Végigsimítom az elfáradt, egymásnak dőlő könyvek gerincét; belenézek az el nem mosogatott bögrék tárna-mélyére; rögzítem, hogy mennyi fogyott a citromlé és a cikóriakávé.
Odalépek a régi teasüteményes fémdobozhoz, amiben zöld szalvétával kibélelve zörög az utolsó karácsonyi süti kövülete. Ő a terem élettelen hierarchiájának kitaszítottja, a marginális megtűrt, egy önhibáján kívül perifériára került szégyenfolt. Senki nem dobja ki, mert egy mártír állhatatosságával viseli az általunk - jelzem, minden szándék nélkül - előidézett megaláztatást. Néha megrázzuk a dobozt, és elszorult torokkal könyörgünk megbocsátásért. A szülő szégyenével fordulunk felé, aki a boltban felejtette a gyermekét, de csak otthon jött rá a hibájára.
El is kapom a tekintetemet.
Előkotrok a táskám egyik barlangjából egy szikkadt fahéjas gofrit, ami egyből szétmállik, mintha a szemérmes morzsák be akarnák takarni a pőre asztalt. A skrupulusaimat számolom, még nincs 6 óra.
Ez vajon hányadik?
A gofri teszi jól: elosztogatja magát közöttünk, akik nem tudunk halászni.
× × ×
Engedély kérünk Ahtolába, hogy talán ott.
Az ember belső viharai, szélcsendjei elől csak a távolok kimeríthetetlen mélységei szolgálnak menedéket. Tévelygők vagyunk, akiknek meg kell kapniuk a vigaszt, hogy legalább a tér változzon körülöttünk, ha már mi magunk nem is tudunk.
Szerencsétlenek vagyunk. Minden második nap hiszünk csak Istenben, csütörtökön imádkozunk, de rózsafüzért már nem morzsolunk, nem gyújtunk gyertyákat, csak állunk, így, a hüvelykujjunkat szorongatva a markunkban.
× × ×
Reggel van, mindjárt megszólal az ébresztő, de én már felhúzott térdekkel ülök. A televízió fekete képernyőjét bámulom, aminek halszemében tükröződsz. Egy autóból szól a rádió, a folyosón vibrál a telefon, és muszáj lecsuknom a szemem, hogy ne lássak falakat, tépdesem a körmöm melletti bőrt, hátha egyben le tudom húzni. Várom, hogy megcsörrenjen az óra, hogy utána a mi hangjaink legyenek körülöttünk, és ne arra gondoljak, hogy patkányok vagyunk a kozmikus laboratóriumban, és az úristen élve boncol.
"Ne hagyd el magad."
"A csillagok is magukba zuhanhatnak."
Az ujjaimat gombafonalakként rád tekerem, és várom, hogy tudattalanul is lelassítsd a pulzusom, ahogy csak egy hozzáértő tudja lecsendesíteni az öreg, nyikorgó parkettákat.
