2014. december 28., vasárnap

IKSZMÖSZ

tobzódok karácsonyi csodákban.
amikor már előre félsz a családi összejövetelektől, mert midenki utál mindenkit, és akkor csettint valaki az ujjával, és máris nevetgélve isszátok a konyakot és társasoztok, meg kártyáztok, és kapsz egy kiló diót, hogy tudj aludni, még a legridegebb rokonod is szóba áll veled, majd elsötétül a nézőtér, belibeg somló tamás, mert a lánya (?) nyitja a koncertet, és pál dénes után a nővéred az alt hangjával kitol egy magas bét, később nevetve meséli, hogy lakatos márk a dalokhoz illő szólamokat dúdolt a fülébe, de szinte sír örömében, hogy el tudtál menni őt meghallgatni, te pezsgővel állsz a kezedben, a vörös hajadra szakad az ég összes hava, az épület melletti kis bódéból olcsó fröccs kesernyés gőze leng körül, és hiába utazol két órát, hatvannal száguldva, csúszkálva az autópályán, amikor még a buszok is leelőznek, miközben annyi helyed sincs, hogy tele szívd a tüdődet, és már zsibbad a feneked, de te mégis mérhetetlenül hálás vagy.
és minden kifehéredik.

2014. december 20., szombat

SPÁJZOLOM A NAPOKAT, FOGYÓBAN A CELOFÁN

mamáéknál a barométer mindig esőt mutatott, hiába kocogtattam. biztos valami beltéri mérő. mellette ketyegett az az óra, aminek a számlapján fordítva voltak a számok, ezért úgy tűnt, hogy visszafelé jár. de egyikünk sem lett benjamin button.
hó nincs, bakancs van. téli barnaság rendelésre.
van karácsonyi vásár, forralt bor és sült gesztenye.
a virágok nyílnak, a gyertyák égnek, fáradt delíriumban lebegek, és a szemeim előtt azok a sütemények úsznak el, amik már nem fognak belém férni.
nem bántjuk a feketerigót, de múlik az év, és senkinek nincs kedve, hogy megállítsa. úgyis minden egyes nap új dátumot kell megjegyezni. talán pont ma, december huszadikán kellene, hogy véget érjen az év. csak szépen csendben, senkit meg nem zavarva, senkit nem háborgatva. mintha aludnánk, ő pedig gondosan ügyelne arra, hogy halkan csukja be maga mögött az ajtót.
nem a napkeltével kezdődik, és nem a csillagokkal zárul. a holdpászmát felváltják a d-vitamin sugarak, mint egy lassú, nagyon lassú be és kilélegzés. egy elnyújt sóhajtás. egyik állapot sem jó sokáig: ha bent van a levegő, félő, hogy szétfeszül a világ, mikor pedig minden eltávozik, helyére a hangtalan kétségbeesés, fuldoklás lép.
ez csak egy buta lecke, mint amikor megtanulod, hogy ne nyisd ki a sütőt, mert összeesik a tésztád. mazsolát szórunk rá és porcukrot, elrejtjük a hibákat, lisztből halotti maszkot formázunk, és felforraljuk a szentelt vizet.
megülték a hasam a gondolatok, az orromon fújom ki az érzéseket, a nyelvemmel folyton ellenőrzöm, hogy megvannak-e még a fogaim, csak azután szabad mosolyognom.
egy dec-ember áll az alagút végén, és zöld ágával felém int.

2014. december 11., csütörtök

VEDLÉS

olyan ez, mint amikor erősnek kell lenned, mosolyogsz, de bele van fagyva a sikertelenség tudata, amikor megnyalod az ajkaidat, de csak felfordul a gyomrod a deprimáltság sós ízétől, és rád tukmálják a félelmeidet: gyöngéden a mélybe taszítanak, esetleg rád csavarják őket, mint egy hideg vizes törülközőt, de bármi történjék is, a karodon lassan vöröslő hurkák keletkeznek, annyiszor szorítják meg bátorítóan. ott állnak a válladnál, és hiszik, hogy jelenlétük elűzi a világ összes problémáját. csak ennyiből tevődik össze, nem nagy kunszt.
a szemed koppan az üvegpoháron, és csak azt tudod ismételgeted magadnak:
ez is csak valami, amit túl kell élni.

nem szeretem átvirrasztani az éjszakákat, mert amíg a többiek alszanak, a földön mindig valami változik, én pedig vele formálódom. ám akik felkelnek, nem vesznek észre ebből semmit, ezért mérges vagyok rájuk, mintha megjátszanák magukat, mintha az eltelt idő végbe se ment volna, hiszen az álmuk megdermesztette azt.

remegve hátradőlsz a fehér falnak, majd felállsz a fehér székről, bemész az egyforma szobák egyikébe, fehérbe öltözöl, ráfekszel egy fehér ágyra, felhúzzák a fehér kesztyűket, és a delírium előtt azon töprengsz, hogy hogyan lehet minden fehér a legmocskosabb helyen?

kiöntöd a gyömbér teát, az uborkás vizet, a citromlevet, a gyümölcs teát, a csapvizet, a gyógyteát...
ez is csak valami, amit túl kell élni
nincs olyan magas fal, olyan erős kötél, olyan bőrbe karmoló marok, ami feltarthatna.

2014. december 5., péntek

A TENGER HABZÓ SZÁJA

már szükségtelen ez a disztingválás a napok között.
az egész talán ott kezdődött, amikor az ablakkereten lévő lyuk be lett tömködve egy papírzsebkendővel. az lehetett az a pont, bár az ilyenekben mindig bizonytalan az ember, hiszen amikor megéli a sorsfordító pillanatot, még nem tudja, hogy az az, amire majd emlékeznie kell és emlékezni is fog, vagy talán éppen az, ami pontosan a szürkesége miatt beleivódik a szelektálásra váró csoportba, mint egy jámbor jótevő, akinek kiléte csak gyerekmesékben és legendákban nyer legfeljebb magyarázatot, valamint a szögben, melyet a világba ütött, és az űrben, amelyet munkája után hagyott.
nem ismertem fel, hogy túl vékonyak a szobákat elválasztó falak; a lakóiknak pedig túl kérges a szívük, hályogos a szemük, és még az ordibálást sem hallják meg.

muszáj abban hinnem, hogy ez a kollektív valóság hirtelen lábakat növeszt, és odébb tipeg, hogy megmutassa azt az amorf plazmát, amit eddig eltakart. ha meglátom, megmártózom benne, különben nem lehet a börtönőrét elviselni.
menekülés? megvilágosodás? őrület?
talán elborult az elmém, mint a nyári égbolt a hűsítő zápor előtt, vagy kiborultam, mint amikor reggel álmosan nyúlsz a müzli zacskójáért, de közben fellököd a tálad, és amint a tej megérzi a szabadság illatát, hogy többé nem kell más tárgyak alakját felvennie, rohanvást elindul az asztal széle felé, hogy igazi önnönvalójában távozzon a padlóra.

kellenek a szívmelengetően olcsó kis hazugságok, mint amikor szemrebbenés nélkül belemondják a 44 kilós, csontvázzá aszott koponyádba, amire egy vékony, fehér, papirusszerű bőr feszül, hogy milyen jól nézel ki.
elgondolkozol, hogy vajon tényleg ennyire érdekled, vagy őszintén jobban tetszik neki ez a külső, ami még éppen nem árasztja magából a dögszagot.
akárhogyan is, te elmosolyodsz, vagyis inkább cinikusan fintorogsz, kivillantod a sárga fogaidat, ameddig még tartja őket valami az ínyedhez, majd egy gyomorból jövő, mély, undort árasztó nevetést eresztesz ki, és illedelmesen megköszönöd.

ezután cetliket kezdesz gyártani, és kiragasztod a szobád sárga falaira, hogy emlékeztessen valami arra, miért nem fogsz soha leugrani a völgyhídról.
aztán leveszed a kis cetliket.
nincs már rájuk szükséged.
mostantól mindig emlékezni fogsz.