álljatok ki hajnali kettőkor mezítláb az erkélyre a kinőtt hálóingetekben, mert hiába hiszitek azt, hogy melegetek van, és amúgy is csiripelnek a madarak (meglepő, de igen), nemjóötlet.


2013. április 11., csütörtök

mert április 12-én is imádlak


Csak az olvassa versemet,
ki ismer engem és szeret,
mivel a semmiben hajóz
s hogy mi lesz, tudja, mint a jós,

mert álmaiban megjelent
emberi formában a csend
s szivében néha elidőz
a tigris meg a szelid őz.

2013. április 10., szerda

i swear we are infinite



w e    c a n   b e   h e r o e s

j u s t   f o r   o n e   d a y

*


ask


so can you not go away 
if just for one day



nehezen lehet foals után bármit is írni, mert kitölti az egész mellkasomat és ez a két sor szűnni nem akaróan lüktet a halántékomban. inkább megmártózom a többi számukban, és hozzácsapok néhány imagine dragons-t is. 
nővér kérdezi (enyhe megvetéssel a hangjában és az arcán), hogy "és azok a hipsterek mégis mit hallgatnak?"
szóval aki tudja rá a választ, kérem, ne fogja vissza magát.
de ha bence szemléletéből indulok ki, akkor ezt nem olvassa senki, mert blogot írni baromság, mert általában azok írják, akiknek inkább nem kéne (mert nem is tudnak miről) és-amúgy-is-és-különben-is.
mellesleg macskákkal suttogó lettem, ma is, éppen a várban ültem egy padon, amikor egy random fehér szőrmók odakúszott hozzám és egy kis hízelgés után belefeküdt az ölembe.
igen, a bencének határozottan igaza van.

2013. április 9., kedd

pestetlen


and here i am
just waiting for this storm to pass me by



"van egy másik páciensem hasonló tünetekkel, ő is olyan szép, mint te"
a kék szemek ráébresztettek, hogy harminc alatt(ira) nem szabad időt pazarolni.
és még mindig nem tudom elkülöníteni mórát, móriczot és mikszáthot, főleg, ha a móra kiadó alatt fut egy móricz válogatás.
és rorynak is sikerült, és annyira egybeolvadtam velük, hogy egy tíz perces rögtönzött monológgal gazdagítottam nővérék lelki világát arról, hogy én leszek az egyetlen ballagtató, aki nem tudja majd feltűzni a feltűznivalót, mert le fog róla csúszni a virág és különben is, a biztostűk szeszélyes állatok, nem engedelmeskednek, csak ha énekel nekik az ember.
fáznak a csigolyáim.
azután egy pillanatra tényleg szép voltam

2013. április 8., hétfő

a mai napot a 60-as évek pasibandái szponzorálták


and wouldn't it be nice to live together
in the kind of world where we belong



hivatalosan is húgyhólyagőr lettem, könyvet fogok írni, amit annának ajánlok majd, már meg is írtuk a bevezetőt, amiből csak annyit árulok el, hogy mókusok csúnya jeleket mutogatnak az ablakban.

nagyon unom már azokat a lányokat, akik a hosszú (szőkés)barna hajukat laza hullámokba csavarják. vagyis csak egy lányt, mert az arcuk egyforma.

miközben beatles ütemre lépkedtem, jó nagyokat lódítva a táskámon, egy szőke srác húzott el mellettem a kilométeres lépteivel és azon gondolkoztam, hogy mi lenne, ha kiderülne, hogy sorozatgyilkos, és csak én tudnám, hogy hogy nézett ki, de bajban lennék, mert csak egy pillanatra láttam oldalról az arcát és a fantomkép rajzolónak csak azt tudnám mondani, hogy tömbsegge volt, pedig a kezemben lenne a város sorsa. a tévében és az újságokban pedig a rajzolt farmeres hátsóját mutogatnák: "ismeri ezt a feneket?" piros szalagcímmel.

dánielanna szerint is figyelnünk a jelentéktelen és jelentékeny dolgokra, mert nem tudhatjuk, hogy később mi lesz fontos.
már csak azt a lányt próbálom megfejteni, aki a posta melletti zöld telefonfülkét próbálta meg lábbal kinyitni, inkább kevesebb, mint több sikerrel.

retek utca - nem tudom, hogy aranyos, vagy inkább viszolyognom kéne tőle.
és azon törpengek, hogy vajon mindig is ekkora kurt cobain mánia volt, vagy csak belenőttem?

2013. április 4., csütörtök

dejavu


so why don't we go
somewhere only we know


néha azt hiszem, hogy teljesen felesleges baromságokat tanulok: sosem lesz arra szükségem, hogy mondjuk tudjam, hogy mi az a hegeli dialektika... és akkor szembejön velem.

éppen a homlokomat ütögettem az asztal fehér lapjába, amin éppenséggel rajta volt a fizika könyvem és az üres papírlapok, amiket meg kell volna már töltenem, közben földöntúli hangon nyöszörögtem a forgatónyomatékról és az élet igazságtalanságairól, amikor megcsörrent a telefonom, táncoltam egy kicsit a tükör előtt, mert a rádió szeret engem, majd egy kisebb maratont lefutva, mégis csodával határos módon szalonképesen dőltem bele a mokka egyik fotelébe és sípoló tüdővel esdekeltem egy kis erdei gyümölcsös teáért, ami kiolvasztotta a fülemet, mert a hiúságot választottam a szopottgombócfej helyett. a lényeg, hogy kaptam nyárra egy anatómiakönyvet, amit rohadtul egy napsütötte padon fogok olvasni (a balaton mellett), vagy az íródeákban hűsölve és rohadt jó lesz nekem.

és jöjjön már ki a nagy gatsby film, mert a könyvet átásítottam és dicaprio-elvonásban szenvedek.


2013. április 2., kedd

nápilut







Gondolj egy székre, vonj ki belőle 22-t, és most énekeld el!

a jobb kezemen hordom az órát és szeretem szerintem szuper szofisztikáltan szelni késsel-villával a pizzát. tudjátok mi jó még? az ablakok. a zöld zsalus ablakok, csipkefüggönnyel és tulipánnal az ablakban.



végtelen és örökké.
nagy szavak, amikkel előszeretettel dobálózom, de igazán sosem fogom tudni őket megérteni. matek órán mindig lenyűgözve néztem az egyeneseket: ki tudja, honnan jönnek, talán a semmiből, mert nincs elejük, nincs kezdőpontjuk és talán ugyanúgy a semmibe, a végtelenbe tartanak. engem meg az a megtiszteltetés ért, hogy örök életüknek egy rövid szakaszát a füzetemben hordozhatom. az egyenesek nagyon öregek, mindig is léteztek, mégsem születtek sosem és mindenkit túl fognak élni. ők csak kitartóan haladnak előre, soha-véget-nem-érően.

just kidding


i bet your heart'll be broken
  i bet your pride'll be stolen


a húsvétok nálam mindig is feketén foglalták el helyüket a naptárban, pedig minden ünnep mellett ott szoktam kampányolni, még a semmire-sem-jó névnapokat is körülugrálom, de ezt... inkább nevezzük el főtt tojás és sonka zabáló hétvégének és gurítsunk hímes tojásokat, csak tőlem legyetek távol, mert egyszer magamat is meglepve kilencven fokkal elszámítottam a dobást.
gyümölcssaláta-mérgezést kaptam, koncerten beboroztam és szellemek cipőkopogását hallgattam. meg tudnám szokni.

m e r t   s e m m i   s e m   a z ,   a m i n e k   l á t s z i k