VÉRERES PIRKADAT

Hiába próbálnálak elfelejteni, csak a fülem mögé tűrlek, beleragadnak a veszekedések a fogamba, a nyelvemmel piszkálom őket, a többi emlék közben feloldódik a nyelvem alatt. Pedig inkább a körmöm alá kaparnálak, onnan könnyen ki lehetne tisztítani, de te beletörtél a térdemnél a nadrágba, mint egy fűfolt.

Mikor lesz újra eső, majd hó, napsütéses levélhullás, föld alól előbújó bogarak? Az idő körbe-körbe kergeti magát, mint farkát a kutya, a föld is csak forog, és nem értem, miért nem szédülünk mindannyian. A centripetális erő szolgája vagyok én is, ahogy újrahúzom az ágyneműmet, be- majd kipakolom a táskámat, ugyanazokat az ételeket rágom, ismerős köveket taposok, csak töltögetem a folyton kiürülő vizesüvegeket, és már megint hajat kéne mosnom.
Olyasmi ez, mint az a bizonyos kérdés az ember nem járta erdőben kidőlt fa hangjáról. Vajon van-e jelentősége annak a tevékenységnek, amit nem kísér figyelem?

Azt mondják, a szívtájéki nyomásom azért van, mert a meg nem élt élet készül előtörni belőlem; a szívem pedig egyre üti az idő múlását. Egyszer rossz dallamra táncolhattam, úgy sejlik. Lehámlik rólam az eddigi életem, kivágódik bennem egy ablak, és a világ néz be rajta.

Talán csak a holnapután lesz az enyém.

LYUKAS LELTÁRI JEGYZÉK

Hétfő van, és az ég teljes szélességében zuhanyrózsává változott. Csuklyában és esernyővel siető emberek uralják a szürkeséget. A színek lefolytak, beszívta őket a ragacsos anyaföld, vagy kifakultak a párától. Mintha a falaknak fájna az eső: felhólyagosodtak, és foltokban hámlik róluk a vakolat.
Koppenhága, Björk táncol Lars von Trier sötétjében, nekem pedig furcsán görbül a szám, a vákuum és a telítettség egymást kergeti bennem. Ha tehetném, azt mondanám, hogy iszalag közt farkába harapó kígyóról álmodom. A kinek és a hogyan hiányzik, de ez egyelőre csak gőz fölött olvasztott csokimáz.
A helyem a terem jobb hátsó sarka, és mosolygok, hogy biztos vonzás törvénye, de mi van, ha végre megsejtettem a sorsomat, nem a vaderdőben bolyongok már kiszolgáltatva, hanem valamilyen privát sárga köves úton lépdelek kevesebbet énekelve és táncolva, és kevésbé creepy figurákkal.
(Egy átalakításra váró kisbuszt keresünk, aminek az a vágya, hogy bejárhassa Európa vadregényes tájait. Ha te vagy az, pöfögj ránk!)

LIKE MONDAY, LIKE RAIN

VALAKIHEZ KÖZELEDSZ, VALAKITŐL TÁVOLODSZ

ha valaki benézne a hűtőbe, azt hihetné, hogy mi csak virslin, kefiren és boron élünk.

észre veszi-e majd valaki, hogy fekve csak percenként veszek levegőt. de minden alkalommal hallgatnom kell a szívdobbanásokat, a macskát sem tudom alvás közben nézni, ahogy a cirmos háta lusta emelkedések közben finoman megremeg, az apró kamrák folyamatosan pumpálnak.

nitrogén helyett nevetéstől súlyosak a terek, a sétány lámpái színes fényszalagokat húznak a balaton vizére. a későn érkezőknek már csak a huzatos folyosón jut asztal, a kabátok és az üres boros dobozok között. iszom a rumos teámat, a kabátomat a térdemre terítem, a zenére ingatom a fejem, és ez elég kéne, hogy legyen.

apró örömökre gondolok, mint a kis mag az avokádóban, a sodorni való dohány illata, a meztelen lábujjaimat beletúrni egy bolyhos szőnyegbe, a síri csöndben hangosan háztartási kekszet ropogtatni..
nem akarom elővenni a nagyítót.
vagytok még.
ugye vagytok?