csak egy kicsit

csipem az olyan embereket, akik néha szoktak firkálni a fióknak és rögtön írónak meg költőnek meg ki tudja minek híresztelik magukat.
alsós koromban egyszer kaptam egy piros pontot egy nyuszis rajzomra. majd meghívlak a galéria megnyitómra.

türürü

rendeltem egy bulgakov könyvet és egész délután amelie zenét tanultam zongorán, néha segítségül hívtam nővéremet, hogy pötyögje le valahogy az egyik kezet, amíg én a másikat játszom a metronómmal, lehunytam a szemem, közben monoton játszottam, és akkor felpattant SCB, miután neki sehogy sem akart összejönni, hogy gyakoroljam még. most gyakorlom.

jövő héten utca zene fesztivál és el kell búcsúztatnunk a henrit, a kis argentint, pedig már a szívemhez nőtt. és elmegy. csak mennek. vannak általában nevetségesen kis dolgok, amikről azt hiszem, hogy örökre megmaradnak, mint mondjuk egy barátságkarkötő, és egyszer csak azt veszem észre, hogy lefoszlott a kezemről és valahol - valakinek a cipője talpán épp felfedezi a világot.

láttatok már hiperaktív nyugdíjast? szeretlek papa.
holnap, vagyis ma hajnalban elvileg anyu ki fog rángatni édes álmaimból, mert egy kicsit megőrült és minden áron meggyet akar szedni. egész nap arról beszélt, hogy mi mindent fog csinálni azzal a sok meggyel. a neten is nézett, felhívta a meggy-kérdésben-jártas-lehető potenciális ismerősöket, majd körberöpködött, kétszer megnézte a két lépcsőfokos nevetséges "létránkat" hogy milyen jó és kezdte előről a folyamatot.
remélem szerzek valamilyen harci-meggy sérülést, de azt hiszem, hogy sztrájkolni fogok és megeszem a maradék libanonból repült sütit. tudtátok, hogy a levelestészta-kesudió-pisztácia-méz milyen rohadt jó párosítás?

¤

van egy baglyos sótartóm és azt hiszem nem vagyok jól -
menni akarok ,

flóra

most végeztem József Attila utolsó hónapjairól c. könyvvel, amit még névnapomra kaptam és csak ma tudtam kézbevenni. nem mintha olyan rettentő sok dolgom lett volna, inkább megvártam, amíg "hívni" kezd.
a levelezések, a séták, a kávéházak, a versek, a hidegség, a házasság, a szanatóriumi idők, az őrület, egy utolsó "ellopott" alma és két kisgyerek, akik szemtanúi voltak, ahogy a vonat teljesíti az utolsó kívánságát.
a nővérét etusnak becézték. engem is úgy szoktak.
most megeszem a vanília pudingot, amibe epret kockáztam és veszek egy nagy levegőt.

grey

there's nothing to lose

there's nothing to prove

i'm dancing with myself

valószínűleg romlott bébikukoricát tűzködök szorgosan a villámra, de van valahol egy ország, úgy hívják Passzív Agresszívia, és én vagyok a királynője.

hajnalhasadt

miután elvissel és a who-val kibuliztam magam hajnali kettőkor. mert miért ne.

pítör

mit csinálok?
mi a fenét csinálok?
valaki nem tudna ide állni mellém, a vállamhoz, kicsit előredőlve, hogy szemlélhesse az életemet, cöccögjön, csóválja a fejét, gúnyosan mosolyogjon?
fiatalok vagyunk, meggondolatlanok és azt gondoljuk, hogy így élünk.

istennő és múzsa

oké, szedd össze magad.

mert most olyan vagy, mint egy kárászraj.

az nem tudod, milyen, de biztos olyan.

mert minden napra jut valami, mert nem szabad unatkozni, mert szép évek ezek, mert muszáj kikapcsolni az agyat, talán...

na, csak annyi, hogy tényleg? ez ennyi lenne? mármint abban mérünk életet, hogy kinek hány barátja volt, mennyi elszívott cigije, megivott kávéja, részegen töltött estéje, megtett kilométere, kedvelt ismerőse, vendégkönyv bejegyzése.

mert akkor lassú vagyok.

én nem vagyok az a lány, vagy ki tudja mi vagyok, lehetne boncolgatni, talán valami plazmaszerűség, változik az alakom és a színem, ma biztosan lila voltam.

mindegy.

söpröm le magamról a bogarakat és bizergálom a ragtapaszomat, ami egy vízhólyagot fed el, mert az élethez az elütött teniszlabdák száma is hozzáadódik.

csak azért nem vagyok az a lány, mert félek, hogy nagymamám fentről figyel és mit szólna hozzá, ha így látna, ha tudná.. nem, nem képzelem be és nem félek. vagy mégis. a szégyentől félek.

legutóbb a pocokkal voltam sörözni-borozni és találkoztunk a barátaival és utána bizonygatnia kellett, hogy nem vagyok ám olyan bunkó. szerintem írok nekik bocsánatkérő leveleket.

fél három van és meg akarnak győzni, hogy nincs semmi rossz egy-két csókban, még ha barátnője is van az embernek. fiatalok vagyunk és meggondolatlanok, nem? ez vele jár, sőt, szinte kötelező, törvényszerű.

de én nem...

rekedt

valamelyik nap még olyan távolinak tűnt az a 35 fok, ami most mérgező gázként leng körül, befurakodik az ablakomon és a csontomig hatolva kerget őrületbe. meleg és bogarak. különben szép a nyár..

rizskók majszolásba és allen ginsberg olvasásba folytom bánatom, ami azért van, mert nem tudok varrni, nem gyakoroltam, mert nem értem, és ne nevess, mert nem gyártom futószalagon a kifogásokat, és tényeket közlök, amik megrendíthetetlenek, cáfolhatatlanok és érdektelenek. emberundoritisz, amibe saját magam is beletartozom. inkább fesztiváloznék, de nincs pénzem, dolgozni nincs esélyem, fürdőruhám nem normális emberek közé való satöbbi. érted már?

viszont nyílt a közelben egy kávéház. kiülnék a teraszára, de tényleg, rendelnék valami hideget vagy inkább meleget, mert ha egyszer összeaszalódom, akkor azt gyorsan és stílusosan, de tényleg és csak olvasnék, mert csak abban van hitem, de tényleg, halott emberekkel társalgok, és tényleg, még mindig ott ülnék a teraszon, gyorsan körbenéznék, hogy nem vizslat-e valaki, de tényleg és még az is lehet, hogy rágyújtanék egy piros főnixre vagy egy délibábra.. tényleg?..

imagine

a dolgok elkezdődnek és mi véget érünk velük.

leave me alone

a szünet első hétvégéjét - napjait a dögmelegben 4 órás utazásokkal töltöttem az alföld felé, ahol a két kicsi térdemre támaszkodva a két kicsi kezecskémmel súroltam egy mamlasz szivaccsal a padlót, néztem a megállt időt, szószerint és képletesen, egyrészt mert a fali ingaóra megszűnt inogni, másrészt, mert a 18 évesek babahintőpora foglalja a polcon a helyet. megállt, teljesen és mégis  visszafordíthatatlanul szalad tovább, mert nem úgy járja, hogy a levegőbe dobott - átforgatott palacsintám végül sosem fog '93-as házi baracklekvárt érni (ami megjegyzem, úgy néz ki, mintha szilva lenne - a szerk.), hanem... hanem.

hajnalig beszélgettem a pocokkal, próbálom átformálni őt arra, akire nem szabad gondolnom, mert beleszakad a szívem, hogy én mennyire imádnám és őt mennyire nem érdeklem és most ne tessék félreértelmezni, nem minden forog a szerelem és a szex körül, bár ezt néha még én is megvétózóm.

június 18.
2 hónapja halt meg a mama, ennek tiszteletére pityergést iktattunk be a programunkba.

vasárnaptól hétfőig tartó sátorozós banzáj készül.
hányingerem van, ha rágondolok.
varrnom is kéne.
most mindent feladnék és valahova kiszaladnék egy nagy fűzfa alá, egyedül, mondjuk kosztolányi vagy valami orosz író könyvének társaságában.

OK

nem értem, hogy hogy gondolhatom mindig, hogy a borival végünk van. azt már tudom, hogy nem lesz nekem való a távkapcsolat, ha valakivel arra fordulna egyszer a helyzet. kell ez, jó ez. holnap vége a sulinak, ESP-IRL meccset nézek, mindjárt nekiállok valamit majszolgatni.
it's ok

conci

most jöttem meg sümegről (igen, megőrítettem magam), csábi és tomi koncerten, de inkább azért volt érdekes és érdemes, mert összeismerkedtem az olácskával. néha úgy éreztem, hogy el tud viselni, sőt, talán nem csak negatívat gondol rólam.
de őket élnézve.. megint úgy érzem, hogy én vagyok a világ legszerencsétlenebb embere; most, hogy már talán kezdek kilábalni a 4 évemet és kábé a tizenes koromat elvevő betegségből, most, hogy talán lenne esélyem..

senkim de senkim sincsen . . .

a bori sem keres, néha úgy érzem, hogy csak áltatom magam; a hátsó sorról már kifejtettem a véleményemet; az osztály... talán akkor vennék észre, hogy felfordultam, ha ott bomlanék a teremben, de a kémia tanár csak bemutatná, hogy most éppen melyik vegyület szabadul fel a testemből; valószínűleg a többi himbilimbivel rendelkező egyén undorítónak és idegesítőnek tart, nem csodálom, mert jelen állapotban egy konténert vonzóbbnak látok, mint aki a tükörben mosolyog vissza rám. most én akkor egy kicsit sajnálom és megvetem magam, jó?
azt a délibábot akarom, ami ott van a párnámban.

művelődtem

jártam ma egy dohos hideg pincében, ahol ismeretlen emberek beszélgettek nagyképűen és rém unalmasan egy olyan íróról, akit akkor még csak 12 órája ismertem, de a kameraman tökéletes keresztezése volt alföldi róbinak és jack nicholsonnak, szóval made my day; olyan fent és lent egyszerre, mert nehéz úgy koncentrálni, hogy közben fentről-kintről hamis trombitaszó szállja körbe a téglákat, és ezt most úgy értsd, hogy a falak teli voltak polcokkal, amik tele voltak téglákkal, kérlek, ne kérdezz semmit és mi a kaylaval rettenetesen el voltunk azzal foglalva, hogy az előttünk ülő gyerek pólójára írt zeneszámok címéből normális mondatokat alakítsunk ki. nehezebb, mint azt hittem. cholnoky viktor (róla volt szó) apja egyszer részegen egy haverjával legurított egy háztákolmányt a dombról és volt egy benne egy emberke, vagy legalábbis ezt szűrtem le egy ásítás és fél perc bambulás között.

tibi és zsiga és kayla.
nekik köszönhetem, hogy túléltem június 8-át.
igazából az a baj, hogy velem is baj van és velük is, csak talán ezt én már felismertem és nem akarom teljes egészében rájuk terhelni a felelősséget, nem hiszem, hogy csak ők hibásak, csak azt sem hiszem, hogy ezen tudnánk változtatni. csak legyünk meg egymás mellett békességben, nem kell sokat beszélgetnünk (nem mintha eddig ez történt volna), számíthassunk egymásra, mert én tényleg nem haragszom senkire, nem lenne rá okom, én is ugyanolyan vétkes vagyok, sőt, csak.. damn it.. kibaszott egyedül vagyok.

anyuval megváltottuk a világot (kellő szarkazmussal karöltve), de legalábbis magamat egy kicsit, de tényleg. általában kilátástalannak látom az életem, magába visszaérő csomónak, huroknak, talán egy optikai csalódás, mert nekem kell a logika, de a hit (bármilyen is legyen az) hiányzik, azóta is. remélem most már tényleg felfelé haladok a lépcsőkön és az elefántnak 4 lába van.

grace klinika maraton bájdövéj.

here you are!

hallgatnám lehunyt szemmel a zenét, de úgy írni még nem tudok.

azt hiszem egy kicsit kezdem megtalálni önmagam. mindennap megkapom vicceskedve valakitől, hogy elvont vagyok és fura és mikor voltam kivizsgáláson; most úgy érzem, hogy nem baj, ha egyedül maradok, majd elviszem Stendhalt, leülök egy kényelmetlen padra kényelmetlen pózban és igyekszem a maradék 150 oldalt 0-ra redukálni. vannak elképzeléseim, vágyaim, álmaim, amikhez mintha egyre közelebb kerülnék, mert napról napra teszek, tenni akarok értük valamit. még 10 naptári, 8 tanítási nap a 11. évfolyam és utána nyár. egyelőre ennyibe akarok belegondolni, csak itt vagyok a ház körül. vonatozni akarok. pest, győr, szeged, balaton körül, akármi. világgá mennék, kockás batyuval a hátamon. és még varrnom is kéne.. holnap matek évfolyam doga és még sorolhatnám. 8 nap.

 fáradt vagyok, unott, de egy kicsit önmagam...

2-3.

nem szeretem június harmadikát és ő sem szeret engem. június másodika még csak-csak, mert a pocit meghívtam, aki meghívott heinekenre, ő magát meg borra, elintézett nekem egy mosdót egy aranyos csávókánál, éjfélkor felhívtam a borit egy telefonfülkéből, hogy vele veszítsem el a telefonfülkéből-telefonálás-szüzességem (hú de morbid), veszekedtünk, tántorogtam jókedvemben, és megegyeztünk hogy egyszer befizetünk a buszmegálló fölé lakni, egyszóval jó volt június másodika.
június harmadikán meleg van és bogarak, nem indulnak a sorozataim, miután órákat tanultam és kétségbeestem, végül odaátot néztem, de bár ne, majd sharon tate-ről olvastam, de bár ne. gyújtok egy gyertyát és garfieldot olvasok és igyekszem nem megbukni holnap semmiből. jaj.

szívesen színesen

lepergett a régi vörös a lábkörmeimről, a kezem fénylik a frissen festett 3 rétegű lila lakk. valahogy ez jellemzi az életemet is..

kosztolányi lőrinc

Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni.

el vagyok veszve, ezért most Stendhalt és Kosztolányit olvasgatok, ezüst gyertyát gyújtok és egy dunhillt; nevetések és életmorzsák kísértenek újra és újra; pedig én nem vagyok az a fajta lány; meglátok egy arcot, egy mozdulatot, egy bejegyzést és az visszhangzik a fejemben, hogy: 

"A legjobb, amit íróként tehetsz az, hogy nem viselkedsz íróként."

Bejönnek a szobámba, lábnyomot hagynak a homokon, belesuttognak az éjféli csendbe és én legszívesebben hozzájuk vágnék valamit, mondjuk néhány kihegyezett színesceruzát, rájuk csapnám az ajtót és üvölteném kínomban, hogy:

TIPIKUS!

Mint lámpa, ha lecsavarom,

Ne élj, mikor nem akarom.