HBD, OR! (& ZSBA!)

írnék verset - de ugyan minek, miért;
látom, már meghalni sincs kiért tisztességesen,
csupán kitért hitért, édes-keservesen, bágyadtan.
itt ez a sápadtan tiszta-üres Logosz,
foszlányokat lop-koboz,
és időszakos albérlőknek járja a keringőt;
kacska érintőt húz a világ sarkába, rigófekete szénnel.
hajába szóláncot fűz a kéz - amivel foghat ember létezőt;
leképezhetőt képzel konokon a kényszer,
nincs megfejthetetlen - lehetetlen nem lépdel
az egység monoton hálójába,
telhetetlen a tudás - elmék csikorgó buzgása a felmutatásért.
írnék verset - de ugyan minek, miért;
már megszületni sincs okom,
rokonok pusztulnak ciángázba.
vicsorgó, értékekbe takaródzó szívsebésznek,
józan ész kicsorgó penészének
nem leszek mostohagyermeke.
írnék verset - de ugyan minek, miért,
ha farkas embernek embere?

HBD, AB!

Mit keresel itt, és meddig akarod keresni?

fekete bikapata kopog

hey don't you wanna go down
like some junkie cosmonaut
a million miles below their feet

a million miles a million miles

az utunk ki van jelölve, tűzcsapokkal,
szabad a vásár, cipzárak lehúzva,
örvénylünk a hátradobott hajak
zuhatagában, vízcseppek szikráznak
a tejüvegen, és te nem vagy itt
velem

karmolás és harapásnyomok,
az életet kaparós sorsjegyen nyertem,
beszivárgunk a talajba, hogy
a hátunkat felszántsák, de igazán
rátapadtunk az égre, a fénylő
sötétségre

tűlevelekkel simogatom az arcod,
jól fekszel a köveken? kérdezem,
csak a láva tudja eloltani az illatos
poklot, narancsokkal dobálsz, hátha
virágzom, nem látsz túl az orrodon, csak a
pipádon

engem is beszívsz, és addig benntartasz,
amíg felszívódom, és füst sem marad,
cibálhatod a sütő ajtaját, de itt
nem mi vagyunk otthon, csak akiket
már elengedett a talaj, úgy szállunk mi
magunkkal

**

bájos-bálos Bori-barátnős

03:44

Ezek a történetek Amandáról és Gerzsonról fognak szólni, akik békaként a mocsár ugyanazon fadarabján úsznak, és keringenek a posvány fölött.
Legyen ez kaddish az ő lelkükért.

Első mese
A nap álmosan nyújtóztatta sugarait a szürke égbolton. Gerzson is éppen a szemeit nyitogatta ásításokkal tarkítva a produkciót. A láp csöndbe burkolózott, még a szél sem susogtatta a nádast. Amanda halk ismeréssel kuruttyolt egyet. Gerzson felé fordult.
- Jó reggelt, Amanda! Minek köszönhetjük a korai bájos hangokat? - érdeklődött a békakirályfi.
- Jó reggelt, kedves Gerzson! Azért kuruttyoltam, mert nagyon ritka az, hogy megéljem ezt a fontos eseményt - brekegett vissza a lány.
- De hát most nem is történik semmi..! Miféle fontos eseményre gondolsz?
- Tudd meg, kedves Gerzson, hogy a titokzatos kék óra zajlik éppen! - suttogta a békalány.
Gerzson merengve bámult egy elszáradt falevelet.
- Kék óra? Az meg mi a csuda? - kérdezte a fiú.
- Jaj, Gerzson, néha olyan buta kérdéseid vannak. A kék óra, ha igazán tudni akarod, az az időszak, amikor a Hold már lement, de a Nap még nem kelt fel, így maradt őrködni a Félhomály. Ilyenkor csend van, de csak pár percre, mert az éjszakai bogarak már nyugovóra tértek, nincs ciripelés, viszont a nappali állatok sem ébredtek még fel, nem hallasz madárcsicsergést. Minden és mindenki alszik, és a világ megáll néhány pillanatra, de tényleg csak néhányra. Ezért olyan ritka esemény ez! - fejezte be tudálékoskodó hangon Amanda.
- Ó, így már értem. De mi fent vagyunk.
- Igen, mi fent vagyunk.
- És mi ezt látjuk.
- Igen, mi ezt látjuk.
- Akkor olyan, mintha kifigyelnénk a természet titkait, nem?
- Igen, valami olyasmi, azt hiszem..
- És nem zavarjuk meg azzal a kék órát, hogy fent vagyunk, látjuk, és közben még beszélünk is?
- De, azt hiszem igen.
- Akkor mi lenne, ha úgy csinálnánk, mintha aludnánk, de közben résnyire nyitva lenne a szemünk?
- Ez egy remek ötlet! - ragyogott fel Amanda arca. - Akkor hát, jó éjszakát, kedves Gerzson!
- Jó éjszakát, kedves Amanda!
Elcsendesültek. Lélegzésüket is lelassították, és halk szuszogásba kezdtek, miközben résnyire nyitott szemükön keresztül figyelték, hogyan köszöntik a madarak a felkelő nap első sugarait.

Második mese
Tikkasztó meleg volt aznap. Gerzson ki is használta az alkalmat, hogy megsüttesse fehér hasát.
- Nincs is jobb, mint egy kis reggeli utáni szieszta - pihegte a békakirályfi, majd nagyot böffentett.
Amanda bosszúsan kuruttyolt egyet.
- Tudod, kedves Gerzson, te általában nagyon undorító vagy.
- Köszönöm, kedves Amanda. Nem szoktál te nekem bókolni - mondta a fiú, és ismét hangosan böffentett.
Amanda már kezdett kijönni a béketűréséből.
- Tudod, kedves Gerzson, igazán figyelhetnél néha a körülötted élőkre is!
A békakirályfi álmosan körbenézett. Tekintete hosszan elidőzött a zöld lombokon, a behajló fűzfák alkotta kis lugason és a mocsár felszínére feltörő buborékokon.
- Miket beszélsz, hiszen nincs is itt senki - mondta. Kinyújtóztatta a békacombjait, és folytatta tovább a sütkérezést.
A lány inkább feladta, és szomorúan üldögélt tovább a fadarabon. Eltelt így egy fél óra, mikor valami megmordult. Gerzson a hang hatására nem csak hogy felébredt, de még a magasba is ugrott, úgy megijedt.
- Mi-mi volt ez? - kérdezte reszketve.
A kísérteties hang újra felmordult.
- Ez-ez itt van valahol a közelben - mondta rémülten, és elkezdett pörögni a vékony rönkön, hogy megkeresse és szemmel tudja tartani a támadóját, nehogy az mögéje kerüljön. A nagy forgolódásban Amandának kellett megfognia, nehogy leszédüljön.
A hang megismétlődött. Gerzson már tudta, hogy honnan jön, és hamar visszaszökött a zöld szín az elfehéredett arcába.
- Mondd, kedves Amanda, nem vagy te éhes? - kérdezte komolyan, de széles szájának sarkában ott bújkált egy mosoly.
- De igen, kedves Gerzson, ha már ennyire tudni akarod, igen, éhes vagyok - felelte büszkén a lány.
- És mondd, kedves Amanda, érhetne az a megtiszteltetés, hogy meghívlak ebédre? - kérdezte gálánsan Gerzson egy meghajlás kíséretében.
- Nos, öhm, igen, kedves Gerzson, elfogadom a meghívást - mondta zavartan, pirulva a lány.
Gerzson megkereste a legkényelmesebb bemélyedést a fadarabon, lesegítette Amandát, és nekifogott a légyvadászatnak.

Harmadik mese
A nap megunta, hogy ecsettel festegesse az égboltot, ezért úgy döntött, hogy az egész festékes dobozt ráönti a kék messzeségre.
Amanda és Gerzson egymás mellett ülve néztek ezeket a vörös tintafolyókat.
- Tudod, kedves Gerzson, nem is vagy olyan bosszantó, mint azt eleinte gondoltam.
- Tényleg bosszantónak találtál, kedves Amanda? - kérdezte a békakirályfi meglepődve.
- Igen, mert tudod azt tanultam, hogy a fiúk buták, és folyton csak csínyeken törik a fejüket, hogyan viccelhessék meg a lányokat.
- És a lányok ezeket a csínyeket nem szokták élvezni? - kérdezte még jobban meglepődve Gerzson.
- Nem bizony - rázta a fejét Amanda. - De a te vicceid nem olyan rosszak. Egész tűrhetőek.
- Köszönöm, kedves Amanda, hogy ezt mondod. Tudod, egész nap ezeken törtem a fejem, hogy kitaláljak nem olyan rossz vicceket, amik egész tűrhetőek.
- Ez igazán kedves tőled, kedves Gerzson.
Csönd telepedett harmadik félként közéjük, át is karolták mind a ketten, hogy ne legyen egyedül.
- Nem vagy még álmos, kedves Amanda?
- Nem, kedves Gerzson, egy kicsit még ébren álmodozom, talán egyenes lesz az ösvény, nem teli árkokkal és bevehetetlennek tűnő kanyarokkal.
- Nehéznek hangzik. Segíthetek neked álmodozni, kedves Amanda?
- Természetesen, kedves Gerzson.
Dirib-darabra tört az este, és szilánkos holdhoz vonyítottak az állatok. A középen ülő Csend érdeklődve figyelte őket.
- És mondd, kedves Amanda, meddig szeretnél fent maradni?
- Azt hiszem, kedves Gerzson, hogy éjfélig, vagy a kék óráig. Itt akarok lenni, amikor elvesztik a tárgyak a valóságukat, és a vérágas szemek mögött a személyiségüket. Éjfél után nem történhet semmi rossz, nem, nem. Még az előző napomat élem, miközben már egy új elkezdődik. Egy kicsit mindig le vagyok maradva.
- Segíthetek behozni a lemaradást, kedves Amanda?
- Ez igazán kedves lenne tőled, kedves Gerzson.
- És mondd csak, kedves Amanda, ugye azért jól telt a mai napod?
- Pompásan, kedves Gerzson, egészen csodálatosan, sőt, talán ez volt az eddigi legszebb napom.
- És mi volt a legszebb része a napnak, kedves Amanda?
- Amikor a holnap sosem jött el.

HBD, JM !

Mit lehet tenni a tél ellen? 

Várni kell a tavaszt.

ólomfolyó

felszínes lenne azt hinni, hogy magunk vagyunk, hogy valahol elfoglaljuk a helyünket. a világban nincs rangsor, nincsenek kvalifikált helyek, sem évről évre előállított lista, melyet lázasan lehet bújni, amin fentről lefelé végig tudnánk húzni az ujjunkat a számokon, hátha megérintjük a saját nevünket.
itt nincs rend és hiányoznak az összehasonlítási alapok.
csak te vagy.
vagy talán még az sem, mert nincs olyan sem, hogy te vagy én.
csak a létezés habkönnyű esszenciája.
a fő attribútum.
mintha csak maga a Létezés lenne a világon, ő isten maga. nem egy jóságos szakállas öregember, vagy egy gondolkodni és cselekedni képes szellemlény. a Létezés maga a tér, mely saját magába tágul, a kezdet és vég nélküli idő, a delejhullámok, a margaréta illatot hozó szél, az anyag és az anyagot megtöltő lélek.
a lélek a Létezés egy kis darabkája. a Létezés úgy tudta felszabadalnia magát, hogy közben egész maradt. a lelkeket használja fel, hogy megtudjon valamit, amivel tökéletesen tisztában van. mi csak eszközök vagyunk, ismétlődő részekkel, ál-feladatokkal, hogy az igaziig elfoglaljuk magunkat. talán a Létezés az összes lehetséges kimenetelt ismerni akarja a végtelen sok párhuzamos univerzum segítségével.
az idő olyan, mint egy egyenes: nincs kezdete, sem vége; sohasem született, mindig is létezett; nem lehet tudni, hogy honnan jött és hová tart.
ha az idő végtelen, akkor miért mérjük?
vagy ez is olyan, minthogy a füzetünkbe rajzolunk egy egyenest. nevetségesen kicsi részét látjuk az egésznek, de mi ezt a kis részt akarjuk megfigyelni, elvégezni rajta a feladatunkat. majd rakunk rá két merőleges vonalat, és szakaszt csinálunk belőle.
az vagyunk mi.
nekünk már van kezdetünk és végünk, valamint tudjuk, hogy mekkora részt foglalunk el a végtelenben. meg is mutathatjuk másoknak, hogy:
"nézd, ez itt az én szakaszom. lehet, hogy rövid, de én azért kihasználom."

mesterségem a halál

"itt minden hasonlít valamihez, és mindenki hasonlít valakihez"
ezt fogom majd azt ajtóm fölé írni, ha egyszer elönt a vágy, hogy megalkossam az alkotás iránti vágyam. nevetségesen gyerekes játszadozások ezek a szavak kommutativitásának bájával, hanyag eleganciájával. nagyvárosi dekadencia ez, ahol a szemedbe villognak neonszínnel a nemlétező betűkombinációk, és te csak ülsz. nem is, együtt vagyunk, ketten ülünk bambán, a másik elé révedve, vagy éppen összeszorított szemhéjakkal egymás kezét szorongatva.
érzed te is, ugye?
látod te is, ugye?
egyszerre pulzálunk, majd magamhoz szorítalak, hátha eggyé válunk. azt akarom érezni, hogy a bőröd, a húsod, a csontjaid szépen lassan beleivódnak a pórusaimba, a véráramomba, és te időről időre, körről körre átfolysz a szívemen. megfoghatatlanul. ha vágnék tenyerembe egy csíkot, hogy kezembe tarthassalak, nem bírnálak, mert te tudnád, hogy el kell válnunk, és kibújnál a kacska ujjaim közötti réseken, hogy rácsöpögj a cipőm orrára.

...és merle

megmoziztuk a száll a kakukk fészkérét (nem tudom, hogy lehetne normálisan ragozni, hogy ne hangozzon ilyen furán), ami végre elnyerte a tetszést, ám ha angolul nézed, akkor a két óra érzékelése legalább négyre nyúlik.

a lelkem ragyog, hogy tudok téli olimpiát nézni, és végre kiélhetem a műlesiklás, síugrás és leginkább a jégkori iránti leküzdhetetlen szenvedélyemet, ami derűssé teszi a környezetemet, mert határtalanul bele tudom élni magam, és anyu éppen azon nevet, hogy halálraváltam függök a képernyőn, és amikor megkérdezi, hogy mi van, csak annyit préselek ki a gombócon keresztül a torkomból, hogy: "elrontotta a rajtot" vagy "elesett", és ilyenkor tudják, hogy biztos szörnyű dolgoknak kellett történniük.

megbáloztuk az utolsó évet is, igaz, hogy kicsit összeszorult a szívem, amikor felhangzott a próbák alatt milliószor hallott angol keringő zenéje, miközben a fehér ruhás csajok lent pörögtek, én pedig fent álltam, karba tett kézzel. az előttem álló két random lány már a bevonuló dallamokra elkezdte a szívszaggató zokogást, én pedig homlokráncolva néztem őket, hogy ha én nem sírok, akkor nektek főleg nincs hozzá jogotok. ráadásul ilyen környezetben nem is lehetett volna szentimentális hangulatba kerülni, mert a táncot betanító és konferáló hapsiból előtört a vőfély (talán a sok menyasszony miatt), és előtérbe került a vicceskedő és dídzsé énje ("addig hallgassunk egy kis elvist!").
jöttek velem szemben az emberek, hogy szép vagyok, de ettől függetlenül nem sajnálom-e, hogy nem pörgök én is lent a többiekkel. a szemeim elé úszott az a sok mosolygós arc, és kicsit jobbra táncolt a gyomrom.
"NEM"
és ez így volt tökéletes.

fülbevaló

napjaim életmentő - tökéletes albuma

I.T. class heroes

"a vörös hajaddal és a nadrágoddal olyan vagy, mint egy nonkonformista"

kiköpött csontok

engedélyt kaptam rá, hogy pokolra menjek, habár nem leszek költő.
engedélyt kaptam, hogy úgy éljek, ahogy akarok, habár többször is mutogathatnám azt a kilencven százalékot.
csak rádőltem az ott csontosodó vállra, és azt ismétlegettem, hogy
nem akarok félni, nem akarok félni, nem akarok félni.
belefáradtam, hogy a köztem és köztem húzódó falon őrjáratozó szörny én legyek.
azzal akarok foglalkozni, amivel akarok, és nem azért, mert kell.
egy pillanatra elbizonytalanodtam, hogy mit is akarok..?
azt hiszem: csupán csak élni.
miután megnéztünk a 73-as, jankovics marcell-féle jános vitéz rajzfilmet, megint vákuumba kerültem, és nem tudtam, hogyan fogok tovább létezni.
de miközben feküdtünk az óm-jeles ágytakarómon, megegyeztünk, hogy ha egyszer mindketten besokallunk a világból, akkor azt nem dobjuk el magunktól, hanem engedjük, hogy belénk szálljon.

elutazunk ketten angliába

menjünk?
menjünk!
és mentünk.

mintha csak a godot-ra várva egyik jelentét játszottuk volna el.
kicsiben kell először gondolkozni, de hozzá lehet nagyot álmodni.
felültünk a vonatra, hogy mi akkor most kicsit világgá megyünk, de nem nagyon, csak annyira, hogy távolodó vitorlánkat mindig lehessen látni a partról. volt a körünkben margarétás termosz, de még ez sem akarta meggyőzni az ajtókat, hogy kinyíljanak, ezért potyautazni kényszerültünk, majd lepottyantunk valahova.

egy kisfiú ácsorgott az egyik beton virágládán, és figyelte, ahogy két vörös hajú lány járkál büszkén fel s alá, mert ők aztán nem fogják megkérdezni, hogy merre van az arra. az túl egyszerű lenne.

elindultunk előre, arra bandukoltunk, amerre állt az orrunk, ám az érdekes helyek megtudták, hogy feléjük készülünk, aminek következtében elbújtak előlünk. végső kétségbeesésünkben egy "retro büfé" műanyag székén üldögélve szürcsölgettük a gyümölcsteáinkat.
valaki egy sarlóval felnyúlt az égbe, és ránkborította a kozmosz dobhártyaszaggató csendjét. az orosz meg akarta őrizni a hanghullámok mozdulatlanságát, mert úgy érezte, hogy nincs joga megzavarni őket, hátha máshoz tartoznak. nekem ellenben eszembe jutott, hogy még a világűrben is vannak éneklő fekete lyukak, és távoli pontjaiban még mindig ott rezeg az ősrobbanás utómorajlása, ezért úgy gondoltam, hogy inkább felszabdalom a sűrű ködöt.

a buszon mindig megtalálnak a részeg bácsik, akik mindent meg akarnak örökíteni a náluk okosabb telefonjaikkal, majd ha ezt, és az aranyláncuk csörgetését megunták, nekiállnak kikötőket hallgatni. és igen, veszprémben vannak kocsmák.
veszprém a berúgni vágyók központja, mert olyan autentik, veszprémi őslakosoknak nézünk ki, hogy a turisták tőlük várják a legjobb söröző és koktélozó helyeket.
csak menj egyenesen, kövesd az orrod.

bemelegítettünk.
borbálával nyárra couchsurfingelést tervezünk.
legközelebb nagyobbat harapunk a holdból.

szöszmösz

igazából tudnék sok dologról csacsogni, mert rájöttem, hogy szünetek csak azért kellenek, hogy pihenjünk, és néha hallgassuk a csendet, nem azért, mert ki tudnánk fogyni a mondanivalóból, ezért talán direkt mindig félbeszakítjuk magunkat, még elnézést sem kérünk, de hát együtt kell élnünk velünk, szóval majd csak megbékélünk. 

furcsa beszélgetéseken és furcsa helyzeteken vagyok túl, főleg azért, mert mostanában úgy éreztem magam, mint egy bögre aljára ülepedett, fel nem olvadt cukorréteg, ami azt várja, hogy a kanál belemerüljön a teába, és megkeverje.
jött a kanál, és belekerültem az általa gerjesztett örvénybe, felkavarodtam, és most hagyom, hogy a megmaradt darabkáim szépen lassan újra leszállingózzanak. 

valamilyen rejtélyes okból kifolyólag rettenetesen utálom a hatszögeket, sőt mérges vagyok rájuk, és meggyőződésem, hogy a világ egy szebb hely lenne nélkülük. bezzeg a nyolcszögek!

mikor óvatlanul betáncoltam a konyhába, megláttam, hogy a mosogatóban csücsül magányosan egy hatalmas nagy jégtömb. megsajnáltam szegényt, ezért úgy döntöttem, hogy foglalkozom egy kicsit vele. globális felmelegedőset játszottunk, amiben én voltam az előbb említett jelenség, és annyiban merült ki tevékenység, hogy addig engedtem rá forró vizet, amíg el nem olvadt teljesen, és el nem öntötte "hollandiát".

megint tartottam csípőcsontok napját, a szemeim alatti karikák monoklikká fejlődtek, az alapfunkcióim korlátozottan még működnek, de most megint egy kicsit révbe értem. talán a dobos kocka lehet az oka.

!

Nektek, az álmodozóknak

Akiket az iskolában semmibe vesznek

Akik sosem nyertek díjakat

Tiétek lesz a holnap!

erősebb, bátrabb, okosabb

fenemód irigy vagyok azokra a lányokra, akiknek nincs szép arcuk, a göndör hajukat konytba fogják úgy, hogy a babahajaik a világ nevezetes tájai felé nyuladoznak, a pici pocijukat feszülős pólóval emelik ki, tornacipőjüket mindig megtisztelik madárlátta alkohollal, szürkék, unalmasak, de végtelenül szabadok.

tegnap arra értem haza, hogy egy fél-szobámat-eltakaró rózsacsokor csücsül az asztalomon, benne egy levélkével. valahol akkor hulltam atomjaimra.

meg kellene találni azt a középutat, ami elvezet majd a micimackó-maratonon át, az elfújt zsebkendőkön keresztül, a mazsolás kalácsszeletek majszolásáig.

nem tudom, hogy most mit kéne mondanom, csak azt, hogy muszáj, mert belém fognak száradni a gondolatok, megkövülnek a szokások és sivatagi homokként elfújják a reményeimet.
mintha lenyúztam volna a térdemet, úgy kellene kikaparni az életemből a rosszat, hogy ne úgy kezdődjön minden megállapításom, hogy: ühüm, ez szomorú.

nem tudom, csak rózsaszín elefántok karneválját látom magam előtt, és csupa-csupa mesét, amik igazából a valóság, de ha egyszer bekented a bőröd illatos bazaltréteggel, akkor ne számíts semmi jóra.
semmi, de semmi jóra.

mert az nem lehet a valóság, hogy rövidnadrágban mosolygunk a kamerába, nem, biztosan nem, egy öleléssel ki kéne szorítani az összes rosszat.
szorítsátok ki belőlem, mert már nincs hó, amibe bele lehet feküdni, de majd bezárom a hűtőbe magam, és azt játszom, hogy expedíción vagyok az északi-sarkon.

túl sok a mese, február negyedike van, és egyre fogy az idő.
most éppen én is a semmit csinálom, de egyedül, mindig egyedül.
máshogy nem is tudnám, nem is akarnám.
ígérjétek meg, hogy odamentek hozzám, és megöleltek.
csak szorítsatok meg, jó erősen.
szorítsatok -

that's why i love szent ágoston és a filozófia beadandókat

Emlékezetem a tanú tehát, hogy nem egyszer megértettem már e dolgokat; amit meg most megértek és meghatározok, azt elraktározom emlékezetembe; így tudok majd később arra emlékezni, hogy e dolgokat most megértettem.
Arról is szól emlékezetem, hogy emlékeztem; amint később majd annak emlékezetét, hogy most vissza tudok emlékezni, szintén emlékező tehetségem erejének tulajdonítom.

×××

 

HBD, GS!

maradsz, aki voltál, és leszel, aki vagy

miután hazaérkezem valami kiruccanásból, sosem szeretek azonnal kipakolni. az túlságosan véglegesnek tűnik. nem gondolhatok egyet, és indulhatok megint útnak. nem. olyankor az összes összegöngyölt kis zoknicsomó, szétszóródott papírzsebkendő, kifolyt parfüm, összegyűrt póló boldognak és hívogatónak tűnik, és borzasztó fáradtság tör rám, ha arra gondolok, hogy meg kell zavarnom a nyugalmukat.
ez egy lassú folyamat.
észre sem veszem. először a fogkefémet kell kiszabadítanom, majd az aktuális olvasnivalómat, és így tovább, amíg szép lassan elpárolognak az útitársaim a táskámból, és visszasimulok a jól megszokott életembe.
ijesztő a felismerés.
mint mikor zola patkányfogójának a végén rádöbbensz, hogy hova jutott gervaise.

régi filmek maratonját tartottunk, a nagyítással alapoztunk, majd elvesztettük a színeinket, jártunk casablancában, mi is tagjai voltunk a tizenkét dühös embernek, bár az aranypolgár eleinte megakadt a torkunkon, végül úgy döntöttünk, hogy az idő megszépíti az emlékeket. egy kellemetlen autóút alatt pedig arról próbáltam győzködni a mellettem ülőt, hogy az öldöklő angyal, és maga buñuel mennyire zseniális.
mindenhol egy nagy miért röpköd.

ha valami nagy dolog előtt állok, akkor két dolgot mantrázgatok magamban: ez is csak valami, amit túl kell élni, és hogy ha frida kahlonak is sikerült, akkor nekem is fog, és ha ő nem adta fel, akkor én sem fogom.

több joss stone-t kéne hallgatnom, no meg visszaszoknom joplinra.
ha valaki utazna valahova, akkor vigyen el magával!
mert fogy a hold -

családi kör

now is good

utálom, hogy mindig akkor írok, amikor valami nagy lelki válságon megyek keresztül, mert ha látnátok mondjuk az attilával, el sem tudnátok képzelni, hogy a nevetésen kívül tudok mást is csinálni.
de nem tudom elnyomni a konstans szomorúságom, főleg amikor olyan filmeket nézek, mint a most jó, és miközben éppen azon gondolkozom, hogy három éve még én is ilyen voltam, mint dakota fanning, akkor nővérem felém fordul, és megállapítja, hogy a szőke hajas korszakomból mennyire hasonlítok rá. pedig nem csak külsőre.
tegnap nagyon rosszul voltam, ezért attila csinált nekem kétforintosokból egy nyakláncot, hogy meggyógyuljak.
nem tudok buszra szállni, csak magamba.
az ágyon feküdtem, a kezeim jéghidegek voltak, és elképzeltem magam anyaként, hogy majd én is olyan leszek, akinek hetente lesznek idegösszeomlásai, amikoris feldúlja az egész lakást, majd az aranyhajú kislányom elkísér a szobámba, és betakargat, másnap pedig lelkiismeret-furdalással fogok ébredni, megcsinálom a reggelijüket (mert lesz egy fiam is), majd sütőbe dugom a fejem.
may-ként vagy virginia woolfként megfulladni borzasztó lehet.
a beteg emberek azért önzőek, mert ha már a saját testüket / sorsukat nem tudják irányítani, megpróbálják a környezetüket, amibe még van valami kis beleszólásuk. rendszeresítettem az ájulásokat.
de ugye én nem vagyok.
nagyon szeretnék 23 fokot, egy gyönyörű, világos erdőt, egy felmászni-való hatalmas fát, és nyugalmat, nyugalmat, nyugalmat.
most hó van, és az ónos eső kopogása az ablakomon töri meg az idillemet.
mindig bántanak, és bántok másokat, pedig teli van a szívem szeretettel, de magamba vagyok zárva, és elvesztettem a kulcsot. úgy mászkálok, idegesen, frusztráltan, mint egy ketrecben lévő nagymacska.
muszáj lesz vonatoznom.
fessétek fel a neveteket a falra.
fessétek fel mások nevét a falra.
imádkozzunk egy hóangyalhoz.
ami fent van, az lefele kívánkozik.
az úton keresztbesuhanó falevelek igazából vak egerek.
te nem születtél erre a világra.
hagy most el minket.
hagyj el engemet.
nem tudok napirendre térni.
talán nem is akarok.