TO WHOM SHALL I TURN

Nyakig merültem a forró vízben, amitől épp első fokú égési sérüléseket szereztem, a mosógép tetejéről valami remastered gospel válogatás morajlott. Néztem a fekete csempéken futó törtfehér vonalakat, amorf foltokat, és ijesztő, folyamatosan változó arcok rajzolódtak ki belőlük. Önkéntelenül a mellkasom felé húztam egy kis habot.

Nem akartam gondolkozni, de előfurakodtak pénztárcámban lévő blokkok, ahogy hőpapírra nyomtatták őket, emiatt egyre csak fakulnak és fakulnak, míg végül egy szimpla formára vágott fecnivé nem erodálnak. (Milyen lenne vajon az elráncosodott ujjbegyeimmel elejét venni a szenvedésüknek, és láthatatlanra dörzsölni róluk a feliratokat?)

Fölemelkedek, hogy ki tudjam nyújtani a lábam. Kicsi a kád. Megfogom a szélét, a hideg érintéstől ingerületek ezrei futnak az agyamba, de mégis a tegnap este képe kúszik vissza. Ott ültem, ahol most a tenyerem szorítja akrilt, miután a melegítőnadrágom a bokámhoz zuhant. Ettől a mozdulattól fáradtam el annyira, hogy csak pólóban és bugyiban üldögéljek a vékony, jeges peremen. Minden anyuka hangja, aki valaha mondta a gyerekének, együttes erővel bömbölte a fejemben, hogy: "állj már fel, különben fel fogsz fázni, vagy legalább rakj magad alá valamit!"

De én nem mozdulok, a térdeim egymásnak csuklanak, a kezeim beesnek a két combom közé, céltalanul lengedeznek, várják az utasítást. Szeretném, ha valaki türelmetlenül kinyitná az ajtót, hogy most zuhanyozni fogok, vagy mi lesz, mert ne stoppoljam a végtelenségig a fürdőszobát. Nem jön be senki, tovább maradok, de már érzem a számban a medveszőlő tea és a tőzegáfonya por keserű ízét. Akár meg is ágyazhatnék magamnak a törülközőkből, ha mécsest gyújtanék, akkor nem is lenne az a magánzárka érzésem, hogy kicsi és sötét. Az nem baj, ha kicsi, talán én sem tudnék mit kezdeni a hirtelen nyakamba szakadó hatalmas térrel, elvégre a madarak is mehetnének bárhova, de mégis hazajönnek, hogy aztán ugyanazon a faágon üldögéljenek.

Mintha nem is vízben feküdnék, hanem valami nagyon sűrű és nehéz folyadékban, amivel az elcsökevényesedett végtagjaim és a nevetséges izomkezdeményeim nem tudják felvenni a versenyt. Megdermedve fekszem, már a szemhéjamat sincs erőm tartani, pedig azt nem is érte ez a gyilkos likvid. Ahogy csúszom lejjebb, mérleghinta módjára emelkednek ki a térdeim, a habbuborékok lustán siklanak lefelé a combomon és a lábszáramon, a térdkalácsaimból nehéz gőz száll a plafon irányába.

Le akarok merülni megnézni, hogy a kád alja is olyan hideg-e, mint a széle, de hirtelen nagyon mélynek érzem, mintha soha nem tudnám elérni, el fog fogyni a levegőm, de senki nem fog bejönni, csak órákkal később, csak holnap, talán haza sem jönnek, talán ha benyitnának sem találnának meg, hiszen olyan mélyen vagyok már, onnan nem lehet kihúzni, nincs az a hosszú kéz, az a kötél, ami hozzám elérhetne.
A talpaimat a kád hűvös végének nyomom, olimpikon vagyok egy 10 méteres torony kék szegélyén állok, a kezeimet oldalsó középtartásba emelem, lábujjhegyre emelkedem, a mellkasom utoljára kitágul, és elrugaszkodom. Így lököm el magam a kád végéből, fejest ugrom a vízből, zihálva hátrasimítom a hajam, és előredőlök. Kihúzom a dugót, a kád kiöklendezi lassan magából a vizet, figyelem a rázkódva csökkenő szintjét.

Már csak egy kis hab maradt körülöttem, de csak ülök mosolyogva, mert végre nem fázom, hiába csöpög a hátamra a hajamból kioldódó vörös festék, nem párolog el a bőrömről, versenyt futnak rajta a cseppek. A zuhanyrózsából magamra engedem a hideg sugarat, azt várnám, hogy sisteregni fogok, mint a nyári aszfalt, de mégsem. Lepedőbe csavarom magam, és a párás tükörben nézem a körvonalaimat. Én vagyok Schrödinger macskája, ameddig nem törlöm szárazra az üveget, bárki lehetek, folyamatosan változom, de amint megpillantanám magam, tudom, hogy úgy maradnék, mint a félkarú rablóban a cseresznye. Félek attól, hogy ugyanaz maradtam, de attól is, hogy megváltoztam, hogy egy idegen fog visszasikítani rám, amire már bejönnek a többiek, és nem fogják érteni, min rémültem meg ennyire, hiszen ez vagyok én, mindig is így néztem ki.

A bolyhos frottír köpeny karcolja a bőröm, mezítláb lépdelek végig a kövön, gyorsan száradó, párás talpnyomokat hagyok magam után.
A lakás sötét, sehol nem ég a villany.
Nem jött volna be senki.

MELYIK CSILLAGRÓL DOBTAK LE MINKET EGYMÁSNAK?

Már megint ott tartok, hogy az órát előre kell tekerni ahhoz, hogy hátrább állítsam, és hogy ennek nem így kéne működnie.

Hazafelé csámpázom a baglyos hátizsákommal és a kék kábeles fejhallgatómmal a sok iskolába vagy munkába igyekvő között. Komótosan lépdelek, hiába diktálna gyorsabbat a fülemben dübörgő ritmus, a mazsolás kuglóf jut eszembe, és hogy direkt kint hagytuk éjszakára a teavajat. Annyira megpuhult, hogy egy határozott nyakhajtással belenyomtam volna az arcomat. Nem lehet csöndben enni, ahhoz magány kell, és teljes süketség, amikor nem lüktet a vér a füledben, nem korog a gyomrod sem, nemhogy valami külső zaj érne.
Medeski, Martin & Wood-ot köpköd magából a hangfal, nem beszélünk, nem akarok beszélni, a nyelvemmel elégedetten tapogatom a meleg tejtől hólyagossá égetett szájpadlásomat, és csak a vajat bámulom, ahogy megindulnak felé a kezeim, átszökik a ráncos ujjaim között, a tenyerembe kotrom, és csak dörzsölöm, dörzsölöm vele az arcom, a szám, a szemhéjam, zsírosak még a hajtöveim is.
Az aszalt szőlő egyik magja megcsikordul a fogam alatt, széttörik a kép, a vaj igazából a késemen van, és már suhan is a kuglóf felé, arra gondolok, hogy micsoda pazarlás, a tészta mindent magába szív, halványan átsejlik a vékony fehér fedőréteg alól a márványos minta.
Oldalra nézek, mosolyog, ugye, milyen jó ez a szám?, írja a tüdejéből kiáramló füst. Észre sem vettem, hogy a fejem automatikusan a zene ütemére ringott, fel-le, előre-hátra. Aha, nagyon, mondom mosolyogva én is, de azt képzelem, miközben nyújtózkodik, hogy a kilátszó hasa, az eget kaparó karjai, a hátra ívelő nyaka ugyanolyan olajbarna, csak az arca fehér a vajtól, és ahogy végigsimítom a vállát, az is átváltozik.
Megcsörren a kiürült kávésbögrében a kanál, bosszús vagyok, hogy miért nem tud úgy megállni benne, mint a szilvalekvárban, egyenesen, szinte szalutálva. Az ujjaimmal felcsipegetem a tányérról a morzsákat, felállok, belehalmozok mindent a mosogatóba, és elfordítom a fejem, amikor kidobom a kukába az üres, összegyűrt teavajas papírt.