aranysárkány

valamikor a hét közepe/vége felé sikerült beszereznem néhány füzetet, de azóta is csak arra gondolok, hogy sokkal jobb felhasználása lenne, ha sok kis papírrepülőt hajtogatnék belőlük, összekötözném őket, majd hozzájuk magamat, felállnék egy dombra és hagynám, hogy a szél játszadozzon az irányíthatatlan tákolmányommal.
egy dombra.
mint a tegnapira. amit egy fejlámpával másztunk meg. a tetején leültünk a bogáncsosba. egyik oldalamon a három beszívott fiú egyike valószínűleg kipróbálta, hogy vajon ott mekkora a gravitáció (mert a tűz körül a legnagyobb, ezért nem lehet átugrani), és hogy ezt megvizsgálja, egy elegáns mozdulattal a másik srác elemlámpáját ledobta a mélybe, amit a harmadik keresett meg. igazi összehangolt csapatmunka. de ott ültünk, a vaksötétbe és a csöndben, mert mindenkinek ez volt a kívánsága, néztük a milliónyi csillogó lyukat a mennyország padlóján és elmerengtünk a fölöttünk futó tejútról, amin a "permetezők" járnak. a loknis odafordult hozzám és mosolyogva, kislányos bájjal izgatottan suttogta: olyan kicsinek érzem magam.
csak bólintottam.

csak bólintottam.
egyre kisebbnek és gyámoltalanabbnak tetszettem én is, ahogy vérágas szemekkel figyeltem egy pontot, mert úgy éreztem, ha máshova nézek, vagy ha megmozdítom fáradtságtól remegő végtagjaimat, akkor össze fog dőlni a világ, vagy legalább valami szörnyű dolog fog bekövetkezni, de azért kinyújtottam a lábam és elfordítottam a fejem a biztonság kedvéért.
nem is az a probléma, hogy nem találom a helyem a világban, vagy hogy nem tudok strófákat citálni a kedvenc költeményeimből, vagy hogy mi lesz az érettségivel, vagy hogy vannak-e még barátaim, hanem hogy úgy tartják, hogy nem szabad másokra támaszkodni, csak magadra, mindent önerőből stb...
de mi van akkor, ha cserben hagyom magam?
ha a saját testem fellázad ellenem?
ha van egy ország, félelem földe, és ott én vagyok a királynő?

a félős emberek egy külön világot építenek maguknak, mert nem tudnak egyik idősíkban sem élni, csak egy elképzeltben, a "mi lesz ha?"-ban. olyan, mint az insomnia. felemészti az összes energiát, félálomban kóválygok a folyosón, a gondolataim összegabalyodnak, és végül oda jutok, hogy nem úgy olvasom le az órát, hogy négy perc múlva nyolc, hanem hogy ezerkilenszázötvenhat.
felhúzom a vállaimat, görcsösen markolom a tollam és alig észrevehetően, szaporán lélegzem, amíg az arcom nem lesz lángvörös.

néha úgy érzem, hogy nem éri meg.
utána eszembe jut dórika, ahogy megy a büfébe forró vizet kérni a grízgombócos leveséhez, mert a dupla matek nagyon fárasztó, én pedig loholok utána a kanalát lengetve.
aztán csak azért is felkelek.
tudod, a biztonság kedvéért.