ami ott van, ahol megszakad a szemhatár

jelentem, tablókép megrendelve, szalag feltűzve, gyomorgörcs állandósítva!

egy nagyon szimpatikus felmosókocsi mellett álldogáltunk valentinnal, vártuk a (gyerek)pezsgős koccintást, ő mosolyogva felém fordult, és megkérdezte, hogy nekem is eljöttek-e a nagymamámék az szalagavatóra, mert neki mind a kettő.
vettem a számon egy mély levegőt, és összeráncoltam a homlokomat - a pillanatnyi leblokkolás hatására -, mert eszembe jutott az a jelenet, amikor hazajöttem, és azt láttam, hogy anyu és apu szinkrontelefonál az apukájukkal, mert már mindketten félárvák. anyátlanok.
nem, nekem csak apu jött el.
egy kicsit én is félárvának éreztem magam.
majd szerencsére megindult a tömeg, és mi is árván hagytuk a felmosókocsit.

én vagyok az a lány, aki ha nem tudja kivenni a könyvtárból babits egyik kötetét, akkor leül a legközelebbi székre, és addig nem áll fel, amíg el nem olvassa, közben pedig kapkodja a fejét, mert annyira belemerül, hogy nem veszi észre, hogy a volt földrajz tanára köszönget neki, és majdnem otthagyja a zenés-egeres elnyűtt mappáját egy doors lemez alatt, mert neki bob dylan dalszövegeket kellett tanulnia.

magyarázatot vártak tőlem, de én nem tudtam mit mondani, nem tudtam semmit viszonozni, mert csak porzó ürességet éreztem, ami mégis olyan nehéz, hogy teljesen eltelít. belém esett a világ, vagy vákuum volt a lelkemen. autóhoz hasonultam, amit télen próbálnak beindítani, a motor fel-felbőg, de nem történik semmi. mintha minden indítás egy belső kiáltás lett volna, hogy "érezz, bazdmeg, érezz már valamit!". ilyenkor buszra kell szállni. el kellett távolodnom tőled, hogy közelebb kerülhessek hozzád, de igazán sosem megyek el, csak kiszakadok a testemből, hogy láthatatlanul, a plafonról nézhessem, ahogy szuszogok.
ez csak egy újabb vedlési időszak.

szabó istván, amikor megkapta az oscar-díjat, felhívta a színpadra a mefisto főszereplőjét, klaus maria brandauert, aki átölelte, és örömében elkezdett urgálni. azt mondta a rendező, hogy ő abban a pillanatban nem érzett mást, csak szégyent.
én egész életemben szégyelltem magam, mások miatt is.
a szégyennel, a félelemmel, a magánnyal és a fájdalommal pókereztem.
drágakövek és üveggolyók vannak a szemüregeikben, amikkel ha rám nézek, érzem, ahogy lecsorog a csontjaimon a gyönyörű iszonyat.

Babits

Húnyt szemmel bérceken futunk
s mindig csodára vágy szivünk:
a legjobb, amit nem tudunk,
a legszebb, amit nem hiszünk.

Az álmok síkos gyöngyeit
szorítsd, ki únod a valót:
hímezz belőlük
fázó lelkedre gyöngyös takarót.

*

legszívesebben kiállnék a sétálóutca közepére, 

és széttárt karokkal azt üvölteném:

"szeressetek!"

(nagyon szeretnék most kuglófot enni és idegenek gondjait hallgatni)

too much too young too fast

minden irreálisnak tűnt.
kezdve azzal, hogy lehet, hogy mégsem megyek szegedre pszichológusnak, helyette az eltére informatikus könyvtárosnak, és ennek tudatában valahogy meg is könnyebbültem, hiszen már január vége van, pénteken megkapjuk a szalagunkat, mert már végzősök vagyunk. érettségizők.
középiskolás éveim egyáltalán nem úgy alakultak, ahogy terveztem, vagy akartam. itthon ülök magántanulóként, leadtam a matek faktot, és most fejeztem be egy levelet.
almáspitét majszolgatok, amit nem lehetne, pánikolok, az immáron 20 éves nővérkém is, de marad időm az attilát várni, akivel már elterveztük a nyarunkat.
hannibalt és fekete-fehér olasz filmeket nézek, gorillazt és citizens!-t hallgatok, kelta mítoszokat és marie curie-ről olvasok.
mindig azt szoktam érezni, hogy ez nem az én életem, abban a pillanatban mást kéne csinálnom, máshol, másokkal kéne lennem.
de mikor kijöttem a konyhába a beatles bögrémben gőzölgő teámért, kinéztem az esőcseppek torzította ablakon, és végtelen nyugalom töltött el.
minden reálisnak tűnt.
a dolgok valódivá váltak.
mindennek oka van, és úgy jó, ahogy van.
"kezemben tartom sorsomat, irányítom a lelkemet"
révbe értem.

bukowski

abszolút szezámcsont
mondta a csontváz
átrakva meszes
lábait az asztalon,
és az volt,
bang, bang,
rám nézett
és az én csont-testem volt
és én az voltam, ami megmaradt,
és volt egy újság ott
az asztalon
és valaki forgatta az újságot
és én forgattam,
én voltam az újság
valaki kezei között
és a hasábnak belőlem
szemei voltak
és néztem a csontvázat amint
figyel
s még mielőtt az ajtó becsukódott volna
észrevettem egy férfit, úgy nézett ki
kissé mint Napóleon,
kissé mint Hitler,
harcolva az én csontvázammal,
aztán az ajtó becsukódott
és mi lementünk a lépcsőn
kifelé
és akkor én egy
kövér kis ember
kezében voltam
aki semmit sem tudott
és én utáltam őt
a ténnyel szembeni közönye
miatt, hogy én utálom őt,
ahogyan forgat engem
az aluljáróban
és nekicsapódtam egy öregasszony
hátának.

poe

I was a child and she was a child,
In this kingdom by the sea,
But we loved with a love that was more than love —
I and my Annabel Lee —
With a love that the wingèd seraphs of Heaven
Coveted her and me.

we think too much and feel too little

zenelmem

- mit szólnál, ha egyik nap leborotvált fejjel és piros-sárga csuhában jelennék meg?
- kiröhögnélek, és megijednék. meg nem is értenélek, hogy miért csináltad.


jelenleg biztos vagyok abban, hogy fogalmam sincs semmiről, és hiába rázom a hógömbömet, csak hullanak le a kis fehér lónyálak, és én nem leszek okosabb. 
egy csavar látszólag átszúrta a fülcimpámat, miközben én kedélyesen olvasok ingmar bergmant, ahol tudok, főleg lyukas óráimban az incognitoban egy epres tea mellett, vagy a fagyos napsütésben egy szentgáli buszmegállóban (amerre a paranoiás agyam szerint csak kéjgyilkosok járnak).


sétáltunk az éjszakában, valahol az idegösszeomlás partjain, az üresség morajlását hallgatva, és teljesen megértettelek, holdsugaram, mert amikor el akartak húzni a stégről, ahol hozzámértek, a bőröm hólyagossá vált, és mélységes undor fogott el attól, hogy a saját kezeimen kívül más is az aurámhoz érjen. 


csak ültünk egymással szemben, az asztal két végén, te cigarettáztál, és nézted, ahogy nézlek téged, mint két keresztrejtvény, fejtettük egymást, majd elkezdtem forgatni a húsvágó kést a fehér asztallapon, mintha orosz rulettet, vagy más perverz dolgot játszanánk, de nem mertünk megmozdulni, mert akkor darabokra törtünk volna, csak ülni engedett a pillanat, amit próbáltunk tragikusan felfogni, mégis bizsergetően kellemes volt, a füst pedig csak jött és jött, a szememet már vörösre színezte, a kés pedig forgott tovább az asztalon, figyeltük, hogyan áll meg, majd meguntam, és keresztberaktam, mert rád bíztam, hogy merre nézzen, és te választottál, minket választottál.
felálltam, és rekedt hangon megszólaltam.
már lehetett, mert addigra a szilánkos dirib-darabjaink elszórva feküdtek a törtfehér márványpadlón.
 

négy nemes igazság

1. Van szenvedés – a szenvedés (duhkha/dukkha) az elégedetlenséget jelenti, azt, hogy valamilyen tapasztalat, élmény, számunkra nem kielégítő. Élvezetes és fájdalmas élmények egyaránt megjelennek és elmúlnak, egyik követi a másikat. Ezért nem találunk soha egy kielégítő, biztonságos állapotot. Ezért szenvedünk akkor is, ha valami élvezetes, s akkor is, ha valami fájdalmas.

2. A szenvedésnek van oka – az oka (szamudaja) a vágy, a sóvárgás arra, hogy találjunk egy szilárd pontot, ami örömteli és biztonságos. Törekszünk egy tökéletes állapotra, még ha nem is gondolunk így rá, s amit soha nem kapunk meg.

3. A szenvedésnek van vége – a megszűnése (niródha) nem más, mint a vágyakozás kialvása. Annak a törekvésnek, hogy elérjünk egy örökkévaló tökéletes állapotot. Ezért a szenvedéstől megszabadulás, a nirvána, az nem egy hely, nem egy állapot, nem egy létforma, hanem a sóvárgás megszűnése.

4. Van egy út ami a szenvedés végéhez visz – a szenvedés megszüntetésének az útja (márga/magga) az, amit nemes nyolcrétű ösvénynek neveznek. Ez három fő részt tartalmaz: az erényességet, az elmélyülést és a bölcsességet. Az erényesség lényege külsőleg a helytelen tettek elkerülése, amivel magunknak és másoknak a kárára vagyunk, belsőleg pedig minden rossz elkerülése. Az erényes tettekkel, szavakkal és gondolatokkal békét és nyugalmat hozunk létre, mely jó következményekkel jár. Az elmélyedés a tudat finomabb ragaszkodásait kezeli, aminek következtében nyugalmunk és örömünk mélységesebbé válik úgy, hogy nem alávetett különféle külső körülményeknek.

HBD, FD!

MÖBIUS:
Salamon zsoltára, az űrutasok éneke
Kiröppentünk a mindenségbe
A hold pusztáira.
Porában elmerültünk
Némán merültek el
Már ott sokan; puhára főttek
A Merkur ólomgőzeiben, elrothadtak
A Vénus olajtócsáiban és
A Marson: felfalt minket a nap
Dübörögve, radioaktívan, sárgán
A Jupiterből kibűzlött
Egy nyílsebesen pörgő metán-kocsonya
S oly súlyosan lebegett felettünk
Hogy a Ganymedest teleokádtuk
A Saturnust átkokkal szórtuk tele
S a többire már kár a szóért
Uranusra, Neptunusra Szürkéssárgán és fagyottan
Plutóra és Transzplutóra ráhullottak
A legmalacabb viccek.
És már régen elcseréltük a napot a Síriusra
Síriust a Canopusra
Elsodródunk a mélybe föl
A fehéren fénylő csillagok felé
Miket soha el nem érünk
Múmiák már réges-régen, szörnyhajónkban
Bélsártól megvarasodva
S torz arcunkon már az élő földnek
Emléke is eltöröltetett.

emlékezzünk meg a jövőről

mindig szerettem az alak az alakban dolgokat, mint mondjuk amikor a filmekben a főszereplő azt játsza, hogy színész, vagy amikor valaki arról ír, hogy a főhőse író, aki nem tud írni. ugyanaz az érzés, ha beállok két tükör közé, és látom, hogyan nyúlik meg a szoba két métere végtelenné. ilyenkor rájövök valamire, de nem is tudom... megnyugtat az a kép, hogy látom magam minden egyes állomáson, hogy hiába próbálnak összenyomni a falak, tudnék máshol lenni, és tudom, hogy fogok is előrébb lenni. kívül. hogy később mosolyogva magam mögé tudjak nézni, hogy lássam, hogy az akkori-mostani énem éppen ott áll a tükör előtt, bezárva, de kezd rájönni valamire.
csak így tovább, kedves!
jó úton haladsz

444

kétezer-tizennégy január negyedike van
négyszáznegyvennegyedik bejegyzés
rajzoltam négy pöttyöt függőleges sorban mindkét csuklómra
ennyi jutott a mai négyes számmisztikából

szavatossági dátumunk van, bele van fonva a hajunkba
rákos a kapcsolatunk, tudjuk, hogy mennyi időnk van hátra
de inkább nem gondolunk rá,
ne gondoljunk rá

holnap veszek a nyakamba egy fényképezőgépet
felveszem apu ellenzős sapkáját, és eljátszuk,
hogy turisták vagyunk, akik nem ismernek senkit,
és rácsodálkoznak a világra

négyszer négy sor
ennyi jutott
a mai négyes
számmisztikából

4102

nem mondanám, hogy annyira megmozgatott az a gondolat, hogy véget ért 2013, és taszít az is, hogy most elvileg azt kellene éreznem, hogy kicserélődtem, hogy a világ tele van lehetőségekkel, hogy idén más lesz, idén jobb lesz, mert én már rég nem a naptár szerint élek, főleg amióta megállt a baglyos nyakórám, teljesen elvesztettem az időérzékemet, helyette egy fekete-fehér spirál közepében forgok, és várom, hogy elcsituljon ez az örvénylő feszültség.

szabályosan vonultam az éjszaka homályos aszfaltján, bal könyökömmel végigkövettem a tömött sövényoszlopot, előre áhítoztam a zombiemért, hallgattam a cipősarkam riadt visszhangját, és tudtam, hogy mindezek ellenére boldog vagyok, áttáncolok a másnapba, és biztos, hogy boldog leszek. mentem, sőt, loholtam, előreszegeztem a tekintetemet, de minden fél percben hátra kellett fordulnom, mert követett az árnyékom.

nem hittem volna, hogy ilyen nehéz engedni magamnak, hogy boldog legyek, és hogy szeressenek. ha nem én lennék, és a bejegyzéseket olvasnám, akkor úgy képzelném el magam, mint egy női poe-t, akinek a vállán mindig ott ül egy fekete holló, vagy minimum egy sötét esőfelhő lebeg glóriaként a feje fölött. pedig nem.

nem merem tovább olvasni az üvegburát, mert olyan érzésem van, hogy rólam írták, ami nevetségesen és nagyképűen hangzik, de amikor elértem a szomorúfűzhöz, nem bírtam elviselni, és összecsaptam a könyvet. nem is tudom, hogy annak idején mi állított meg, de most már úgy fogom folytatni, hogy ez is lehettem volna. úgyis tele van az életem egy sor "mi lett volna ha"-val.

lázár ervinről beszélgettünk, és hogy mi sem bánnánk, ha néha mellénk ülne a Szomorúság, bár nálam már teljesen kiülte a székét. nem rossz dolog a szomorúság és a magány. utálom, hogy minden kategorizálva és cimkézve van. ez jó, ez rossz. pedig ilyen nincs. nincsnincsnincs.

aki az emberek lelkével akar foglalkozni, annak kegyetlennek kell lennie.
beszélnem kell magamról, különben a gondolatok bezoárként összeállnak, és kisodornak a spirál közepéből.
más nem tudhatja az igazságot.
nem élhetek biztonságban.
nem élhetek.
nem.

d e h o g y n e m

 

HBD, JDS!

Én, tudod, New Yorkban lakom, és arra a tóra gondoltam a Central Parkban. Hogy vajon befagy-e, mire hazamegyek, és ha igen, akkor hol lesznek a kacsák. Képzeld, azon spekuláltam, hova mennek a kacsák, ha befagy a tó. Jön egy tag valami kocsival, és elviszi őket az állatkertbe, vagy mi? Vagy egyszerűen elrepülnek?