2015. február 19., csütörtök

KI VISZI ÁT A TÚLSÓ PARTRA?



kakaós kuglófot ettem a marimekkos abrosz fölött, kellemesen lezsibbadva a műanyag játékgépfegyver ropogásától, amint megsorozott egy macska alakú párnát, közben figyelve a háttérben zajló norvég gyermekvédelemről tartott beszélgetést. mintha soha nem akartunk volna elaludni, de aztán eszembe jutott, hogy aki este nem tudja abbahagyni a napot, az reggel nem tudja elkezdeni akkor, amikor akarja. nem mintha bármi befolyásom is lehetne magamra.





pedig manapság divatos lenne erről beszélni.
a nyomort is kizsigerelni. milyen praktikus.
a rákos filmek és könyvek burjánzása után felfedeztük, hogy a lelki problémák is ezzel egyenértékűek.
versenyezzünk sylvia plath, albert györgyi, vámos miklós, koncz erzsébet örökével, és mi nevessük ki azokat, akiken nincs skarlát betű.

mintha egy szikkadt bagettel csapkodná valaki a hátam, és kéjesen figyelné, ahogy a szezámmagok feltépik a bőrömet, és láthatóvá teszik az alatta lüktető húst.
ígyverazélet.
de van kesudió, úgyhogy csillogjon az az obszidián mosoly

2015. február 12., csütörtök

KALE PHEB! --- KALE JU!

kapitány, a legénység már suttog: zendülést emlegetnek
avagy kiszakadt izzószálként csörgök a körtémben

van az úgy, hogy éjszaka egy kis faluházban találod magad, ahol egy hosszú vörös hajú ikerpár nyit ajtót, amiről igyekszel nem a legvéresebb horrorfilmekre asszociálni, átdobod a kabátodat a korláton, melléd lecsücsül egy raszta-család kosárkával a lépcsőre, te nekidőlsz a falnak, de az emeleti korlátról lelógó művirágok támadást indítanak ellened, amitől te mindennek, csak hősi amazonnak nem érzed magad, miközben a teremből a hanghullámok próbálják áttörni az emberi kipárolgás ködét, majd a fotós úgy gondolja, hogy ha két méterre megáll tőled, és a szempilládat súrolva a teleszkópszerű objektívével lefotóz, akkor azt majd biztos nem veszed észre.

mintha már ott tartanánk, hogy az eltorzult, girbe-gurba ujjaink között fogott fényképeket mutogatjuk az ismeretlen kisgyerek-rokonainknak, akiket egyáltalán nem érdekelnek, mert fura a szagunk, ijesztően puha és nyúlós a bőrünk, és mintha folyton könnybe lenne lábadva a szemünk. pedig csak a ráncos lelkünknek szólnak a semmitmondó hallgatások. áltathatjuk magunkat, hogy persze, csupán a felszín fecseg, de ezek csak a gyakorló füzetbe írt ikersorok, fel sem fogjuk az értelmüket, de addig írjuk és írjuk, amíg gyönyörűek nem lesznek.

akár számszerűsíthetném magam a mosogatóban egyensúlyozó bögrékkel, a kosztümös sorozatok epizódjaival, a negyvenkét és fél kilómmal, a lhaszába vezető képzeletbeli méterekkel, és a lista folytatódik.
valahol itt kell lennünk.
aki elmegy, az járjon lassan, aki marad, az üljön csendesen.

2015. február 10., kedd

HBD, GÖNCZ ÁRPÁD!

köszi, hogy sok-sok éve ezen a napon megszülettél, és olyanokat fordítottál nekünk, mint Tolkien, Agatha Christie, Updike, Vonnegut, Poe és Hemingway. középfölde hálás érte.





Fiatal hárs volt, alig karvastagságnyi.
Teherautó ütötte el, a lökhárító cafatokban tépte le róla a kérgét, kitörte és odébb hajította vagy törzstávolságnyira.
Szétcsapott ágakkal, pucéran feküdt a járdán.
Hanyatt.
A teherautó elütötte, és továbbhajtott.
Cserbenhagyta.
Senki se terített rá újságpapirost.