mostanság a matéria olyan rétegei rakódtak rám, hogy már nem jut sem időm, sem erőm arra, hogy teret engedjek a homályos vízióimnak. ahogy a fizikai világ, mint egy cölöpöt, belekalapált a földbe, a horizont és a zenit atomjai is lassan rezegve visszarendeződtek a "normális" és "rendes" helyzetükbe.
eddig annyit mozogtam a saját burám alatt, hogy így kilépve a megszokott alól a reális vált irreálissá. csak akkor vonzanak a delejes transzcendentális erők, amikor mondjuk a Lolita olvasgatása közben fél egykor a sárga falamon futó kaszáspókkal beszélgetek, vagy az olyan banális helyzetekben, mint öten feküdni a csopaki stégen és sós perecet ropogtatva, néha-néha ovációban kitörni a perseidák csillaghullásán. nem csak azért, mert ahogy a mélység is, a tejút is húzza maga felé az embert, hanem mert közben elmész a mosdóba, aminek a hideg fényét sokszorosára nagyítják a fehér csempék rideg felületei, és egy olyan fehér csapban mosol kezet, amiben ezernyi fekete apró pók van, mintha csak a teret magába határolt falakon kívüli végtelen csillagok inverze lenne, mintha csak csúfolódnának rajtunk.
nézném én őket tovább is, de az aranyloknis barátnőm már táncot jár a koszos küszöbön, és semmiképp nem akarnám, hogy lemaradjon az ő szakrális jelenéseiről. pedig szólni akartam, hogy a csodák nem mindig az öngyulladásban elpusztuló meteorok látványos haláltancai, de nem voltam benne biztos, hogy én is tudom-e egyáltalán.
így bokáig az agyagban
Rejtelmes szfinx gyanánt, azúrban trónolok, kevély hó-szívvel és fehér, hattyúi fényben; a vonal-szaggató mozgást gyűlöli lényem; és orcám sohse sír és sohse mosolyog.
